Terveim kisebb-nagyobb módosulása után végül mégis kikötöttem Madridban. Azaz leszálltam. Tunk. Hallgatván arra, amire a Sors hónapok óta okítani kíván - nevezetesen, hogy nem kell nekem minden lépésem kiszámolni, mert úgyis keresztülhúzza, a végén úgy voltam ezzel a hosszú hétvégével, hogy majd ahogy esik, úgy puffan.
Jó, szállást persze foglaltam - jó szállást: elég sok vélemény átbogarászása után bukkantam rá a plaza Espana közelében, 1 percre a metrótól, de megérte. Már meg is dicsértem on-line, igaz névtelenül. A humoros és mosolygós személyzet még angolul is tudott. Abszolút segítőkészségükről és vendégszeretetükről (avagy kiváló üzleti érzékükről) a böröndök felcihelése mellett (hirtelen jó kis gondba kerültünk, hogy ilyenkor mit és mennyit illik is adni...) az is árulkodott, hogy idő előtt engedtek bejelentkezni, és ingyen becsekkolhattunk hazafele a repülőre on-line. Igaz, a kapott szoba jó szándékkal sem tükrözte a fényképen látható tágasságot, de a fürdő makulátlanul tiszta volt, a falak pedig spanyol hotelhez méltóan igen vékonyak - időarányosan azonban egyik sem volt zavaró tényező. Nekem. S. meg így se, úgy se tud aludni, tehát neki is mindegy volt.
Előkészület gyanánt még leporoltam a januári Barcelona óta pamlagon heverő Spain Rough Guide-ot, és az 1000 ml-s tasakból nem hagytam ki a 100 ml-s naptejet sem. (Fontos: ferihegyi szabványtasak nagyobb mint dublini! Jó pénzért majd árulom, a Ryanair-féle zacskó árának feléért.) Aztán felcsaptam a napszemüvegem az orromra, a fényképezőm az oldalamra, S.-t a hónom alá, és hajrá.
Érdekes módon ezek a "nem-agyon-tervezett" hétvégék valahogy mindig remekül sülnek el - a Sors meg bizonyára kacag a markába. Velem együtt. Csak azért is. Miért is?
Madrid, metro és lábbusz
A légifolyosó után a metró alagútba kerültünk. De azért idáig rögös út vezetett. Azt tudtuk, hogy van metró (még útvonaltervező is a honlapján). Azt nem, hogy jó 15-20 perces séta előzi meg. Nem is hittünk már a metrót jelző nyilaknak, segítséget kértünk. De csak tartani kellett az irányt, egyenesen, előre. Az menetjegy-étlap bonyolult kínálatában egy kedves és mosolygós "pincérlány" igazított el, kiváló angolsággal. Így döntöttünk a 3 napos full-kombinált busz-metró jegy mellett. Remek döntés volt, kb. 11 euró. Megérte. (Már csak azért is, mert önmagában a reptér oda-vissza lett volna 6 euró, ráadásul Madridban több metró hálózat van, mint nálunk metróvonal (ez persze nem nehéz) és ha hálózatot váltasz, az plusz jegy. Alapesetben. Nekünk viszont "all inclusive" jegyünk volt.)
Madridi közlekedési eszköz: kutya egy élet. :)
De mivel semmi sem ilyen egyszerű, megszerzése is kisebb akadályba ütközött. Kisebb nézeteltérésem akadt az automatával - mert a fene fog sorba állni az egyszem ablakhoz csak az emberi kontakt miatt. Különben is, az automata angolul is tudott, csak nem akart kiszolgálni. A fizetésnél akadtam el, többszöri neki futásra is. Minek költsem a készpénzt(különben is csak 20 eurós volt nálam), ha modern világban élve kártyával is fizethetek. Maestro logo virít a masinán, kártya vidáman bedug, kártya kegyetlenül visszadobatik. Elütögetünk így egy pár szettet, mikor előveszem az aduászt: van másik. MasterCard logó bíztat a cserére, kártya bedug, kártya szemtelenül kiköpet. Neeee. Mögöttem sorban hallom a szándékosan félhangos sóhajokat, nem szítom tovább a spanyol bika türelmét, kiguberálom a 20-ast, és lenyeletem vele. Ezt is próbálja visszaköpni, de nem sejti, kivel áll szemben. Én csak azért is metróra ülök ma és itt és most! Bosszúból félkarú rablót megszégyenítő apróáradatot zúdít rám, visszajáró gyanánt. Mire kikaparászom a tartóból az utolsó tízcentest is, már nem merek a mögöttem állókra pillantani.
