IRsettLer

Kellemes Ünnepeket kívánok Minden kedves Olvasómnak! Az Élet mindig oszt valami váratlant! Ennek néha örülünk, néha kevésbé, de egy biztos, Life is beautiful – csak olykor perspektívát kell váltani. Valószínűleg a Sors is megelégelte, hogy hetek óta nem gazdagítottam blogom vicces és kevésbé vicces történetekkel. Különösen, hogy hetek óta érik bennem egy reptéri rezumé. Eddig is lett volna miről, de valószínűleg az Élet nyomatékosítani kívánta, hogy szavakba kell öntenem élményeimet. Egy biztos: ha kifogásod van a repülés ellen, ne költözz Szigetre! Ha meg szigetlakóvá váltál önszántadból, ne panaszkodj! Álljon alább három rövid történet, fordított időrendi sorrendben, karácsonyi ajándékul, legfrissebb reptéri kalandjaimról. Jó mulatást! Karácsony a reptéren 3 felvonásban És még korán sem biztos, hogy vége. Szerintem várható a folytatás, de egyelőre itt tartunk. 3. napja látogatom meg a Terminal 2-vel november végén kibővített dublini repteret. Kívülről ismerem a dekorációt, a che

Nem, nem tudom, hogy mi lesz most Írországgal... Rendben, megpróbálom újrafújni az ingatlan-lufiját, konszolidálni bankjai anyagi helyzetét, vagy éppen erősíteni a fogyasztói bizalmat - szürreális igaz ? Valóban. A helyzet is, meg az is, hogy én bármit tehetnék az euró és az EU megmentéséért. Igaz, sok kicsi sokra megy alapon megpróbálhatom győzködni az íreket, hogy ne aggódjanak, az IMF hitel nem a világ vége, magyarként már csak tudom, ettől az ország nem veszti el szuverenitását. Azt már régen elvesztette, még a brit fennhatóság ideje alatt... Mert hiába ünneplik decemberben lassan 90 éves politikai –gazdasági (???!) függetlenségüket, milyen ír szuverenitás az, ahol a média fele brit, a sztárjaik és sorozataik nagy része brit származású, az autós szaklapjaik britek, színház- és gyakran egyéb kultúrájuk hiánycikk és a lakosság túlnyomó többségének a Slainte! (Egészségedre!) szóban kimerül az ír nyelvtudása. Azt is csak azért tudja, mert gyakran emelgeti az original ír nedűvel töltö

Néha úgy alakul, hogy az ember csak úgy, egyszerűen boldog. Most biztosan mindenki fennakad a „néha” szón, és keveseknek tűnik fel a „csak úgy”. Pedig, ha őszintén feltesszük magunknak a kérdést: boldog vagyok-e? Vajon hányan felelnének tiszta szívből, teljes meggyőződéssel igennel? Vajon hányan mondanák, hogy boldog vagyok, de.... és hányan kezdenék mentegtőzve ecsetelni, hogy könnyedén lehetnének, akkor, ha... Ha végre sikerülne egy jól fizető állást találni... lehetőleg kevés munkával. Vagy többet segítene idehaza a férjem. Vagy kevesebbet hisztizne a barátnőm. Vagy ha lenne egyáltalán férjem. Illetve barátnőm. Sokan mondják, hogy majd boldog leszek, ha végre megvesszük ezt a lakást. Vagy azt a kocsit. Vagy úgy általában veszünk valamit. És főleg akkor, ha kifizettem rá az összes hitelt (azaz Soha napján!) Vagy majd akkor, ha a szomszéd kertje sárgább lesz. De semmiképpen sem zöldebb. Mert az bosszantó. Alapjában véve boldog lennék - mondják-, ha a gyerek nem nyafogna minden este

Vajon miféle módon működik az agyunk szűrője? Fura dolog az észlelés. Miért van az, hogy a környező világ milliónyi jeléből éppen azokat észleljük, amiket? Mielőtt kiköltöztem Írországba, rengeteget agyaltam a „helyes” döntésen, melyet, mint sokan tudják, egyáltalán nem volt egyszerű meghozni... Ráadásul a döntés helyességére mindig csak utólag, vagy akkor sem derül fény ... Valahol olyan ez, mintha a tudatalatti már régen döntött volna, és sulykolná (igen, így írják helyesen!) az ember tudatos agyába az erre utaló érveket, jeleket. Emlékszem, akkoriban mindenhonnan Írország köszönt rám vissza : a könyvesboltok polcain mintha csak ír útikönyvek és fotóalbumok sorakoztak volna, a rádióból valahogy mindig U2 szólt, az interneten ír munkavállalási témákról cikkeztek, és egyáltalán, ki gondolta volna, hogy a Guinness otthon is kapható? Addig ezek fel sem tűntek valamiért... Pedig léteztek, csak az agyam kiszűrte, nem voltam fogékony rá. Vagy emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt családu

