Csak úgy. Mert szeretek írni.

Néha úgy alakul, hogy az ember csak úgy, egyszerűen boldog. Most biztosan mindenki fennakad a „néha” szón, és keveseknek tűnik fel a „csak úgy”.

Pedig, ha őszintén feltesszük magunknak a kérdést: boldog vagyok-e? Vajon hányan felelnének tiszta szívből, teljes meggyőződéssel igennel? Vajon hányan mondanák, hogy boldog vagyok, de.... és hányan kezdenék mentegtőzve ecsetelni, hogy könnyedén lehetnének, akkor, ha...

Ha végre sikerülne egy jól fizető állást találni... lehetőleg kevés munkával. Vagy többet segítene idehaza a férjem. Vagy kevesebbet hisztizne a barátnőm. Vagy ha lenne egyáltalán férjem. Illetve barátnőm.

Sokan mondják, hogy majd boldog leszek, ha végre megvesszük ezt a lakást. Vagy azt a kocsit. Vagy úgy általában veszünk valamit. És főleg akkor, ha kifizettem rá az összes hitelt (azaz Soha napján!) Vagy majd akkor, ha a szomszéd kertje sárgább lesz. De semmiképpen sem zöldebb. Mert az bosszantó. Alapjában véve boldog lennék - mondják-, ha a gyerek nem nyafogna minden este – vagy éppen akkor, ha lenne egy gyerek, aki nyafogna. Vagy kettő.

Mindezt csak azért sarkítom ki hétköznapi példákkal, mert remekül tükrözik, hogy mennyi „apróság” miatt lehetünk boldogtalanok. Emberi – és sajnos magyar – tulajdonság ez az állandó hőzöngés. Valamiért sokkal egyszerűbb a sok bosszúságra koncentálni.

Pedig.

Ugyanennyi energiával koncentrálhatnánk az élet apró örömeire.

Arra, hogy ma is mosolyt csaltunk valaki arcára. Gyönyörködhetünk a naplementében hazafelé autózva, miközben kedvenc számunk szól a rádióból. Vagy hazafelé sétálva, miközben beszívjuk a friss virágok illatát. Elmorozsolhatunk egy könnycseppet egy megható film végén, és szorosan odabújhatunk Kedvesünkhöz. Élvezhetünk egy pohár finom bort egy kellemes társaságban, vagy örömet szerezhetünk egy idős szomszédnak egy adag süteménnyel (vagy pogácsával, ha a sós kedveltebb!). Meglephetjük egy váratlan telefonhívással egy régi barátunkat. De könnyedén belenevethetünk a napba is. És hirtelen minden árnyék mögénk kerül, ahogy a mondás tartja.

Én a fenti, legtöbbször filléres dolgokat hívom „csak úgy” boldogságnak. Amikor nem azért ér fülig a szánk, mert megnyertük a lottóötöst, átvettük az új autónkat, 80 nap alatt körbeutazzuk a Földet, és nem is azért, mert felvettek az egyetemre, vagy végre belovagolt életünkbe maga a Herceg. Ezek persze fontos momentumok egy ember életében – de ettől nem tehetjük függővé a boldogságunkat. Mert ezek is csupán pillanatnyi elégtételt adnak – az ember minden jóhoz (rosszhoz egyaránt) idővel hozzászokik, és onnantól kezdve az lesz az alap. Közhely, de igaz.

"Csak úgy" kevesen boldogok. Mindig valami konkrét okot keresünk a boldogságra. Nyomós ok pedig egy ember életében elvétve adatik. Ráadásul kinek ez, kinek az. Mindig lesz mire, másra vágyakozni – éppen ezért hiba egy jövőbeli momentumhoz kötni a boldogságot.

Persze más kérdés, ha valaki súlyos beteg, mondhatjuk. De vajon miért van az, hogy gyakran az igazán beteg, mozgáskorlátozott vagy éppen látáscsökkent emberek tűnnek a legboldogabbnak?

Ők miért tudnak mosolyogni, ha én nem?

Biztos beletörődtek a sorsukba! Biztos.