Valószínűleg mind üdvözölték addigra Édesanyámat. :)
Metrós kalandozásainknak csupán édes kezdete volt ez a kis affér. De panaszra a legkisebb okunk se lehet. A hatékony, gyors, kulturált, tiszta metró gyakran jár, és sok felé, egészen éjjel 2-ig. Persze sikeresen lekéstük szombat éjjel - kedves metróőrök tereltek minket a kijárat felé, megóvván minket attól, hogy reggelig várjuk a metrót. Akkor miért nem zárják le az állomást?
A megállók, a hírhedt dublinbus-szal ellentétben, egyértelműen fel vannak tüntetve, csak úgy, mint a következő szerelvény érkezte. A kocsikban fényújság, és hang is tájékoztat a proxima estacion-ról... ha az ingyenes és részletes kis térkép otthon maradt volna. Aki ezek után eltéved, az komolyan magára vesen. Hajléktalant nem igen látni, kutyás járőröket annál inkább. Nem tudom, ez jó jel-é.
S.-ra is csak kétszer csukódott rá a kiengedő kapu ajtaja, az "easy opening" ajtó pedig alig egy tonnát nyomott. Azt is megtanultuk, hogy kifelé csak a reptéren kell a jegy, amúgy elég neki menni a korlátnak és kienged. Mi azért, biztos, ami biztos, térdeink védelme érdekében, vártunk fél percet szezámra, hogy magától táruljon, de nem tette. Csak lökésre. A harmadik nap végére azonban már igen jó barátságot kötöttünk vele.
Párizsi nagytestvéréhez hasonlóan itt is hosszú séták jelenthetnek kihívást egy-egy átszállásnál - egy-két ilyenbe mi is belefutottunk. (Utólag persze leesett, hogy még ezt is jelölik a kis térképen, az átlag idővel együtt... a hangsúly itt az utólagon van!) A rendszer tehát szinte hibátlan.
Madrid, gastro, tapas-ztalat
Enni jó. Inni is. Izgalmas, tanulságos, változatos, vicces. Madridban mindenből jutott egy kicsi. Érkeztünk után például ingyen Fanta, víz, müzli és gyümölcs, a Plaza Espana-n. Valami "óvd a szíved - egészséged" c. rendevény zajlott éppen a 36 fokban, árnyékban. Szomjaztunk a folyadékra - szó szerint, így jó turista módjára beálltunk a helyiek közé a sorba egy kis üdítőért. Megérte. Az ital kincs ebben a hőségben (és kiváló business is, főleg a reptereken, mióta kénytelen az ember helyben venni!) így hihetetlenül gazdagnak éreztük magunkat!
Amúgy is vigyázni kell a köztéri spanyol vízzel, mert spanyol náthát nem okoz, de én majdnem ráfáztam egy szökőkutas kalandomra. Az ivóvíz táblát követve eljutottam egy kúthoz a Botanikus kertben (belépő 2 EUR), de kiderült, hogy az bizony, nem az a kút volt. Persze erre már csak azután döbbent rá a csóró turista, azaz én, hogy teletöltötte frissen állott szökőkút vízzel a palackját, és bele is kortyolt egy nagyot, hogy finom-e. Addig finom is volt, amíg rá nem eszmélt, hogy ez bizony a "nem ivóvíz" kategória. És habár csak egy korty volt az a korty, igaz méretes, a széntabletta remek szolgálatot tett a nap második felében. Szerencsére enyhe és gyors lefolyású volt, aminek úgy kellett lennie, és onnantól kezdve a spúr turista nem nézte mennyit költ palackozott vízre. (Sokat költött, de mint tudjuk, az egészség megfizethetetlen.)
