Skótszoknya és söreső

Nem is tudom melyikkel kezdjem. Talán ott, hogy hajnali 6.30. Március vége. Nem, nem akkor keltem, akkor már a repülőben ültünk. Miután többedjére megállapítottuk, hogy szombat reggel mindez, kiváltképpen alig 3-4 óra alvást követően kétség kívül az őrültség egyik biztos jele. Azzal egyenértékű tett. És mint tudjuk, egy bolond százat csinál, nem panaszkodhattunk őrült magányra a dublini reptéren: mintha péntek este 6 óra lett volna, annyian várakoztak indulásra készen.

7.30-kor már a fekete londoni társaik hű másaként, ám színesebben felsorakozó edinburghi taxik egyikében boldogítottam M-et és a söfőrt a fényképező kattogásával. Hiába, én nem minden nap ülök ilyen csodabogár taxiban. Meg kell örökíteni az utókornak. És főként magamnak - szenilisebb napjaimra is gondolván.

A szállásadónkat emilben értesítettem egy hivatalos check-in time-nál korábbi érkezésről, de ilyenkor persze a gép is hamarabb érkezik, taxi is azonnal akad, így 8 után nem sokkal már kopogtattunk a B&B ajtaján. Sokadjára, és több telefon után sikerült csak ajtót nyitni, de kárpótlásul azonnal megkaptuk a szobánkat. Hangulatos György-korabeli villa, felújítva, ízlésesen berendezve. Imádtuk. A házinéni, Michelle, különösen kedves, szintén hangszál gyulladással küszködő fiatalos hölgyemény város térképtől kezdve jótanácsig mindennel ellátott minket. Szavunk se lehet.

Nem, nem ez volt a szállásunk, de azért az is igen kiváló volt a maga 4 csillagával.

Nem is volt, mert a korai kelés teljesen megviselt minket (meg én ugye némasággal küzdöttem), ezért a skót főváros megismerését egy kiadós szundival indítottuk. Hiába, fontosak az alapok.

Nem akarok egy skót úti könyvet sem felülmúlni, ezért nem is próbálkozom Edinburg nevezetességeinek bemutatásával. Ezt bárki, bárhol elolvashatja. Csak arra térnék ki, ami bennem maradandó nyomot hagyott. Mert így egy hónap távlatából megvallom az emlékezetem sem tökéletes, viszont ami rémlik, az garantáltan említésre méltó. Mint például a free wi-fi egyes buszokon, ez tetszett, vagy a napi buszjegy, ami 3 font.valamennyiért cserébe korlátlan utazásra jogosít. Aznap. Garantáltan megtérül, ha legalább kétszer átszállunk. De azért azt tudni illik, hogy Edinburgh belvárosa gyalogszerrel bejárható, az átlagos turista meg úgysem ism eri elég jól a helyi buszok menetrendjét és útvonalát ahhoz, hogy erre fűzze fel a városnéző körútját. Ha csak alaposan fel nem készült előtte vagy nem választja a jól bevált hop-on-hop-off tarkabarka járatait. Az egy kedvező alternatív megoldás, viszont nem érvényes rá a 3 fontos jegy, ha jól emlékszem.

Nos, alig 10 perces buszút vezetett a centrumba, ahol a shopping zónán (és a különféle legénybúcsúk és hen party-k résztvevőin) túlverekedve magunkat végre megpillantottuk a várat. Csupán egy völgy, meg egy hegy válaszott el tőle. Az előbbi rendhagyó módon nem folyót, hanem vonatsíneket rejtett (na ez az egy nem tetszett), míg az utóbbi a vár alatt húzódó dombocska volt, melyet óhatatlan meg kellett mászni ahhoz, hogy bevehessük az erődítményt. Megtettük.

Fáradságunkat mesés kilátás, hangulatos utcák, középkori épületek, kivétles atmoszféra, a hely szelleme és ezer fotó koronázta. Nehéz volt betelni mindezzel. Utunk, mint minden idelátogató esetében, a Royal Mile-ra vezetett, ami nevéhez hűen egy kb. egy mérföldes utcaszakasz az óváros szívében. Van itt minden. Vár, kilátás, katedrális, templom, múzeum, pub, dinamikus Föld központ, meg whisky gyár, élménycentrum és whisky bolt - igazi, élő, húsvér Scotch terrierrel a kirakatban -, és pub, és kastély és turista centrum, meg skótszoknya árus. És sok sok taxi. Rózsaszín, sárga, zöld "black cab"-ek sora. Színes képzavar. Tetszett.

