Egy év nyakig kakiban

Olvasok egy könyvet. Meg kell osszam, mert mókás és találó: egy angol pasasról szól, aki teázót szeretne nyitni Párizsban. Aki kicsit is ismeri a franciákat, meg kicsit az angolokat, annak garantált móka és kacagást tartogat az "A Year in the Merde" folytatása, a Merde actually by Stephen Clarke. A franglo cím magyar megfejtése: Egy év a kakiban, illetve Igazából kaki, az Igazából szerelem után szabadon. (Nem véletlen a burkolt utalás a párizsi utcák tisztaságára.)

Nos, a "merde", ha átvitt értelemben is, de számomra is stimmel. Csak a földrajzi pozíció tolódott kicsit észak-nyugatabbra. (Ennek következtében este 9-kor még ma is lazán sütött a nap. Legalábbis ami a felhők közt kiutat nyert magának... Nyáron állítólag alig pár órás az éjszakai sötétség.)

No de nem is a francia vonatkozás miatt jutott eszembe ez a könyv, hanem a londoni kitekintés miatt. Hősünk, Paul West ugyanis pár napra visszatér Londonba a csigazabálók országából, és a már jól megszokott francia kultúra után kisebb sokk éri az angol világvárosban. Lassan el is jutunk oda, hogy miért írok az irsettler-en erről. Nos csak azért, mert a megdöbbent főhősnek éppen azok a dolgok szúrnak szemet, amelyek bármely jó ízlésű, némileg kultúrált "európainak". (Hiszen ők, saját magukat, földrajzi elszigeteltségükből fakadóan nem tartják annak. Hm??!! Az elszigetelt látásmód nem csak ebben mutatkozik meg természetesen.)

Nos, akkor idéznék is, itt járt olvasóim bizonyára átérzik a lényeget:

"I was parading towards Piccadilly, arm-in-arm with two women who, although this was now - what? November? December? Greenland? - bloody cold, anyway, were dressed for an August night out in Cyprus."

Igeeeeen, nem én vagyok teljesen elfuserált ízlésű azért, mert 10 fokban, szélben és esőben nem áll szándékomban pántos szandált és éppen-hogy-csak-feneket takaró szoknyát húzni harisnya nélkül, csak azért, mert a naptár májust mutat, és innen melegebb éghajlatokra lévő "mediterrán" országokban, mint kis hazánk, tombol a kánikula. Nem mintha amúgy gyakran feszítenék ebben az ízlésesen nőies, roppantul stílusos felszerelésben.

...

"I'd forgotten that here in Central London you see real sandwich men, or guys holding placards on street corners..."

Bizony a Grafton street-en is nem egyszer láttam már kabátba bugyolált ferde szeműeket gubbasztani egy ócska széken, egy 2 méteres póznára biggyesztett táblával: jobbra 150 m brand new chinese take-away! Úgy látszik ez a szórólapozás kőrnyezetbarát alternatívája. Végülis. Ötletes. Egy hangyaleheletnyit ugyan megalázó és szánalmas az európai szemnek, de legalább nem generál extra papírhulladékot.

...

"The starter was the price of a two-course meal with a carafe of wine in my local café in Paris."

És ez pontosan így van Dublinban is, kétfogásos vacsora minimum 20, de inkább 25 euró, erre számolandó a bor, pohárja 5-6 euró. És az messzi van a kancsótól. Így eshetett meg az a fura helyzet, hogy legutóbbi párizsi látogatásomkor igazi felüdülés volt legeltetni a szemem a menüsorokon, és megállapítanom, hogy 20 euróból borral és 3 fogással megúszom a vacsorámat (amit akár este 11-kor is elfogyaszthatok, ha éppen úgy tartja kedvem, nem csak este 8-kor) a Quartier Latin-ben. Felemelő érzés egy pici kis "gazdagságot" érezni ezen válságos időkben. Soha ilyen olcsónak nem éreztem még a francia fővárost, pedig kétlem, hogy lefelé módosultak volna a árak.

...

"There was probably more alcohol than blood in the bodies charging up and down that pavement."
Nos, az írek ivási szokásairól (nevezetesen, hogy bármilyen apropó ürügyén, bárhol, bármikor, bármennyit) már sok-sok gonosz megjegyzést tettem, nem is pazarolnék itt erre több helyet. Hacsak annyit nem, hogy a recesszió szép lassan bizonyítottan és valóban felüti fejét hétköznapjaikban: ennek igazi jele, hogy az 5 eurós pubban csapolt Guinness-t felváltja a dobozos társa odahaza. (Amihez kis fehér golyót is adnak ajéndékba - ezt majd elmesélem egyszer.) A múltkor éppen eszmét cseréltem egy írrel - természetesen fociról és ivásról szólt a téma - és mondtam is, hogy amíg tömve vannak a pubok - és a bevásárló központok - addig nincs itt válság. No most már van. A múlt heti helyi pub-élmény majdnem kudarcba fulladt az érdeklődés hiánya miatt: éjfél előtt kongott a Wright's néven futó, felkapott late bar az ürességtől. Szinte otthon éreztem magam. Csak itt ez nem megszokott, mivel 2-f3 fele minden be is zár. Időben el kell kezdeni inni. (Talán ezért kezdik a holnapi rugby döntőt is a délutáni matiné(tudom, paradox), avagy teázás idején: 5 órakor. Így már 3-kor elkezdhet mindenki inni a kick-off előtt, majd örömében / bánatában zárásig folytathatja ezt. Ki van ez találva, kérem!

...

Az mindenestre biztos, hogy az általam furcsált pontokat, az írek bizonyos hányada abszolút természetesnek éli meg, és azt érzi furának, hogy én annak titulálom. Mindez tehát kultúra és szocializáció kérdése. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nyugodt szívvel engedném itt szocializálódni a gyermekem. Komoly lelkiismereti aggályaim lennének, igaz, meg sem kellene gyónnom. Mert ugye, itt az sem szokás.

Teljes erkölcsi zűrcsavar, azaz zavar.

Talán a válság okozta morális válság majd rendhagyó módon visszájára billenti ezt a már önmagában igen válságos helyzetet.

Erre igyunk! Slainte!