IRsettLer

Májusban minden lehetségesnek tűnt. Először is jött a Queen, aki 100 éves átkot tört meg azzal, hogy brit uralkodóként ír földre lépett . Tüntettek is ellene rendesen - rendszerint minden hétvégén az O'Connell Street-en. Érkeztéből én csak annyit érzékeltem, hog egy hétig nem lehetett autóval megközelíteni a belvárost, az utcát ellepték a rend ír őrei és egy Liffey partmenti értekezletre tartva az én kézitáskám megmotozták - a kollegámat meg "futni" hagyták a méretes kartondobozzal. A túl partról érkező tárgyalópartner fél órát késett, mert minden híd egy időben került lezárásra addig, amig Her Majesty, AerLingus zöld kosztümjében, a Guinness Storehouse-ból átkocsikázott a város másik felébe. Ráadásul a Guinness-re csak fintorgott. (Bár Jay Leno nem ezt mondja ...:)) Alig távozott Lizzy, nyomában megjelent az AirForce One fedélzetén Mr. O'Bama félhivatalos látogatás keretében. Emiatt csak pár napra zárták le a fél várost. Swords-ot csak annyi időre, hogy reggel nem

Mindig rájövök, hogy amennyiben az ember nyitottan áll az őt körülvevő világ fele, remek élményekkel gazdagodhat. Csak kell egy alapvetően egészséges kíváncsiság, némi optimizmus és tágra nyitott szemek, hogy észre vegyük, mennyire szerencsések vagyunk is. Kissé álszent a szöveg, mert nehéz lenne szerencsétlennek érezni magam egy hófehér cabrioban autózva a napsütötte tengerparton. Még az arcom is megpirult kicsit – pedig ezúttal el sem hagytam a smaragzöld szigetet.   Az autó céges, a táj ír, az idő kifogástalan tavaszi. (Mindez egy hónapja történt, tehát nem mérvadó. - a szerk.) Kildare egy bő félórányi autózára található kisváros – mégsem jártam eddig arra, csak átutazóban. Az átlag (tehát nem túl kultivált) ír számára az outlet-jéről híres, a helyieknek a lóversenypályájáról, az átlag turista számára a japán kertjéről. Ez a három helyszín lényegében egy. Kiváló napi program. Az Irish National Stud tulajdonképpen a híres nemzeti versenyistálló, nemzetközi hírnévre szert tett

Dublin és kultúra. Paradox? Kicsit. De mondok jobbat. A nem régen megnyitott Grand Canal Theatre a Liffey déli oldalán, a tenger felé húzódik meg. Az épület nagy és modern, és az IFSC üzeleti negyedben emeli az ingatlanok árát és színvonalát. Talán ezért áll nagy részük üresen. Nem jártam eddig sosem erre, sem a színházban, sem a negyedben esti órákban, és meg kell hagyni: leesett az állam. Végre egy igazi kultúr-központ – mert a többi dublini színház ettől igen messze áll. De még a National Concert Hall is nagyon nevében, mint stílusában. Válság ide vagy oda, a negyed színes fényárban pompázik, a kikötő különleges, romantikius hangulatot kölcsönöz neki. Sétány és padok, éttermek, és kultúra. Persze a l’irlandaise. Az esemény fogadással indult: ingyen étek és itok, csodás kilátással fűszerezve. Persze az írek az előadásra is visznek be ropogtatni és inni valót, amelynek maradványait bicska nyitogató módon hagyják szanaszét maguk után. Ennyit a kultúráról. Meg annyit, hogy orbitális

Kellemes 25 fok, enyhe tavaszi fuvallat, virágtól roskadó gyümölcsfák, macskaküves utcácskák, szökőkútnak támasztott piros Vespa robogó, latte macchiato és romantikusan melankolikus gitár muzsika. Mi más kell a boldogsághoz? Tömény olasz tünemény, megalo-italo giccsparádé. 48 órányi nyaralás, laza 3 órára Dublintól. Bú- és hófelejtő hétvégi, hó eleji kiruccanás, az ír télből az olasz tavaszba. A kirándulás hektikusan indult, majdnem törlődött is, de mint általában az ilyen jellegű utazások, ezek sikerülnek a legjobban. A Ryanair Bergamo-ba reppen Dublinból, és bár ők a desztinációt Milánónak hivják (ami nagyságrendekkel érthetőbb, mint a Párizsnak titulált Beauvais), a cseppnyi olasz kisváros mind hangulatában, mind látnivalóban eleget tartogat egy kellemes hétvégi kikapcsolódáshoz. Meglepően sokat annak, aki, mint mi, semmire sem számít. A menetrend szerint negyedóránkánt közelkedő reptéri busz 2 eurón alul és 10 percen belül bevisz a belvárosba – igaz, nem árt felkész