A "királyi mérföld" kezdete

A várba nem léptünk be, csak a kapuba, de a királyi mérföldet végig jártuk. Így bukkantunk a skót parlament sokat vitatott, hihetetlenül modern épületére. A sokat vitatottság fő oka a borsos számla, a végüsszeg ugyanis 400 millió fontra rúgott, ami az eredetileg tervezett költségvetés alig tízszeresét jelenti... Khm. Érthető tehát az adófizetők felháborodása, akiket azzal próbálnak kompenzálni, hogy a város legújabb büszkesége ingyenesen látogatható.

Skót Parlament

Nem úgy mint a szemközt található, pár évszázaddal korábban épített nyári királyi rezidencia, a Holyrood Palace, ahol az angol királynő is éves rendszerességgel eltölt néhány hetet széles udvartartásával, színpompás-csinnadrattás bevonulást követően... közben persze kioszt pár becsületrendet, lovaggá üt néhány alattvalót, és jókat lakomázik. Meg vadászik. Vagy ki tudja.

Belépti díjtól függetlenül mindkettő megéri az árát. Habár a versailles-i tükörteremmel nem vetekedhet a nemrégiben felújított bálterem, de az audioguide mindenképpen tartogat néhány érdekes, meglepően mulatságos információt. Nem magyarul persze...

A fárasztó városnézésbe természetesen itt-ott muszaj volt szünetet iktatni. A Holyrood-nál található kisebbfajta vulkán megmászásától páldául az eső mentett meg minket, pedig nagyon felkészültem már rá lélekben és fizikailag. Most kénytelen leszek valamikor visszatérni a skót fővárosba, hogy pótoljam e mulasztást.

Helyette azonban számos érdekes "indoor" élmény várt ránk. Amikre talén normál körülményk között eszembe se jutott volna időt szánni, de a körülmények messze nem voltak "normal". És ez éppen így volt jó - az ember sokkal jobban megismer egy helyet, ha veszi a fáradságot, hogy a nagy rohanásban leüljön kicsit, megpihenjen, körülnézzen és lásson. Elvegyüljön, elgondolkodjon. Éljen!

A magasröptű gondolatokra kiváló terepet nyújtott az ingyenesen látogatható Nemzeti Galéria. Ismét meg kellett állapítsam, hogy csekély művészeti ismereteim ellenére az impresszionistáknál nincs jobb. Egyszerűen nagyszerűek. Az állandó kiállítások mellett időszakos tárlatokkal is csalogatják az erre fogékony közönséget, június végéig például Turner & Italy címmel. És mindemellett még a répatortájuk is remek.

Kevésbé magasröptű, ám annál fergetegesebb élményt nyújtott a Six Nations rugbyszéria záró mérkőzése: Wales - Ireland. Mindezt egy skót pubból, majd egy másik zárt udvaráról, szabd téren szemlélve, számos ír drukker társaságában. Az első félidő viszonylagos eseménytelenségéért, a második 40 perc maradéktalanul kárpótolt minden rögbikedvelőt, pártállástól függetlenül... De főleg a nyerteseket.

A szoros mérkőzésben majdnem alul maradt írek az utolsó percben fordítottak Sorsukon, és ennek örömére minden karját könyökig lerágott ír drukker azonnal a magasba hajította (a másik) kezében lévő söröspoharat... a söreső nyomát mai napig őrzi a dzsekim, de maraadansó sérülések nélkül, ém maradandó élményekkel úsztam meg az estét. Ez egy igazi couleur locale esemény volt.

Dublinban természetesen napokig tartó örömhadjárat vette kezdetét, a rugby csapat tagjait nemzeti hősként, vörösszőnyeges ünneppel fogadták, és a söresőt konfettieső is kísérte. Az érdem vitathatatlan, hiszen az ír válogatott veretlenül abszolválta ezt az összetett győzelmet, és a Grand Slam-re évtizedek óta nem volt példa kelta földön- Ez legalább kizökkentette a recessziótól kábult íreket a mindennapok szürke fásultságából. És ha minden jól megy, március 21 jövöre nemzeti ünnep lehet. St. Patrick Day's után szabadon... Hiába: a kereszténység vagy a rugby győzelme történelmileg nagyjából egyenrangú eseménynek tekinthető... ír szemmel. De az biztos, hogy kár lett volna kihagyni.

A skótszoknyát, meg a söresőt is.

Mindkettő életreszóló.

Csak ajánlani tudom.