IRsettLer

Olykor megesik, hogy a munkám túlmutat négy keréken. Néha, de nem elég gyakran sajnos, a nagy hírű nemzetközi cég neve, a gigabájtokat felölelő tervszámok, a végeláthatatlan marketing értekezletek és megfoghatatlan stratégiák mögött meglátni embert. És sikerül megérinteni szíveket is, nem csak kimutatni számokat! Végre! Akkor is, ha az ember nem négy-, hanem kétkeréken érkezik. Vagy inkább két kerékben. Annál inkább! Dublin Airport. 5 bronz. Gyülekező tömeg. 3 ezüst. 1 óra várakozás. Dalra fakadó szurkolók. 8 arany. Még 1 óra. Korgó gyomor. Tágra nyíló fotocellás ajtók, nedves szemek és száraz szájak, örömkönnyek és -kiáltások . Megérte. Kivárni ezt a két órát. Hiszen mi ez a két óra több év munkájához mérten? Több hónapos feszített edzésterv árnyékában? Megérte. Küzdeni, szenvedni, harcolni azért az éremért. Résztvenni! Kitartani! Nem adni fel az álmokat! Nem törni meg a Sors által rájuk rótt teher alatt. Megérte. Eszmei és anyagi támogatásunkat adni ezért az ügy

Ír foci? Az nem igen van. De ebben nem állnak egyedül a korabeli kelták Európa futball színpadán. Sajnos nekünk sem kell a szomszédba mennünk példáért – pedig ezúttal emelt fővel mehettünk volna a szomszédba, mondjuk Ukrajnába, ha lenne olyan, hogy magyar foci. Nem értek hozzá, ezért nem nyithatok vitát arról, hogy van-e vagy nincs-e – szerény véleményem szerint (jó pénzért és jó szándékkal) lehetne. Lenne. De jelenleg nincs vagy nem idehaza van. Tehát ír foci sem nagyon van – de a BIG csapata (=Boys in Green) legalább kijutott szomszédságunkba. Nemzeti válogatottjuk nagy része – és ezt minden elismerésemmel együtt mondom - ugyan  felülről verdeste a még versenyképes játékos korhatárt (és mint tudjuk a foci nem az a szakma, ahol a rangidősség számít csupán, és nem a technika, a fizikai fittség és a kor...) részvételük mégis egy kisebb fajta ír csodaként vonulhat a (futball)történelembe. Igaz, a szintén veteránnak számító olasz szövetségi kapitány (Giovanni Trapattoni) ált

Az egészben az egyik legjobb, hogy ezentúl minden filmet kicsit más szemmel fogok nézni. Kicsit bennfentesen. Az egészben a legmeglepőbb, hogy mielőtt betettem volna a lábam az Ígéret földjére, már úgy éreztem, hogy ismerek ott mindent. Éppen az említett filmipar miatt. És valóban: a Nagy Alma ( a becenév eredete korántsem egyértelmű) pont azt adta első blikkre, amit vártunk tőle:  égig érő felhőkarcolókat, tömeget, zajt, nyüzsgést, káoszt, rendőröket minden sarkon, kultúrális forgatagot, fergeteges náció és ízkavalkádot, és rengeted sárga taxit. Ismeretlen ismerős volt ez a város, különösen egy magamfajtának, aki életében először hajózott (na jó, repült) az Újvilágba. És mint minden felfedezést, ezt is kisebb-nagyobb bonyodalmak tarkították, de éppen ettől izgalmas a kaland. Kezdjük ott, hogy tanultam valami fontosat: olcsó húsnak híg a leve. Illetve az Égi jelek nem mindig mutatnak abba az irányba, amerre hisszük. Olykor csak próbára tesznek bennünket. Az idióták pedig

Ezer meg egy szó is kevés lenne leírni, hogy mit kívánok az új évre. Pedig lényegében egy szó is elég lenne hozzá: boldogságot! A gond csupán annyi, hogy a boldog új évet kívánok, annyira közhelyesen hangzik manapság, üresen, tartalmatlanul cseng. De miért? Kicsit olyan, mint egy jól ismert ima, melyet oda sem figyelve, rutinszerűen mormolunk, miközben azon kattog az agyunk, hogy még el kell rohanni kenyérért, ki van-e vasalva holnapra a blúzom, meg át kellene hívnom este a szomszédot egy kávéra. Az imánk is tartalmatlanná válik így, fohászaink kuszává, lelkünk üressé. Valahogy így lépünk át az új évbe is. Valahogy . És valahogyan majd túl leszünk ezen is.  Hogyan? Boldogan? Talán ,- reméljük - ha szerencsénk van. Pedig ez csak minimálisan szerencse kérdése. Lelkünk vágyna az értékes spirituális töltekezésre is. Szánjunk rá időt, mert meghálálja! Kétszeresen adja vissza a befektetett energiát, erőt akkor, amikor a leginkább szükségünk lesz majd rá. Ép testben, ép lélek - tartja