Real Jardín Botánico
De a hőség nagy úr, és az ír-kutya már elszokott a kánikula minden velejárójától. Így újdonság élménnyel töltött el a folytonos szomj, a hőségben életmentő hideg sör (nem sötét pubban, café teraszán)a rám tapadó fehérnemű, a hátamon csorgó izzadság, a 36 fok árnyékban. Az, hogy a nap helyett az árnyékot kerestük (még mi is!), és hogy ismét köszönthettem Mr. Napallergiát - saját bőrömön megtapasztalva. A legjobban mégis az éjjel egyszál rövid ujjúban való hazagyaloglást élveztem, ahol nem kellett esőtől és széltől tartani! Megváltás! (OK, egyszer esett 10 percig, de két perc alatt felszáradt!)
Ez ugyan Madrid, de hétvégén mindezt Dublinban is megtehettem -volna. Ha ott vagyok... (Jardines de Sabatini)
Az evés még ennél is mókásabb akadályokba ütközött. Az étlapok többsége spanyol nyelvű volt. (Akadt angol étlap is persze, de azon az ételek spanyol neve volt feltüntetve.) Ez még hagyján, de a pincérek többsége is. Amennyiben sejtett angolul, akkor le lettünk szólva, hogy ne próbálkozzunk a gyatra spanyol tudásunkkal. Ahol meg - ezek után - angolul mertünk kér(dez)ni, akkor gúnyos mosollyal visszakérdeztek spanyolul. Sosem hittem volna, hogy ilyen mértékben hasznát veszem a pár napos Relaxa tanfolyamnak, de mindenképpen megérte.
Első délben - értsd: du. f3kor - paellát kértünk, finom volt, kicsit ugyan zsíros, de legalább nem túl olcsó. Legalábbis ott, ahol mi ettünk. A sör viszont kárpótolt érte. Itt még nem ütköztünk nyelvi akadályokba, a paella mindenhol paella.
Első vacsinknál - értsd: este 10kor (ilyen tájt Írországban már csak inni lehet) indult a móka. A közeli tapas bárban az étlap spanyol volt, a pincér meg undok, de értett angolul. Találomra rendeltünk egy-két apróságot, mert kérdezni egy idő után inkább nem mertünk. Volt sejtésünk a tortilláról is, de nem ilyen, így részben mégis sikerült nekem S. kiszemeltjét megennem, míg ő az enyémmel lakott jól. Mert itt nincs ám olyan, hogy leves előbb, aztán főétel, szépen sorban, ügyelve arra, hogy mindkét fél előtt legyen étek. Itt tapas van, minden egyszerre, vagy ahogy érkezik alapon. Aztán találd ki, mi micsoda. Vagy inkább egyél, ne találgass! Most már legalább azt tudom, hogy a McDonald's-ben kapható tortillatekercsnek semmi köze sincs az eredeti spanyol tortillához. Meg azt is, hogy sértés visszautasítani a második korsó 2,5 eurós sört. (Halleluja!) Legalábbis pincérünk leplezetlen fintort vágott, mikor sör helyett a számlát kértük. Mindig tanul az ember.
Második vacsinkon pl. feleleveníthettem - spanyol tudásom mellett - a "hallgattál volna..." bölcs elméletét. Rendeltünk egy üveg katalán vörösbort - Torres pincészet-féle Atrium névre hallgató, Penedes. No, ebből csak az utóbbi ismérv rémlett nekem, mint fajta.
Flegma és spanyol ajkú morcos pincérünk, kérdés és kóstoltatás nélkül bontott-töltött-távozott, étlapostul, borlapostul. Nézem az üveget, hatalmas betűkkel virít rajta az "Atrium". Na mondom, most sóztak ránk valami méreg drága bort, nyilván"véletlenül". De majd én elmagyarázom neki, hogy "este vino no es que quiero." Csoda, hogy megértette. Persze ezt kibökni tovább tartott, mint leírni. Addigra sarkon fordult, és visszatérve orrom elé csapta az itallapot: valóban jó bort hozott. Kínos. Hálánk jeléül itt rendeltünk desszertet is, záróakkordként: isteni csokimousse ügyelt a vonalaimra aznap este, remek alapot nyújtva a rákövetkező Sangriának egy közeli bárban.
Nem is csúszott le már hozzá az italhoz hagyományosan mellékelt spanyol kolbász, meg chips. Összevesztek volna amúgy is érzékeny gyomromban. Az amúgy ínycsiklandó kolbászt kedvességből felajánlottam a szomszédos bár-társaknak, de nem éltek vele... Talán azért, mert egyikük algír volt. Swine-free. Én marha...
