The Irish are friendly... but not friends

A fenti mondás, mely szerint az írek barátságosak, de nem lesznek a barátaid kiválóan jellemzi az elmúlt hat hónapomat. Zéró, azaz konkrétan 0, értsd: nulla ír cimborára tettem szert félév alatt. Kezdetben azt hittem, bennem van a hiba... ami nyilvánvalóan lehetetlen, de már kezdtem meghasonlani önmagammal emiatt. Tökéletességemen esett volna csorba, de igazság szerint minden külföldi náció képviselőjétől ezeket hallom vissza. Akikhez eddig volt szerencsém. A benyomás tehát sztereotip, de / és általános. Azaz lehet benne valami. Azért az igazsághoz tartozik, hogy én sem vetettem be minden harci eszközt az ügy érdekében.

A mondás igazi pikantériája mégis az, hogy egy ír kollegától származik. Legalább van önkritikájuk... vagy mentségük, nem is tudom. Takarózni persze lehet vele, de ettől még semmi nem változik. Kérdeztem, ő mégis mit javasolna gyógyírnek erre a problémára. Tegyük fel, hogy az alkohol terápiának annyira nem vagyok híve - értsd: inni-menni bárhol, bármikor, bármennyit. Bárkivel? Ha ez az ára, maradok íratlan. Írtalan. Telen.

De ő ennél józanabb recepttel állt elő: iratkozzak be valami (sport)klubba. Ő is ezt tette, mikor Dublinba költözött, mivel nem ismert itt senkit: szerette a rugby-t, fogta magát, talált egy klubot. Khm, remek ötlet. Lehetne. Ha bármilyen csapat-sportban jeleskednék. De az általam űzött mozgásformák - mint a gyaloglás, úszás, has-láb-popsi formálás - egyike sem igazán többszereplős. (Jó, persze akad olyan is, de az sem kifejezett csapatmunka...) A gyaloglást talán űzhetném professzionális szinten - pl. beiratkozhanték egy kiranduló klubba, de félő, hogy nem az én generációm venne ott se körül. Minden tiszteletem az időseké, csak haverkodni most épp korombeliekkel szeretnék... +/-10 év. Vagy esete válogatja. De mégis...

Az ír táncon sem formálódott igazi közösség. Pedig ott meg is van a fenti szórás: pluszminusz több is. De a gyermekes anyukák örülnek, ha heti egyszer kiszakadnak a szoros családi kötelékekből, a gyermektelen tánctársak pedig még maguk is gyerekek. Jól elvannak. A maguk kis világában...

A probléma tehát egyelőre orvosolatlan. Azért a dr.Kollega féle recept félretéve, hamarosan kiváltjuk.

Azaz már csak volt kollega, mert a válság őt is utolérte, de ebbe most ne is menjünk bele. A válságba se, meg az ír barátok hiányába se. Mindkettő túlélhető. Nem érdemel tehát több szót... pillanatnyilag.

Ha mesélni szeretnék kezdhetném ott is, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ír kutya. De elkóborolt. Jó messzire, és bár kutya kötelessége lett volna, hetekig még csak be sem jelentkezett. Most ismét előkerült, mert mint a legtöbb eb, hűséges típus ő... bár ezidáig nem sokra ment ezzel az erénnyel. Igazából csak megnehezíti a csavargásait, hogy szíve mindig visszahúzza a múltba, kutya egy élete van emiatt, de legfeljebb nem lesz belőle szalonna. Különben is, jöhet még rá dér, szóval jobban tenné, ha továbbra is rendületlenül hinné, hogy sajtbul van a hold.

Ha bárki követi még a fonalat, annak gratulálok. A fenti rébuszok bocsánatkérésül állnak itt, a kiesett időt magyarázandó és kompenzálandó. Mert mostanság inkább "deres" és kevéssé derűs időszakok boldogítanak, amik kevéssé ihletnek vidám sorokra. Van ilyen. Amire ihletnek, azt inkább nem osztanám meg egyelőre a Nagy Érdeművel... talán majd idővel.

Amit viszont megosztanék, az a héten megtalálható lesz eme hasábokon. Szavamat nem adom, és esküt sem tennék, de fogadásokat lehet kötni. Jobb híján Rám. A nemzeti vágta ugyanis itt múlt pénteken véget ért. De erről bővebben holnap.