Legyen meg a Te akaratod!

"When I find myself in times of trouble, mother Mary comes to me

speaking words of wisdom, let it be.

And in my hour of darkness, she is standing right in front of me,

speaking words of wisdom, let it be.

Let it be, let it be, let it be, let it be.

Whisper words of wisdom, let it be.

And when the broken hearted people living in the world agree,

there will be an answer, let it be.

For though they may be parted there is still a chance that they will see,

there will be an answer, let it be.

Let it be, let it be, .....

And when the night is cloudy, there is still a light, that shines on me,

shine until tomorrow, let it be.

I wake up to the sound of music, mother Mary comes to me,

speaking words of wisdom, let it be."

Ez a mindenki által jól ismert és milliószor játszott Beatles nóta legutóbbi tengerparti sétámon csengett a fülembe - szó szerint, rádióból. Én is ezerszer hallottam már, de sose ütött ennyire szíven, mint akkor, ott. Vannak dalok, amelyeket az ember számtalanszor hallott, mégsem érti, érzi át őket igazán - míg nem egyszer éppen egy olyan hangulatban, lelkiállapotban, élethelyzetben találkozunk velük, amikor megfognak, és hirtelen rádöbbenünk az üzenetükre...

Számomra most ilyen volt a "let it be", minden szava a szívemig hatolt, és mit tagadjam, könnyekre fakasztott. Talán a tenger, a csend, a magány, de még inkább a lelkiállapotom miatt.

Az ember olykor csügged, rossz passzba kerül, és hajlamos feladni a reményt, elveszteni a hitet. Olykor úgy érezzük kicsúszik kezünkből az irányítás, csak szenvedő alanyai vagyunk saját Sorsunknak, és nem formálói, alkotói az eseményeknek. A fáraónak se könnyű, a döntés és a felelősség súlya miatt, de a rabszolgának bizonyára még nehezebb.

Dh ezt az egészet csak úgy hívja: everything is under control...

Nos, most nem annyira.

Gyakran olyankor szembesülünk efféle gondolatokkal, ha betegek leszünk, elveszítjük az állásunkat, a Szerelmünket vagy egy számunkra kedves barátot, szívünkhöz közeli családtagot.

Olyankor, ha minden erőfeszítésünk a változtatásra kudarcba fullad, ha már kedvünk sincs próbálkozni vagy lehetőségünk sincs változtatni. Olyankor, ha a miért-ekre nem kapunk választ, ha értetlenül állunk helyzetek elött. Ok tehát számos lehet... megoldás többnyire egy: el kell fogadni, amit az Élet éppen kínál, és továbblépve a múlton, megpróbálni 100%-ig kihasználni a jelent. Új álmokat, új utakat, új célokat keresni, és hinni a boldogabb jövőben.

Ez nem mindig egyszerű, a tehetetlenség és önsajnálat gyakran földhöz szegezi az embert, és csak nehezen vetheti le a bénító béklyókat. De muszáj, ha egyszer ki akar törni alárendelt szerepéből, és kezébe venni (újra) az irányítást!

Ilyesmit érezhetett S. is, mikor egy hónap leforgása alatt veszítette el Nagymamáját és Édesapját. (S. Anyukája tehát az ő Édesanyját és a férjét...). Igazi dráma, mégis tovább kell lépni, tovább kell élni.

Talán ezért válaszotta emlékül S. Édesanyja az alábbi sorokat néhai férje emlékkártyájára:

God, Grant me the

Serenity to accept things, I cannot change,

Courage to change the things, I can,

And Wisdom to know the difference.

Valóban, sokszor nem egyértelmű, tehetünk-e Sorsunk ellen vagy Sorsunk megváltoztatásáért, vagy éppen csak az jut osztályrészül, hogy viseljük a reánk zúduló csapásokat. Súlyos kérdés.

Amúgy megindító volt betekintést kapni egy ilyen családi drámába. Elmentem a temetésre. Ismertem is az Édesapát, meg illendőségből is. Itt, Írországban amúgy 1-2 nap leforgása alatt minden lezajlik. Nagyon gyors a rendszer... meglepően. Nincs idő még postai értesítőt küldeni se. A helyi újságban és interneten meghirdetik ugyan a szertartás helyét és idejét, de hát ki böngészi minden nap a halálozási rovatot?

A temetés után szokás pubba menni. Ez valami olyasmi mint nálunk a halotti tor. Mondjuk, ezen esetben még érthető is, ha isznak.

Oda persze nem mentem, hanem mentem vissza dolgozni. Örültem, hogy egyáltalán ide elengedtek - szabadnap nélkül.

Aztán szokás misét is felajánlani, ahol illik felajánlásokat tenni, meg ezekért és a részvétnyilvánításokért köszönő kártyákat küldeni. Virágot, meg koszorút csak a nagyon közeli rokonok visznek a temetésre, amúgy nem szokás - kivéve, ha külön említik.

Szokás továbbá ez a kis "Remembering Card" is, ami jelen esetben könyvjelző formában emlékezik az elhunytra, születési dátummal, fotókkal illusztrálva.

Fájó emlékeztető életünk könyvében. De talán segít lapozni...

Mindenesetre ilyenkor, ami valóban sokat segít, az a hit. Többet, mint a felajánlások vagy az emlékkártyák. De mint mindent, egy temetés is igen nagy üzlet (naponta hallom a rádióban is az egyik temetkezési vállalkozó "reklámját", fura) - ha nem is elsősorban / legalábbis nem az érintetteknek.

Akárcsak az elsőáldozás (communion) vagy a bérmálkozás (confirmation). Ezek nagy része múlt hétvégén zajlott le országszerte. A rádióban hetek óta azt hallani, hogy üzletek hirdetnek az alkalomhoz illő ruhát, cipőt, a Hallmark boltot eláraszották a gratuláló képeslapok, az éttermek pedig "meghitt" családi ebédre invitálnak.

Ír kollégák is megerősítettek abbéli hitemben, hogy ez az esemény az igen "vallásos" ír fiataloknak sok mindenről szól, de tán legkevésbé a vallásról és a hitről. Sajnos. A megkérdezett szülők is beismerik, ez sokkal inkább divat (mit is vegyek fel aznap?) és pénz (kitől mennyit is kapok?) kérdése. Ismét sajnos. Mint nálunk a húsvéti locsolás. Esemény, de nem a hagyomány miatt.

Ki is emlékszik már manapság arra, amit Pál apostol fejt ki a Korinthosziakhoz írt első levelében:

"Most pedig megmarad a hit, a remény, a szeretet,

ez a három – de ezek közül a legnagyobb a szeretet."

Let it be...!