A reggeli sem volt egyszerűbb - értsd 12-kor: első reggel kissé megkésve indultunk a napnak, és délben csak a főpincére kedvességén múlt, hogy jogosultunk a 3 eurós reggelire. Ezek után még két másik pincér jött az asztalhoz a rendelés felvételére, és minden áron bizonyítani akarták, hogy nincs már reggeli idő. Mi meg bizonygattuk - spanyolul - hogy éppen most ígérték meg nekünk, tehát van. Mi voltunk a jobbak - no nem spanyolul :)
Másnap direkt olyan helyre mentünk, ahol fél 1-ig hirdették a reggelit - churros-szal. Fél óra elteltével ki is szolgáltak (nem híresek a gyors kiszolgálásról, előző nap egy bocadillo de calamares-re is fél órát vártunk.),de természetsen churros már nem volt. Állítólag. Vagy csak nekem. Maradt a toast, kávé, friss narancslé kombináció!
A lényeg, hogy éhen nem maradtunk, az biztos :)
Madrid, parki-túra
Madrid tengermentes, és folyómentes. Van ugyan egy folyója, de nem foglal el központi szerepet a város életében, ezért a madridiak kénytelenek irdatlan mennyiségű parkkal, szökőkúttal és mesterséges tavacskával pótolni, amit a természet nem adott meg nekik.
Ilyen csodaszép park a Real Palacio mellett található, magnóliafákkal (vagy bokor?) tarkított Jardines de Sabatini,
illetve a mögötte megbújó Campo Moro. Az előbbit bármely turista garantáltan körbejárja, eltéveszthetetlen. Az utóbbi viszont megközelíthetetlen. Azaz a nagyközönségnek kitárt egyetlen bejárata "logikusan" nem a királyi palota felől nyílik - hanem a teljes parkot megkerülve, éppen az ellenkező oldalról. Jó kis séta, de amíg S. szisztázott, én nyakamba vettem a parkot.
Ezzel az ötlettel egyáltalán nem voltam kirívó eset. (De visszafelé azért már buszoztam, én sem bírom vég nélkül a sétát.) A park láthatóan közkedvelt és felkapott helyszíne esküvői fotózásoknak (kb. 4-5 párral találkoztam ilyen témában), babakocsit tologató Anyukáknak, Apukáknak, szerelmes pároknak. Mint a legtöbb park általában.
A meglepőbb társaságot nem is a fotós-videós stábbal kísért (ezáltal minden szerelmes-romantikus illuziót leromboló), minden fényképen centire megtervezett és beállított, egymásnak éppencsak örök hűséget esküdő párocskák jelentették (jelentem Dke, egyiknek sem volt segédkező koszorúslánya...!) hanem a köztünk teljes nyugalommal és eleganciával vonuló fácánok és pávák hada.
De ez a virágtengerrel és rózsa-ágyásokkal gazdagított kert csak a kezdet volt. A híres-neves Retiro-park könnyed ugrással túltett rajta.
Ide vasárnap volt szerencsénk eljutni, így teljes képet kaptunk egy családi madridi vasárnapról. A park tömve volt fűbe heveredő szerelmes párokkal, labdázó gyerekekkel
zenélő-éneklő fiatalokkal (bár némelyik esetében jobb lett volna a hallgatás),
csónakázó turistákkal (?), sört kortyoló megszomjazott városlátogatókkal, padokon megpihenő aktív idősekkel, performanszokkal. Idilli nyári kép. Valaki lefeshetné abból a több tucat festőből, akik a park környékén, a Prado közelében alkottak. Szétszórt Montmartre. Tökéletes nyár.
Visszatértünk hétfőn is: nem csak a kellemes hűst adó fák tövében megpihenni, hanem mert egy-két kisebb palotát nem vettünk észre a park közepén - jellemző :)
Madrid, museo, kultúra
A Retiro közelében nem csak a fentebb már említett Botanikus kert, hanem a Museo del Prado is érdekes programnak ígérkezik. Vasárnap du. 5 után ingyenesen látogatható. Amennyiben nem veszi el kedvünket az ennek következtében már 4 órakor sorba álló emberáradat - félig-meddig tűző napon. A kapuk megnyitása után már halad az első ránézésre rémisztő embertömeg (3 bejárat is van!), de a legjobb ötlet mégis f6 után érkezni, mert addigra a sorok is elfogynak, és ha csak nem vagyunk kifejezetten művészetguruk, vagy részletekbe menően kíváncsiak a királyi család minden egyes lefestett sarjára, a Prado bőven bejárható este 8-ig. Goya, Rafael, Boticelli és társai szeretettel várnak.
