"Azért a víz az úr..."
Belfastban két hónap alatt, két ízben voltam. Nem láttam még minden arcát, de kettőt biztosan. Egy esős, nyirkos, turistásat, meg egy napsütötte, more than local szombatot. Mindkettőnek meg van a maga sármja, de az első miatt bizonyára nem költöznék az Észak-Ír fővárosba. A második viszont annál csábítóbb... Ha nem is hosszú távra.
Első látogatásomkor Belfast unalmas kisvárosnak tűnt, mely még Dublint is alulmúlja méretben, meg kultúrában. Ebben bizonyára közrejátszott, hogy télvíz idején, sötétben, esőben, szélben ejtettük meg az első randit. És olyankor minden birka fekete... vagy tehén. Mindegy.
Határozottan sokat dob az összképen a tavaszi napsütés, a virágba borult fák, a kivirult emberek, a nyüzsgés, a gyerekkacajtól visszahangzó parkok. A élet, mely hirtelen visszaköltözött az anno üresen kongó utcákra. Az emberek a kávézók – pubok teraszán ülnek, újságot olvasnak, mosolyognak, beszélgetnek, sétálnak, nézelődnek, vásárolnak. Éreznek, szeretnek. Az ember ezt akkor sem tudja nem észrvenni, ha épp bánatos, ha épp megszakad a szíve, ha éppen nem tudja mit keres ott, ahol. Mert ez az egész magával ragadó.
De kezdjük szépen sorjában!
Március elején a Titanic nyomába eredtünk G-vel. Ő a nagy rajongója, én inkább csak kíváncsi szemlélője. Egy szórakoztató komplexum előtt találkoztunk a guide-dal, 3 wales-i srác társaságában, előre megbeszélt időpontban. A vezetőnk egy 40 körüli pasas, jól megáldott humorral és beszélőkével - korabeli fotókkal teli mappájával és színes kis történeteivel próbált visszavarázsolni minket a Titanic korába, és igyekezett elfeledtetni, hogy a történelmi séta közben zuhog nyakunkba az eső. Egészen jól sikerült neki. Egészen magával ragadott a múlt.
Nagy élmény ott állni, és elképzelni, hogyan is festett mindez, mindenki közel 100 évvel ezelőtt.
És egy halvány képet arról is kaptunk, miként fog festeni a Titanic Quarter pár év múlva. Gigantikus beruházás folyik ugyanis, hogy a 100 éves évfordulóra méltó képpen emlékezhessenek. Az „ünnepelhessék” talán nem a legjobb kifejezés a happy end elmaradása miatt. Mindenesetre ég és föld lesz a két világ, ha valóban elkészül majd az üvegpalota, az egyetem és a kulturális központ. Válság ide, válság oda...
A történelmi séta egy látogató központban (Pumphouse) ért véget, ahol egy tea mellett betekintést kaptunk a dokk munkások életébe is néhány rövid film segítségével. Még szerencse, hogy valóban rövid film volt, mert odafagyott volna a fenekünk a padokra...
Mindennel együtt határozottan kötelező program az idelátogatóknak, mégis csak Belfast egyik szeme-fénye és fájó kudarca a Titanic. Egy felejthetetlen példája az emberi önpusztításnak, a társadalmi egyenlőtlenségeknek, az önteltségnek, az Ego-nak. Annak, hogy az ember nem uralhatja a természetet, és messze nem tévedhetetlen. Egyáltalán nem.
Ékes és elrettenő példája annak, hogy Sorsunk nem csupán a mi kezünkben van – hiába hisszük, hogy mindent megtettünk.
A múltbeli séta a városban, majd egy Tesco-ban végződött. Ahová – vessetek meg érte – alkoholért mentünk. Azért, mert kb. 30-40%-kal olcsóbb itt, határtól északra. Bevásárló turizmus. Hm. De megéri, ha az ember úgyis itt jár, és nem mindegy, hogy 10-12 vagy 5-8 eurót fizet a jó francia borért. Azzal együtt nem, hogy tudom, hazájában 2-3 euróért kiváló minőséget kapnánk. De ez Írország.... Ez nem a bor hazája. (Amúgy éppen a héten jelentette be a Tesco, hogy a határmenti, "dél-ír" boltjaiban csökkenti az árakat... ezzel együtt még mindig olcsóbb Belfast.)
A parkolóba visszatérve láttuk, hogy leköpdösték az autót – messziről virít a rendszámon, hogy nem helyi. De nem törték össze, és nem törték fel. Szerencse.