Éppen azt ecseteltem, hogy micsoda felhőtlen érzés száraz lábbal, strandpapucsban fesztiválra menni. Milyen királyi kiváltság, hogy sem esőkabát, sem gumicsizma nem szükségeltetik a szabadtéri élmény surround élvezetéhez. Sőt, éjfélt tájt még az elővigyázatosság gyanánt derékra kötött vékonyka kardigán sem kerül feljebb - mert az ember lánya valódi nyári időjárással találja szemben magát. Nem azzal az ír fajtájúval, ahol a telet a nyártól csak a naptári hónapok neve különbözteti meg... Itt amolyan rég elfeledett igazi nyári klíma uralkodik. Szúnyogokkal, hát közepén lecsorgó izzadság cseppel, porzó asztfalttal. Milyen édes is az otthon melege! És milyen felelőtlen kijelentés is ez egy péntek 13-án, nem sokkal éjfél előtt! Amikor is a fülledt nyári éjszakába beköszönt a szélvihar, és pár percre rá leszakad az ég. Nem úgy, mint azon tragikus augusztus 20-i éjjelen, csak éppen annyira, hogy a Hilltop sátor falához lapulva töltsük az elkövetkező sokszor öt percet. Mert D szerint csak 5 p

Bar(l)angolások 4 napban. Ott, ahol az egy gombóc fagyi tulajdonképpen három . Ott, ahol egy óra autózás után télen síelhetünk, nyáron csobbanhatunk a tengerben. Ott, ahol nem túr ugyan a kurta farkú malac és nem vagyunk túl az Óperenciás tengeren sem, de békésen kérődző tehenek és kristálytiszta türkiz tavak között túrázhatunk a zsenge alpesi tájon. Ott, ahol minden kanyar után előbújik egy eldugott vár, és ahol a föld alatt több kilométernyi, meseszép cseppkőbarlangrendszer húzódik meg. Ez a gyöngyszem hányatott történelmünk szerencsétlen buktatói következtében immár határon túl találtatik, bár ezt a földrajzi a határt egészen észrevétlenül lehet manapság átlépni hála az EUnak. Lassítani csak az egykori autópálya fizetőkapui miatt szükséges - de személyautóval már egy ideje nem szükséges megállni! Szükséges azoban venni egy legalább 7 napos autópályamatricát, 15 euróért. Nem, engem nem szponzorál a szlovén turisztikai hivatal. Sajnos. Pedig tehetné - mert lelkendezve meséltem az

Fiatalság . Keith Barry . Villa Real. Wind. Carton House . Zero Emission. Mi a közös bennük? Na mi? A munka. Igen: Mi. A Renault. Nem a reklám helye, de ismét beüt a French touch. Ki miért volt oda a héten... Az újságírók az első teljesen hétköznapi és a várhatóan abszolút megfizethető elektromos autóért, a kolleganők - és egyes futball bolond kollegák - a Juventus Írországban vendégszereplő csapatának tagjaiért, én meg a Wind -ért. Nem, nem az ír szélért, azért nem vagyok annyira oda. De az egyetlen írországi Wind kifejezetten kellemes csalódás volt. Akkor is, ha az autóba legfeljebb két ember préselhető, abból sem a magasabbik fajta, és akkor is, ha a maga 100 lóerős motorja nem éppen versenyautót sejtet. 100 lóerő egy ekkora testet könnyedén mozgat: repíti, mint a szél. Talán innen a neve az exkluzív, kétüléses kis roadsternek, mert különben nem igen tudnám hova tenni. Kis autónak túl piperkőc, sportautónak túl bohó, ábrázatra üdítően mosolygós, és bőrülései kifejezetten kényelmese