A másik híres múzeum a Reina Sofía, melynek korosodó épületéhez louvre-i mintára hozzácsaptak egy-két modern elemet, kortárs szárnyat. Jó tudni, hogy a belépés egész vasárnap ingyenes, azonban csak f3-ig van nyitva a múzeum, és hétfőn pedig zárt kapuk fogadnak. Klasszikus és kortárs festmények, szobrok, művészi alkotások színesítik a fehér termeket.
Akkor is megtekintésre javasolt, ha nem vagyunk Picasso-hívek (én személy szerint nem), mert bár minden teremben találhatunk egy-egy értékes művet a Guernica alkotójától (az egyikben magát a Guernica-t, amely kizárólag méretével nyűgözött le engem, de ez az én ér(t)etlenségem, nem a művész hibája), de a múzeum szerencsére nem csak Picasso-t tartogat. Dalí is van. Meg egy kellemes belső kert. Ez mennyivel jobban hangzik. Nekem.
Ha valakinek nem enyhítené olthatatlan múzeum-szomját ez a két legfontosabb, az szabadon válogathat Madrid több tucat, kisebb-nagyobb múzeumából, tárlatából, palotájából! A legtöbbjüknek nem csupán a kiállítása érdekes, hanem maga az épület is. Mint a Caixa Forum fuggőleges, házfalra tervezett kertje.
Vagy maga a fenséges, monumentális királyi palota
és a mellette büszkén tornyosuló Catedral de la Almudena, számomra kicsit eklektikus belső terével.
De megtikentésre érdemes, állatbarátként is, a bikaviadalok helyszínéül szolgáló Plaza de Toros Monumental.
Szintén izgalmas épület az Atocha főpályaudvar, ahova belépve egy kisebb pálmaházzal találjuk szembe magunkat a sínek és vonatok helyett. Azok ugyanis a föld alatt találtatnak.
Esztétikus és ötletes megoldás.
Ha valakinek ismerősen cseng a helyszín neve, az könnyen lehet, hogy a 2004-es márciusi merénylet kapcsán emlékszik rá. Az áldozatokra és az értelmetlen öldöklésre egy különleges emlékmű hívja fel a figyelmet. Egy sötét teremben nyomás különbséggel levegőbe emelkedő óriás lufira hasonlító légbuborékot világítanak meg, rajta a világ minden tájáról és nyelvén érkezett, részvét nyilvánító, megdöbbent, felháborodott, elkeseredett sms üzenetek szövegeivel. Megindító. Az előtérben pedig minden áldozat neve megtalálható egy emléktáblán. Elborzasztó.
Madrid, buenas noches, fiesta
Madrid nem lett volna teljes némi shopping (nem vittük túlzásba), és főleg némi tánc nélkül (ezt már inkább). Ott jártunkkor éppen flamenco fesztivál zajlott, de mi ennek ellenére - és főleg azért, mert flamencozni nem tudunk - a salsara szavaztunk. Igaz, salsazni is csak S. tud, én maximum akkor, ha elég erősen és kitartóan vezetnek.
Így eshetett meg, hogy amíg S. táncolt, én beszélgettem. Spanyolul. (!) Ez a spanyol tudásom, és a helyszínen uralkodó hangzavar figyelembe vételéve igen kivételes teljesítménynek bizonyult, büszke vagyok rá. És ha a salsa tudásom nem is sokkal fejlődött, a spanyolra kifejezetten rágyúrtam! Olyannyira, hogy ha elég bátrak /felelőtlenek vagyunk, még egy elit klubba is bejuthattunk volna, ingyen, bérmentve, bennfentesen. De ehhez kocsiba kellett volna ülni. Máséba. Mivel egyéb alternatív megoldásban nem sikerült megegyezni újdonsült ismerőseinkkel, itt kívántunk egymásnak buenas noches-t! (Másnap este, mily' kicsi a világ, összefutottunk a metróban! Mókás!) És szépen hazagyalogoltunk fél óra alatt. Később ráeszméltünk, hogy nagyobb kerülővel aligha tehettük volna meg az egyébként 10 perces utat!
