Ír paradicsom
25 fok. Friss-ropogós zöld fű. Tiszta kék égbolt. Zene. Fesztivál. Afrikai. Soul. Szól. Mosoly. Emberek. Papucs. Rövid nadrág. Póló. Nyár van.. és éget a nap... Dublin. Nem vicc.
Az égig érő "tüske".
Az elmúlt hétvége maga volt az ír Paradicsom. Édes. Zamatos. Napsütötte. Színes. Felhőtlen. Rossz nyelvek szerint kifogtuk az idei nyár három legjobb napjának egyikét. Én ennél sokkal optimistább vagyok. Mondjuk úgy inkább, hogy ez egy szebb jövő napfényes kezdete... Ránk fért már.
Az úgy kezdődött, hogy itt ragadtam egy egész hétvégére már megint. Nem szeretem, amikor pénteken mindenki kellemes hétvégét kíván, én meg arra gondolok, hogy nesze neked hétvége, mihez kezdesz vele. Aztán - a carpe diem jegyében - mindig alakul valahogy. Rásegítés képpen azért rákerestem néhány helyi programra - megvalósulásuk úgyis az időjárás függvénye. Ezért fontos az overbooking, mint a repülőkön: ha túlszervezem magam, esélyes, hogy legalább egy program összejön a sokból. Gond csupán akkor lehet, ha valami csoda folytán kétfelé kellene szakadnom. Majdnem úgy alakult...
Úgy alakult, hogy rábukkantam Dublin city honlapján a Walk&Talk néven futó program sorozatra. Kiváló kezdeményezés, ingyenes, érdekes, megmozgat, és nem csak idős városlakókat vonz. Ráadásul mennyit! Magam is meglepődtem, amikor just-in-time befutottam a meghirdetett találka helyre Smithfield-ben (bár térkép elég nagyvonalakban jelölte, de a tömeg miatt eltéveszthetetlen volt).
Busszal mentem a városba, megspórolván így a parkolás irreálisan magas költségét. Találtam egy 10 utazásra szóló kedvezményes buszjegyet (18 euró, 1 utazás = 90 perc, korlátlan átszállással, "okos kártya" néven fut, és valóban az), így nem kell bíbelődnöm az apróval, és még kicsit jobban is járok anyagilag, mintha egyesével szórom a buszon lévő perselybe a pénzt.
Átszáguldva a Henry street-en az O'Connell-től Smithfield felé sebitben vettem egy doboz epret is 1 euróért - okulván egy múltkori esetből, amikor gondoltam: "majd visszafelé"... de húsz perc múlva, ahogy az lenni szokott, egy darab sem volt. (Most bezzeg 2,5 óra múlva is láttam még a néniknél...)
Az igen jól szervezett (polgárőrség által is biztosított) séta kb. 2-2,5 órán át tartott, egy történész idegenvezetésével, érintve az említett városrész jogi nevezetességeit. King's Inn jogi egyetem, börtön, bíróság, ide értve a Four Courts névre hallgató, James Gandon által tervezett, lerombolt, majd újjá épített Liffey parti épület együttest, amelyek alapesetben nem mind látogathatók. Szóval megérte.
Azzal együtt, hogy a délelőtti napsütést egy órás csendes, majd szeles eső törte meg, de ennek elmúltával ismét átvette a hatalmat az égbolton a narancssárga égitest, és ontotta a májusi meleget.
Azért az írek nem tudják meghazudtolni magukat. Az egyetemen rövid ismertetőt tartó hölgy elmondta, hogy a nagy múltú intézményben (régebben alapították, mint a Trinity College-t) rendszeresen szerveznek tanár-diák vacsorákat, amelyek alkalmával, az ő személyes és legnagyobb bánatára, azonban vajmi kevés szó esik a jog vívmányairól - ám annál több a Man United legutolsó meccséről. Miért is nem lepődök meg... Normális diákélet ez. Jogról beszélhetnek az órákon is.
És bizonyára az sem véletlen, hogy a Four Courts aulájában kifeszített kivetítőn "Go Leinster" felirat buzdította a képernyővédőn a pár óra múltán bajnoki döntőt játszó dublini rugby csapatot! Jellemző!!
A másik számomra "sikerdíjas" történet a börtönökhöz kapcsolódott. Évtizedekkel ezelőtt az adóst börtönbe zárták, ahonnan csupán akkor szabadulhatott, ha adósságát rendezte. A börtönben azonban pénzt nem kereshetett, ellenben napidíjat kellett fizetnie minden egyes raboskodással eltöltött nap után. Ellátása, "jóléte" kimutathatóan egyenes arányban állt a napidíj mértékével.
