Óriási parti-túra

A múltkor lemaradt a hétvégi beszámoló fele… a Giant’s Causeway ugyanis az előző néhány soron és a csodálatomon kívül jóval többet érdemel: még több sort (igen, ez most valóban sor akar lenni, nem sör,és a címbeli parti, nem kocsmatúrát jelöl), és mások csodálatát is!
Az óriások átjárója, azaz Giant’s Causeway tulajdonképpen egy panoráma útvonalat is rejt, amely a fenti jeges északi részről a tenger mentén egészen Belfastig lehúzódik: Causeway Coast. Barna táblák jelölik végig. Mondanom se kéne, de ismétlés a tudás anyja: lenyűgöző. Gondoltam már arra, hogy netes pályázatot hirdetek a „lenyűgöző” , „lélegzetelállító”, „csodálatos” szavak szinonimáinak megtalálására. A legtöbbet fevonultató nyer. Csak a szóismétlések elkerülése végett.

Nos, arra dióhéjban utaltam mar előzőleg, hogy szombaton kicsit borús és esős idő kísért minket. Vasárnapra ez kiteljesedett jégesővel és hatványozottan viharos széllel. Egy élmény volt. De tényleg! Naivan azt gondoltuk ugyanis, hogy majd szépen visszatérünk a tegnapi végállomáshoz, és ha nem is verőfényes, de napsütéses időben megnézzük a tájat. Mert látnivaló a bazaltcölöpökön kívül akad még arra bőven: Dunseverick Castle, White Park Bay és Ballintoy, Sheep Island (mennyire eredeti név, sokat agyalhattak rajta… ) és egy bámulatos (újabb szinonima, egy pont nekem) függőhíd, a Carrick-a-rede, azaz rock-in-the road.
De mint tudjuk: ember tervez, aztán a végrehajtás már nálunk jóval hatalmasabb erőkön múlik.

A tervezett túra a következő képpen alakult: a kastély magasságába érve, autóból kiugrás, gyors rápillantás a vár hűlt helyére, mert ott bizony castle-nek már se híre, se hamva nem volt. Ebben Cromwell mellett bizonyára a természet hatalmas erői is közre játszottak, mert kevés ember-alkotta-építmény képes évszázadkon át tűrni a jeges szélviharokat. A vár-rom fotóra sem volt érdemes, annál jobban féltettem a gépet az esőtől, hogy a két ágaskodó kőhalmot megörökítsem az utódoknak. Majd megnézik Interneten. Vagy Extraneten. Ki tudja mi lesz addigra. Van róla ezer kép. (FYI: a keletebbre található Dunluce kastélyból több maradt fenn mára… bizonyára egy védettebb „sarokban” meghúzódva tűri a természeti csapásokat.) Szóval erről a túráról nem készült sok kép.

Kocsiba vissza szélárnyékba a következő etapig: White Park Bay. Mesés fehérhomokos tengerpart (talán innen a neve?). A parton ket esőkabátos, gumicsizmás ember lézeng csak egy kutyával. Sokat sejtető. Bár elindulunk lefele a saras-csúszós-jeges lépcsőn, de még időben győz a józan ész, így nem ázunk bőrig, csak nadrágig. Viszont a lépcsőn nem jutunk le… a jégeső visszaver minket az autóba… Ismét.

Újabb próbálkozás: Ballintoy kikötőjében is kimerészkedünk a kis Clióból. A méteres hullámok fenyegtően csapódnak a szikláknak, és a tenger sós habját a levegőben kotorja a szél: legyőzhetetlen a víz ereje. Óhatatlanul eszembe jutott Petőfi verse a népek tengeréről: „…habár fölül a gálya, és alul a víznek árja, azért a víz az úr…” Ami meglepő: vannak még rajtunk kívül más elvetemült turisták is a parton. Talán ez magyarázza, hogy kis büfé is üzemel az egyik házikóban, de kizárólag Nescaféval és zacskós levessel tud szolgálni. Nem túl kulináris. Viszont a szemközti toalett-ben, ha melegvíz nem is, de meleg levegőt fújó kézszárító, szappan és WC papír rendelkezésére áll a szükségben lévő és átfagyott turistának. Persze ideális esetben fordított sorrendben. Még jó.