Az El Son salsa klubba ugyanis mindkét este ellátogattunk, de vasárnap még éjfélkor is szinte kongott az ürességtől (ahogy csak elvétve hallottunk zenét a többi helyen is) - aztán 2-re ismét megtelt. Hiába, vasárnap nyugis nap, azaz éj van. Még jó! Így már hajnali 4-re hazaérhettünk... Értem én a spanyolokat, hogy bírják az iramot! Eleve du. 2-kor ebédelnek, aztán siesta, aztán 11-kor vacsoráznak, aztán fiesta, és csak reggel 10-re járnak dolgozni. Take-it-easy, ráérős lifestyle. Nem stresszelnek, nem rohannak. Konzerválják magukat kis tánccal-sörrel-borral-mindenjóval. Hosszú élet titka. (Nem véletlen keltünk mi is spanyolosan, 11 után, a jó példa ragadós.)
Éjszaka élnek, mert akkor viselhető el a hőség. Erről számos bár, café, étterem, museó de jamón (!), disco gondoskodik. Még ír pubbal is találkoztunk, nem is eggyel. Tapas-bar úton-útfélen található, vigyázat a terszon általában többért számláznak - Paris II - a kávézók egy részében este (10-12 közt) enni is kell, vagy csak a bárpultnál jut állóhely. Disco-ba könnyen kaphatunk az utcán ingyenes belépőket, érdemes tehát nyitott szemmel járni. Az biztos, hogy unatkozni nehezen lehet a télen-nyáron fűtött spanyol fővárosban.
Ain't Boeing, ain't going
Ez persze ránk nem vonatkozik, mi megyünk, ami jön. Ha Airbus azzal, ha Boeing azzal. Az Aerlingus az Airbus. Ez nekem se ómen, se ámen. Nem fáj. Az sokkal inkább fájt, hogy odafele hajnali fél ötkor keltünk - igaz, kárpótolt érte, hogy a VIP lounge-ban várhattuk az indulást. Jó dolog benfentessel utazni: ingyen kakaó, süti, keksz, csoki, narancslé, újság. Az egyetlen bibi csak az volt, hogy a korai időpont miatt még nem minden állt készen a fogadásunkra. Pl. a friss croissant még nem sült ki, meg a friss napilap se ropogott a kezünk alatt. De őszintén szólva így is fülig ért a szám, míg kettőt haraptam a csokiba. Várakozhattunk volna tovább kicsit.
Kelta éjjeli-bagoly view
Nem úgy, mint hétfőn este hazafele: akkor bezzeg két órával hamarabb értünk ki. Mert biztosra mentünk - és a jelek szerint elég jó ütemben is -, másfél órával a tervezett indulás előtt már security check-in, meg passport check-in-en túl vártunk a nem túl nyüzsgő terminál egyik és egyetlen kávézójában az indulást. És ötször megbántuk, hogy nem inkább a városban ültünk még be egy kávéra. De ki gondolta volna, hogy ugyanaz az út, ami befele szűk egy óráig tartott -ideértve a metrómegállóig vezető két kilométeres sétát a két terminál között -, az hirtelen fél órára rövidül. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Kentük-vágtuk már addigra a madridi metrót. De persze a megérzés vagy a gyakorlat olykor kevésnek bizonyul. Sajnos.
Fekete hétvége volt ez az "aviation" történetében. Minket ez csak annyiban érintett, szerencsére, hogy másfél órás késéssel indultunk és érkeztünk a tervezetthez képest Madridból haza. Előző este ugyanis meghibásodott az AerLingus egyik Airbus-a, és ezért törölték a MAD-DUB járatot.
Ennek következtében a hétfő esti járatot csúcsra járatták, és ha mindez még nem lenne elég, hajszál került a reptéri check-in rendszerbe is, amit ráadásul egy lelkes kezdő aeropuerto alkalmazott egész parókává fejlesztett. Állítólag. Az mindenesetre biztos, hogy szabad hely egy darab sem volt - nem is értem, miért kellett háromszor leszámolni a utaslétszámot-, csomag-azonosító vonalkódokat osztogatott a stewardess, és családok szanaszét szórva kaptak csak helyet a gépen. Mint a közénk került Anyuka, aki megállás nélkül és magát mit sem zavartatva kommunikált (a kommunikáció teljes eszköztárát tökélyre fejlesztve, értsd: testbeszéd, szájról olvasás, mutogatás, gesztusok, szavak) 10 sorral előrébb ülő társával.