Az igen egyszerű képletben csak egy ismeretlen hibádzott: a pénz. Hiszen: ha nincs semmije, ezért büntetésből bezárják, aminek eredménye, hogy a semmiből naponta még kevesebb, azaz minusz semmi lesz, akkor szabadulásának napja egyenlő a nagy semmikorral. Tetszik ez az ír logika.
Sétánk végeztével igyekezvén ápolni az ír hagyományokat beültünk egy sörre végigszurkolni az európai rugby döntőt (Heineken Cup Final). Vagy kettőre, ahogy az lenni szokott... Az Arlington - bár kicsit turistás - de azért kellemes hely. (Gondoltam ám Rád, N.!)
És az a néhány helyi rugby drukker bőven túlharsogta a leánybúcsújukat ü(nnep)lő néhány tucat szőke, vélhetően brit cicalányt.
Nem ők voltak, de lehettek volna. Dublin hemzseg a hen party-któl és a stag do-któl.
Mókás kavalkád, remek hangulat. Ráadásul nyertek az írek skót földön. A kelta "rugby" Tigris, a gazdasággal ellentétben, idén szárnyakat kapott - és talán vígasztalja kicsit az állásukat és kedvüket vesztett íreket. Egy újabb piros betűs nemzeti ünnep véshető az ír naptárba.
(Biztos, ami biztos alapon már most vásárolhatók jegyek a 2010-es döntőre, Párizsba. Venni kéne...!)
Arlingtonból kettő is van, a másik a Temple Bar szélén - a meccs után ezt is leteszteltük. A sör valószínű ugyanolyan, de ezt nem tudhatom, mert buborékkal telítődtem, és ezúttal borra voksoltam. Nem a reklám helye, de említésre érdemes, hogy az Arlington (hotel is egyben) minden este sztepp tánccal színezett élő ír zenét kínál - fejenként 30 eurós, négyfogásos vacsorával egybekötve. Jó tudni, hogy amennyiben nem ragaszkodunk a színpad előtti helyekhez, továbbá éhesek se vagyunk, az egész műsor nyomon követhető és élvezhető a pub "hátsó soraiból" egy ital áráért. Így mindenképpen megéri.
Ráadásul ezen a helyen ízelítőt kapunk a Temple Bar színes forgatagából is.
Másnap a szokott vasárnapi misével indítottam (még mindig zajlik az első áldozás), megvettem a szokásos vasárnapi lapot és újdonságként benéztem a portmarnock-i piacra, ahol a helyi "farmerek" zöldségei-gyümölcsei mellett, süteményeket, friss pékárut, meleg ételt (chicken curry), fűszereket, ékszereket és egyéb szereket lehet vásárolni. Nem olcsó(bb), de legalább jo(bb). A beszerzett málna, eper, és mandarin legalábbis nagyon ízletesnek bizonyultak, a citromos-fűszerecetről nem is beszélve. (D. itt meg erősen rád gondoltam...)
Mivel szélcsend honolt és napsütés, nagyon fájt a szívem ott hagyni a tengert, erős csábítást éreztem - mily' meglepő - egy kis sétára, de kivételesen időre mentem délután. Be Dublinba. Ezúttal autóval, mert vasárnap ingyenes a parkolás - igaz ma azt is megtudtam, hogy nem egy életbiztosítás ott parkolni, ahol én ezt tettem, a Talbot Street környékén.
Mindenesetre cseppet sem bántam a belvárosi programot, mert nem csupán a Butlers isteni csokis-karamellás jeges kávéját ízlelhettem meg, hanem a napsütötte dublini nappalokat is. Hirtelen rádöbbentem, hogy nagyon sok fiatal él ám itt, csak borús napokon, amiből jut bőven, pubokban rejtőznek, vagy odahaza józanodnak. Ilyenkor azonban kirajzanak az utcára, parkokba, mint a méhek, és egy tűt sem lehet leejteni a földre. Tetszetős képek ezek szemeimnek.
Élveztük hát a jó zenét és a kellemes napot az Africa Festival-on, majd a Merrion Square-en a Soul Festival-on, aztán csak úgy a Liffey parton.
(Jó kérdés ugyan miért szerveznek két fesztivált egymásra, de ez ismét ír sajátosságként könyvelendő el.)
És közben arra gondoltam, hogy ha most lefagyna a saját személyi számítógépem, avagy megállna az idő, egy cseppet sem bánnám.
Mert nekem most jó. Olyannyira, hogy még a gyülekező felhőket is meseszépnek láttam hazafele a reptérnél!
Megjegyzések