Vagy „csupán” megtanulták értékelni mindazt a jót, amit kapnak, és nem állandóan olyan után áhítozni, amit nem kaphatnak (még) meg.

Elnézést a hosszú bevezetésért. A lényeg csupán annyi, hogy múlt hétvégén „csak úgy” boldog voltam.

Sőt egész héten rám ragadt a mosoly. Leolvaszthatatlanul. (Azért erre a hétre valamit konyult már kicsit, főleg a munkahelyi stressz miatt, de ilyenkor csak behunyom a szemem és felidézem azt a mámorító érzést, amit pár napja tapasztaltam meg...)

Mert mi is történt?

Semmi. Semmi különös. Semmi olyan, ami máskor nem. Csak úgy, egyszerűen, kerekké vált a világ.

Persze, ha akarom, ráfoghatom arra, hogy a héten sütött a nap. Igen ám, de hétvégén meg szakadt az eső. Meg arra is, hogy apró sikerek értek a munkahelyen. Lehetséges, ugyanakkor hosszúra nyúltak benn a napok és még hétvégén is kereskedést "kellett" látogatni. Vagy arra, hogy mennyire felszabadított a táncóra. Fura, hiszen minden héten járok. Éppen így okolhatnám a filmet, amit láttunk – pedig a helyzet az, hogy megríkatott. Mégsem hagyott el a mosoly a moziból kilépve. Vagy a remek nemzetközi vándor fotókiállítást, amit a Trinity College kertjében láttunk szombat este kivilágítva (szívből ajánlom, ha a Redbull Budapestre vinné! itt belépőmentes volt) És természetesen ráfoghatnám arra az ínycsiklandóan finom vacsorára, amit egy hangulatos marokkói étteremben fogyasztottam el kedves barátnőm társaságában. Pedig farkas éhesek voltunk már, mire kihozták. És élveztem a pub-ot is a jó hagyományos ír muzsikával, pedig tömve volt emberekkel, és állóhely is alig jutott.

Mégsem bosszankodtam. Derűs nyugalommal állapítottam meg, hogy az élet szép. Csak úgy. Szép. Kellemes. Mert a fentieket mind szabadon megtehetem. Nem mindig, amikor szeretném, de mindig szeretem, amikor megteszem. És a hangsúly nem az anyagi oldalán van a dolgoknak, mert ha éppen, nem, akkor fogok egy könyvet, beburkolózom vele a paplan alá, meggyújtok egy mécsest és olvasok. Vagy éppen írok. Mert ezt (is) szeretem.

Miért is legyek szomorú? Kívülről tökéltesen irigylésreméltó, felhőtlen életem van. Szerető családom. Igaz barátaim. Persze találhatnék ezer okot, ugyanakkor egyet sem. Mindegyik kissé mondvacsinált lenne. Ugyanakkor az bizonyos, hogy mindenkinek meg van a maga keresztje, a maga baja.

 De múlt héten rádöbbentem, hogy ugyanazt az életet, amit itt már lassan két éve élek, mennyivel élvezetesebb pozitív hozzáállással, mosollyal a szívünkben élni. A keresztet nem csupán savanyú pofával, hanem emelt fővel, mosolyogva is cipelhetjük. És csak figyeljük, milyen hatást vált ez ki saját magunkból és még meglepőbb módon a környezetünkből.

A leírtakat sokan tudjuk – kevesen alkalmazzuk. Mert mondani könnyű! Mert a hétköznapok apró bosszúságai fekete felhőként árnyékolják be az élet apró örömeit. Valóban.

De fordítva sokkal egyszerűbb és színesebb lenne minden!

Kívánom, hogy süssön ki a nap mindenki szívében, akkor is, ha kinn éppen beborult! Mert a boldogág annyira nem külső tényezőkön múlik! Teljes mértékben viszonylagos, egyedi, és belülről, saját magunkból fakad.

Nincsenek rá tudományos kimutatásaim, de magamat meggyőztem azzal, amit éreztem, és ahogyan ez mindenkire hatott körülöttem! Megmagyarázhatatlanul jó érzés. Tiszta szívből ajánlom! Remélem ragadós!