A kapitány és a fő steward is elnézést kért a késésért, és jó utat kívántak a "rövid" úthoz. Ez konkrétan elhangzott a "just sit back, relax and enjoy our short flight back to Dublin" szavak kíséretében, ami kisebb derültséget váltott ki a több mint 24 órája hazakívánkozó utasok körében. Ráadásul még a kifutón is várakoztattak minket fél órán át: olyannyira, hogy az egyik utas nem bírta, és elrohant a WC-re. Igen ám, de közben zöld utat kaptunk, így a pilóta kénytelen volt araszolóra fogni, amíg a kedves delikvens végzett kisebb-nagyobb dolgával, és visszatért helyére. Mik vannak!
Nem ez volt az egyetlen Airbus hétvégén, ami földi veszteglésre ítéltetett. Rájár a rúd a toulouse-i székhelyű cégre, sok pilóta még ma is a jó öreg Boeing 747-esekre esküszik. De a légitársaságok általában homogén flottákkal üzemelnek, vagy Boeing, vagy Airbus. Így fordulhat elő, hogy az említett légisöfőrök nem akarnak vagy tudnak bármely cégnél elhelyezkedni: a pilóta jogosítvány ugyanis géptípushoz kötött. Ez valahol olyan, mintha nem vezethetnénk Porsche-t, ha Ferrarin tanultunk anno... csak utólagos átképzést követően. De a szigorú szabályok adott esetben persze emberéleteket menthetnek.
A meghibásodás miatt törölt járat, a házastársamtól külön töltött két óra, a várakozás bosszúsága, vagy a megkésett érkezés eltörpül amellett, ami az Air France 447-es járatával történt hétfő reggel. Az az Airbus ugyanis sosem érkezett meg Rioból Párizsba. Azok a családok végleg szétszakadtak, és az a várakozás sosem ér véget. Ahogy nem fog szűnni a hiányuk, vagy elmúlni a fájdalom. Enyhülni fog. Talán. Idővel. Mindazok, akiket ez a tragédia sújtott,- és őszinte részvéttel gondolok rájuk -, szíves-örömest cserélnének bárkivel, akinek a gépe mellett delayed vagy cancelled felirat jelenik meg a kijelzőn.
A "missing" ugyanis ezesetben katasztrofális alternatíva. Sajnos.
Nem szeretném ezzel a szomorú hírrel zárni a vidám madridi hétvégét. De az élet ilyen: fekete-fehér, tarka-barka, vidám-szomorú, mesés-tragikus. Kiszámíthatatlan. Végletes. Véges.
A kontraszt talán emlékezet minket arra, hogy semmi nem állandó, minden múlandó, minden relatív. És bármilyen közhelyesek is ezek a szavak, az élet valóban nem áll meg... csak olykor nem várt fordulatokat vesz.
Holnap is felülnék bármelyik repülőre, abban a reményben, hogy valami csodás vár rám. Ugyanúgy, ahogy kiteszem a lábam reggel a házból - pedig bármikor elüthet egy autó, kitörhetem a bokám, rám dőlhet egy fa - abban bízva, hogy a mai nap sem múlik el egy kacaj, egy kedves szó, egy segítő karnyújtás nélkül. Abban bízva, hogy a mai napomnak is lesz tanulsága számomra, és hasznára válik másoknak. Remélve, hogy ma is húzhatok pár rovátkát a boldogság rubrikába.
És amúgy sincs más út: élnünk kell - amíg élnünk lehet!
Ennek időtartamát ugyan a legritkább esetben döntjük el mi magunk, de rajtunk múlik, élvezni akarjuk-e a földön-vízen-levegőben töltött időt.
Hiszen a boldogság viszonylagos és felfogás kérdése.
Rajtunk áll vagy bukik...
Arra sem volt garancia, hogy Madrid kellemes élményként kerül majd a virtuális emlékkönyvembe. De minden kezdeti nehézség ellenére, az idei egyik legjobb hétvégémmé avanzsált! Csak azért is!
Megjegyzések