Azzal kezdte, hogy senkit nem fog nevetségessé tenni - a show első felében... Éppen ezért kérte, hogy a színpadra szólított áldozatok lehetőleg ne nagyon húzzák az időt! Aztán leszögezte, hogy bizony lehet valakit hipnotizálni akarata ellenére is, csak sokkal több időt vesz igénybe, és mi erre most nem érünk itt rá - szóval lehetőleg szkeptikusok kíméljék! A többek között illuzionista srác valószínűleg vagyonokat (fog) keres(ni) egy olyan szenzációs showműsorral, amely könnyekre fakaszt a nevetéstől, ugyanakkor félelemmel tölt el emberi mivoltomban. Rámutat, hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk mi, emberek. Hátborzongató belegondolni, hogy a tudatalatti milyen mértékben átveheti saját testünk felett a hatalmat, és hogy bizonyos emberek, megfelelő technikával és bizonyos, józan paraszti ésszel felfoghatatlan képességekkel úgy rángatnak minket kedvük szerint, ahogy kisgyerek a marionett bábut. Könnyedén, kíméletlenül, ahogy éppen kedvük tartja. Mi pedig zokszó nélkül, mintha mi sem len

Az írás nem erőszak. Hangulat és idő szükségeltetik hozzá. Ihlet. Ha valamelyik hiánycikk, inkább hozzá sem fogok. Mert tartalom mindig akadna bőven. De nem naplót vagy jegyzőkönyvet írok, hanem blogot. Az pedig unalmas lenne, ha pusztán tényeket sorakoztatna fel. Az elmúlt 99 blogbejegyzés alkalmával igyekeztem beleadni apait-anyait, de főleg önmagam, hogy ne csak én élvezzem, amit látok, hogy kicsit láttassam is, amit érzek , ahogy élek, amit megélek. Talán sikerült. Írni sosem esik nehezemre, ha a feltételek rendelkezésre állnak - de olykor rémesen sokat kell várni a tényezők prózai együttállására. Mint egy csillagkonstelláció: különleges látványt nyújthat, csak győzd kivárni! Az elmúlt közel két esztendőben, amióta az Irsettler megszületett és én ide kivándoroltam, számoltam már be színekről és szagokról, szivárványról és esőről. Olykor napról is. Utaztunk többesben és külön, határon innen és túl. Örültünk, talán sírtunk is együtt, megdöbbentünk és nevettünk. Éltünk! Csóváltuk ér

Foghatják a fejüket az Oxegen fesztivál szervezői idén is. Azt ugyan nem tudom, milyen alapon jelentik ki magukról, hogy "Europe's Greatest Festival", mert a Sziget például méretben, minőségben és programokban is lazán veri a lóversenypályára szervezett ír fesztivált - az ír nyár kellős közepén. Még akkor is így lenne, ha történetesen maradt volna a két hónapja tomboló napsütés és "kánikulai magasságokba törő" 25fok. De nem maradt. Mintha az eső csak azt várna volna, mikor tesz be leginkább a smaragzöld lakóknak. Idén már csak ezért sem vállaltam a sárdagonyát, tavaly bőven elég volt belőle. Ráadásul az idei zenei repertoár engem egyáltalán nem mozgatott meg. Tulajdonképpen örülök az esőnek - már kezdett sárgulni a szép zöld gyep. Viccet félretéve, így legalább fájó szív nélkül hódolhatok indoor passzióimnak, mint alvás, írás, sütés és mozi . Többek között. Igazából, ha végig gondoljuk, a legtöbb tipikusan ír tevékenység, mint a pub, a zene, a tánc, a shop

Pár hetes szünet után megújult külsővel, de a jól ismert stílussal tér vissza az ámenetileg ÍRbe települt kutyaütő, próbálva behozni az immár behozhatatlan lemaradást. Frusztrációt kerülendő, lényegretörően velős leszek -tessék-lássék! Addig-addig incselkedtem vele, hogy végül mégis megszívatott a fura nevű izlandi vulkán. A hirtelen beköszöntött reptérzár miatt Dublin helyett Shannonban landoltam pár hete, menetrendszerint éjjel 11-kor. Gond egy szál se, mivel AerLingus-ék, becsületükre váljék, gondoskodtak ad-hoc busztranszferről, és minderről "időben" tájékoztattak sms-ben: éppen 1 órával az utazás megezdése előtt . Akkor már nem volt kedvem és lehetőségem sem csereberélni, ezért bevállaltam a potom 3,5 órás buszozást a nyugati partról vissza a sziget keleti felére. Hab volt a tortán, hogy az utazást egy jóképű és kisportolt, Ausztráliába szakadt ír úriember mellett szundikálhattam (volna) végig, akivel már csak azért sem társalogtam sokat a "röpke" utaás során,