Autóba vissza, következő állomás, kis kitérővel (=kis templom, sírkerttel, a sziklas part mellett): a függőhíd. Amely egyes források szerint novembertől márciusig, a zord idő miatt nem függ. Pedig függött. Pedig zordabb idő már nehezen lehetett volna. Csak éppen le volt zárva. Szerencsére. Különben túl nagy lett volna a kísértés. Ha már egyszer el”sétáltunk” odáig a 100 ezerkmperórás eszeveszett jégviharban (hű, ez új szó, levédessem?). A hídhoz csak belépő fejében lehet elzarándokolni (néhány km, lépcső és sziklafal árán), persze csak olyankor, amikor nyitva tart. Jó(bb) időkben. Ilyenkor, télvíz idején ingyen is próbára tehetjük egészségünket, életünket, kitartásunkat, hogy lássuk! Mindenképpen megéri.
Csak legyen nálunk vízhatlan kabát, cipő és nadrág. Ha nincs, akkor mindenből egy tartalék. Legalább, Ha nem kettő. Nálam utóbbi hiányzott. De száraz cserenadrág volt. Jó szolgálatot tett. De később az is elázott. Na ilyenkor már nincs mit tenni. Fel kéne találni az autó 12V csatlakozójáról üzemeltethető zseb-nadrághajszárítót. Itt lenne keletje. Nekem például kellett volna…

Na, ezután a kaland után egy időre feladtuk a kocsiból-ba ki-beugrálást, és benn maradtunk. Egészen Belfastig így terveztük ezt, és csak gyönyörködni óhajtottunk (volna) a tengerpartban. Itt visszacsatolnék az ember tervez gondolatra…
A navigáció és a térkép segítségével próbáltunk ugyanis part közelben maradni. Ennek az lett az eredménye, hogy sikerült szó szerint csőbe húzni magunkat. Gondoltuk: na, itt átvágunk. Le a partra. Hát, majdnem szószerint kellett értelmezni. Egy kanyar és pár méter választott ugyanis el minket a főúttól, de az két kisebb szikalfal között vezetett át… Nem tudtuk meg, elfért volna e az autó, vagy beszorul, mint Micimackó Nyuszi házába, mert nem mertük megkockáztati… A szűkösség mellett ráadásul nem kis sár is nehezítette a terepet. Jól jött volna egy Twingo méretű Koleos. Azzal átfértünk volna. De csak azzal. Vagy szamárháton. Vagy gyalog. Így viszont kénytelenek voltunk a meredek sártengeren visszatolatni. Kicsit leégett a kuplung, meg a fék, de sikerült pár méterrel fentebb megfordulni. „Szerencsére” nem jött szembe senki. Mily’ meglepő. Csak turista lehet ilyen marha. A helyiek a pár 100 méterrel arrébb / lejebb kanyargó, és legalább másfél autónyi széles főúton közlekednek. A navigáció azt nem akarta, ő a legrövidebbet akarta. Nem tehet róla. Így lett belőve. A legrövidebbre - nem a legszélesebbre. Ezt is szabadalmaztatni kéne itt. Nem hiába, a jó öreg papírtérkép mindig jól jön.

Az úton mindenféle időben, fényviszonyban, útviszonyban részünk volt. Pedig alig 60 km Belfast. Vagy mérföld? Nem mindegy… De mindegy most, a lényegen nem változtat. Mire odaértünk már éppen sötétedett és megint eleredt az eső. Pár percre. Nem véletlen járja az a mondás, hogy ha Írországban nem tetszik az idő, várj öt percet.

Belfastból leginkább a karácsonyi nyüzsgést láttuk. A fényeket, a boltokat, a pazarul díszített bevásárlóközpontokat, a karácsonyi vásárt, a színes karácsonyfát a városháza előtt, meg a London Eye mintájára felállított Belfast Wheel-t.

Meg sok sok embert. Megkóstoltam a helyi forró csokit és egy igen remek csokis tortát is teszteltem. Rövid belfasti sétánkat egy újabb égszakadás és egy ígéret zárta: ide még visszatérünk. Legalább a Titanic emlékének muszáj adózni… ha már. Annak itt ezer nyoma van...