Egy "centenáriumnyi" gondolat
Az írás nem erőszak. Hangulat és idő szükségeltetik hozzá. Ihlet. Ha valamelyik hiánycikk, inkább hozzá sem fogok. Mert tartalom mindig akadna bőven. De nem naplót vagy jegyzőkönyvet írok, hanem blogot. Az pedig unalmas lenne, ha pusztán tényeket sorakoztatna fel.
Az elmúlt 99 blogbejegyzés alkalmával igyekeztem beleadni apait-anyait, de főleg önmagam, hogy ne csak én élvezzem, amit látok, hogy kicsit láttassam is, amit érzek, ahogy élek, amit megélek. Talán sikerült. Írni sosem esik nehezemre, ha a feltételek rendelkezésre állnak - de olykor rémesen sokat kell várni a tényezők prózai együttállására. Mint egy csillagkonstelláció: különleges látványt nyújthat, csak győzd kivárni!
Az elmúlt közel két esztendőben, amióta az Irsettler megszületett és én ide kivándoroltam, számoltam már be színekről és szagokról, szivárványról és esőről. Olykor napról is. Utaztunk többesben és külön, határon innen és túl. Örültünk, talán sírtunk is együtt, megdöbbentünk és nevettünk. Éltünk!
Csóváltuk értetlenül a fejünket, nevetve hitetlenkedtünk vagy egyetértően bólogattunk az irsettleri élményeken, és meghatódva gyönyörködtünk a kelta tájban.
Tapasztaltunk, tanultunk, alakultunk, változtunk... értünk.
Ha nem is többesszámban, ha nem is együtt, de Én biztosan.
Ezért 100. blogbejegyzés gyanánt, ami mérföldkőnek túlzás és fordulópontnak kevés, ám mindenképpen elgondolkodtató, megosztanám azt, amit az elmúlt két évről gondolok, érzek. Rövid és lírai leszek, mert szerencsére van egy énekes, Keane, aki bár nem az én ékes anyanyelvemen, de éppen azt dalolja, amit én az egész elmúlt időszakról általában véve gondolok.
Ha az ember külföldön él, még határozottabban tudatosul benne, nap mint nap, hogy semmi sem állandó. Nem tartós, nem mély, nem a saját, nem az övé. Két világ között vándorol, és végül sehova nem tartozik. Nem övé sem a hely, sem az idő, sem az emberek, akik körülveszik. Minden állandó mozgásban van. És ennek ép ésszel való, józan elfogadása gyakran erőszakos felszínességet, üres közömbösséget követel meg az alapjában biztonságra törekvő, mélyérzésű embertől. Ez itt azonban a túlélés feltétele. Az ember idővel rájön, hogy leginkább csak önmagára számíthat, de ez egészen addig nem baj, amíg nem válik önzővé. Amíg önmagát építi általa és nem leépíti a másokhoz vezető hidakat. Azt rombolják sajnos éppen elegen.
Ha az ember külföldön él, még határozottabban tudatosul benne, nap mint nap, hogy semmi sem állandó. Nem tartós, nem mély, nem a saját, nem az övé. Két világ között vándorol, és végül sehova nem tartozik. Nem övé sem a hely, sem az idő, sem az emberek, akik körülveszik. Minden állandó mozgásban van. És ennek ép ésszel való, józan elfogadása gyakran erőszakos felszínességet, üres közömbösséget követel meg az alapjában biztonságra törekvő, mélyérzésű embertől. Ez itt azonban a túlélés feltétele. Az ember idővel rájön, hogy leginkább csak önmagára számíthat, de ez egészen addig nem baj, amíg nem válik önzővé. Amíg önmagát építi általa és nem leépíti a másokhoz vezető hidakat. Azt rombolják sajnos éppen elegen.
Itt olvasható:
You say you wander your own land
But when I think about it
I don't see how you can
You're aching, you're breaking
And I can see the pain in your eyes
Says everybody's changing
And I don't know why ...
So little time
Try to understand that I'm
Trying to make a move just to stay in the game
I try to stay awake and remember my name
But everybody's changing
And I don't feel the same...
You're gone from here
And soon you will disappear
Fading into beautiful light
Cause everybody's changing
And I don't feel right ...
So little time
Try to understand that I'm
Trying to make a move just to stay in the game
I try to stay awake and remember my name
But everybody's changing
And I don't feel the same ...
A fentieket azzal egészíteném ki, hogy igen, változik a világ ... is - és én is. Csak nem biztos, hogy egy irányba haladunk... Ráadásul, mivel a legtöbb változás áldozatokat, türelmet és alkalmazkodó készséget kíván, aminek oly sokan híján vagyunk, én kívánom ezeket tiszta szívből mindannak, aki olykor kicsit értetlenül és fájó szívvel tekint a mai világra - és nosztalgiával a múltra. A jövő mindig számos újat, izgalmas meglepetést és pozitív-negatív élményeket hoz, ha akarjuk ha nem! Az új megfelelő befogadására pedig a jelenben kell felkészülni: bármilyen nehézkes is olykor a változás! Meg kell tanulni, mert csak így élvezhetjük magát az Életet annak teljességében, minden színével, illatával, és titkával! Hiszen csak egy út van: előre!
Minden Olvasómnak köszönöm, hogy osztoztak velem az elmúlt évek élményeiben - mert nem csupán magamnak írok. Köszönöm a sok támogatást, a bátorító szavakat, és ígérem, tetemes munkám és fogyatkozó energiám ellenére sem adom fel : ugat még az ír kutya!
Megjegyzések