Ez volt az egyetlen atrocitás, ami ért minket a Titanic bölcsőjénél, éppen azon a héten, amikor a brit katonákat megölték. Talán sikerül a hömpölygő indulatokat békés mederben tartani, és nem törik derékba sok-sok év küzdelmes békefolyamata.
(Ha valakit érdekel a béke előtti korszak, javaslom megtekintésre a Fifty dead men walking c. ír-brit filmet. Kemény, de igaz... Egy dráma az emberi önpusztításról, akár a Titanic...)
A belfasti második felvonást tekinthetjük a komédiának, ha az előző volt a dráma, de ez nézőpont kérdése. Sokkal barátságosabb arcát tárta elém a város, az biztos. Az épületek is mintha kivirultak volna, és egészen hangulatos ruhát öltöttek.
Szülinapi mulatozásra mentünk M-mel. Nagy család. Kis party. Sok sör, kevés bor - úgy általában véve... Sok nevetés. Sok tánc - mindenből kivettem a részem. Mértékkel. Amennyire beszélhetünk erről ezen a szigeten.
Azért az sokat elárul, hogy inni bármely napszakban lehet (igaz, pl. vasárnap délelőtt nem lehet alkoholt vásárolni sehol, Tesco-ban sem, mindenhol lezárják az ital szekciót, és biztonsági őr felügyeli... ez törvény. Nos, ennyi józanodás kell...), de „normálisan” enni kizárólag este 10-ig esélyes. Három helyen találtuk a szakácsnak csupán hűlt helyét fél 11-kor... Nem egy Barcelona, ahol 10-kor kezdődik az esti csúcs. Itt ilyenkor marad a kínai. Ott is már csak a főfogás – de legalább nem maradtunk éhen... És megágyaztunk az isteni nedűnek. Meg a mulatságnak.
Amúgy a hotel ügyeletes recepciósa egy fiatal lány nagyon kedvesen upgrade-elt minket Business Suite-ra. Nyilán M. kérésére, de kérdezni merni és tudni kell. M. tud. Így az is kiderült, hogy a hölgy történetesen honfitárs. Állítólag az akcentusból azonnal felismerhető volt. Nekem csak az tűnt fel, hogy biztos nem ír.
Meg is jegyeztem neki ékes magyarsággal, hogy kicsi a világ, de erre csak annyit mondott: vagy inkább túl sok erre felé a magyar. És milyen igaza van!
Másnap reggel - délben – egy kiadós ír reggeli után (napfény, tea, napilap, ahogy kell) elsétáltunk a Victoria shopping centerbe, ahol meg kellett állapítsam: én már a látványtól megcsömörlök. Attól az áru-és boltkínálattól, ami fogad. A vásárlástól is elmegy a kedvem. Az egyetlen ruha, ami megragadott 200 euróba vagy fontba (?) került, innentől nem volt miről beszélnünk.
Az egészben a legjobb maga az épület, az tényleg különleges, mintha befedtek volna egy utcatömböt – az egyik decemberi post-ban van fenn kép róla. Akkor nem tűnt fel, hogy lift visz fel – vagy lépcső, de erre nem álltunk készen – a „kupolába”, ahonnan 360 fokos kilátás nyílik a városra és lábaink előtt hever egész Belfast. Mindenképpen megéri és egy fillérbe se kerül.
A bevásárló központ válságos forgatagából utunk Lagan folyóhoz, majd a Queen’s University klasszikus épületegyütteséhez, és főként a mellette található parkhoz vezetett. Pálmaház. Friss zöld gyep. Napsütés. Ezer virág. Fűben heverő, padon olvasgató, babakocsit tologató emberek, anyukák, gyerekek, fiatalok, szerelmesek... Igazi tavasz.
Kár, hogy múlandó, szeszélyes ez is, mint az ír időjárás. Az egyik percben még élvezed a szívet melengető napsütést, észre sem véve a gyülekező felhőket. Aztán hirtelen beborul az Ég, és újra itt a sötét, rideg, elviselhetetlen vihar.
De ha hiszünk a természet törvényeinek, és az örök körforgásnak, csak türelemmel kell várni, míg újra kisüt a nap. És addig megpróbálni védekezni az őselemek ellen. Bármilyen kiábrándító, kilátástalan és szívettépő ez, mást úgyse nagyon tehetünk...!
Ui: breaking news: ma reggel a rádióban bemondták a Hungarian Forint árfolyamát – közvetlen a font és a dollár után. Döbbenet. 271, ha igaz! Kemény, erős, említésre méltó valutánk van, becsüljük meg....!
Megjegyzések