Mindenütt jó, de a legjobb máshol*

Vajon miféle módon működik az agyunk szűrője? Fura dolog az észlelés. Miért van az, hogy a környező világ milliónyi jeléből éppen azokat észleljük, amiket?

Mielőtt kiköltöztem Írországba, rengeteget agyaltam a „helyes” döntésen, melyet, mint sokan tudják, egyáltalán nem volt egyszerű meghozni... Ráadásul a döntés helyességére mindig csak utólag, vagy akkor sem derül fény... Valahol olyan ez, mintha a tudatalatti már régen döntött volna, és sulykolná (igen, így írják helyesen!) az ember tudatos agyába az erre utaló érveket, jeleket.

Emlékszem, akkoriban mindenhonnan Írország köszönt rám vissza: a könyvesboltok polcain mintha csak ír útikönyvek és fotóalbumok sorakoztak volna, a rádióból valahogy mindig U2 szólt, az interneten ír munkavállalási témákról cikkeztek, és egyáltalán, ki gondolta volna, hogy a Guinness otthon is kapható?

Addig ezek fel sem tűntek valamiért...

Pedig léteztek, csak az agyam kiszűrte, nem voltam fogékony rá.

Vagy emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt családunk „gazdagodott” egy Fiat Ritmo-val, amiről azelőtt azt se tudtam, hogy létezik (akkoriban még messzi álom volt az autóipar... ) de utána hirtelen szembe ötlött, hogy mennyi is szaladgál belőle az utakon...

Nem véletlen mindez. Gondolom, mindenki tudna ezer példát sorolni a saját életéből hasonló helyzetekre.

A többség most bizonyára azon mereng, hogy vajon hova szeretnék kilyukadni ezzel, miért is írtam le a fentieket? A válasz egyszerű. Olvastam egy könyvet: portrégyűjtemény olyan hazánkba szakadt külföldiekről, akik valami oknál fogva, hosszú évekre otthonukra leltek Magyarországon. Különféle, ám gyakran jól ismert, okok vezették őket hozzánk: a szerelem, munka, tanulmányok. De akad olyan is, akit valami belső, megmagyarázhatatlan motiváció sodort Budapestre.

Az egész történetben az a számomra érdekes, hogy a könyvet több éve megvettem már, mégis csak most olvastam el. Addig otthon pihent a polcon. Most azonban mohón faltam sorait objektív érvek után kutatva, hogy mi mindenért is érdemes hazatérni. Nem véletlen a belső kényszer, mely önigazolást keres minden jelben, fűben-fában, a hazatérés mellett.

De a könyvnek nem az az elsődleges üzenete, hogy miért is jó Magyarországon élni. Sőt, a megkérdezettek többsége arról számol be, hogy az ezredfoduló óta hazánk sokat vesztett romantikus bájából, "a legkeletibb Nyugat" vonzerejéből. Még a kívülállóknak is egyértelműen szembeötlik, miképpen tépázták meg az országot a politikai csatározások, és a gazdasági válság.

Persze érintőlegesen szót ejtenek pozitívumokról is, de ezek mind viszonylagos előnyök, amit az én generációm kézhez kapott, beleszületett, ergo sokkal kevésbé értékel: a szabadságunk, a történelmünk, a kultúránk. Azt, hogy a gyerekeink nyugodtan játszhatnak a parkban, azt, hogy a nőknek is van szavuk (mégha nem is egyenrangúak minden téren, főként nem a munka világában...), azt, hogy világhírű zenei kincseink vannak, és az évszakok minden színében pompázó, festői szépségű tájaink. Nyilván mást értékel egy brazil, egy japán, egy mongol, mint egy magyar. És mást nehezményez egy amerikai, egy kanadai, vagy egy francia. Minden relatív: a magyarok pesszimizmusát a többség sajnálatosnak tartja, de akad, akinek érték, hogy nem kell mindig üres és felszínes jókedvet mutatni. A kutyapiszok és a graffitik valakinek szemet szúrnak, valakinek pedig éppen ez a piszkos káosz a menedék a túlzottan steril Tokió után.

A könyvnek, érzésem szerint, sokkal inkább üzenete az, hogy otthonra bárhol lelhetünk. A riportokban megszólaló emberek is azért érzik magukénak az országot, mert egy hivatást, egy álmot, egy életcélt követtek, amit itt tudtak beteljesíteni. Legyen az egy vallás védelme, egy szerelem hívó szava, egy karrierlehetőség. Személyes történetükbe illeszkedett az ország.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy gyakran könnyebb idegen országban meglátni a szépet és a jót, hiszen az ember, főleg nyelvismeret esetleges hiányában, könnyedén kizárja életéből a mindennapok baját. A politikát, a válságot, a híreket. A felelősségérzete is kisebb. Nem érzi magáénak az ország és a lakosság nyomorát, hiszen ő azokon kívülálló, csupán ideiglenesen tartózkodik itt. Ez nem az ő hazája, bármennyire otthon is érzi magát benne. Ráadásul, a megkérdezettek nagy része kivételes anyagi helyzetben tengeti budapesti mindennapjait, nem csoda, hogy nem érti a magyarok bús ábrázatát. (Más kérdés, hogy ez valóban csak kifogás, nem feltétlen ok, az állandó siralmainkra.)

De mindent összevetve valójában ez a külföldön élés szépsége: az ember csak azt enged be a saját világába, ami neki tetszik. Egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk az apró, bosszantó dolgokat: a kicsinyes politikai csatározásokat, a szomszéd zöldebb kertjét, a dráguló oktatást, a csapnivaló tömegközlekedést. Mások a prioritások. Sokáig rajtunk a "turista-szemüveg": a lét egy átmeneti kaland, egy felfedezés. Embereket és tájakat megismerni, életsorsokba bepillantást nyerni, megízlelni minden újat, szépet, jót: folytonos változatosság. Egy kirakós játék – játék csupán. A szürke hétköznapok legjobb ellenszere. És egyébként is, ha bármikor kedvünk tartja, odébbállunk. Bárhova.

Ez az, amit az otthonnal nehezen tesz meg az ember. A hazáját senki nem tagadhatja meg, vagy legalábbis nyomós oka kell, hogy legyen. És akkor a családdal, a barátokkal való, jó esetben erős köteléket még nem is említettem. A haza a szívünkben él, bárhol élünk is, bármennyire is élvezzük egy másik ország vendégszeretetét. Ott mindig „mások”, kívülállók maradunk, és nem csak az esetleges akcentusunk miatt.... A hazatérés nosztalgikus vágya pedig egy szüntelen skizofrén állapotot teremt az agyunkban. Két életünk van: egy itt és egy otthon... míg végül fogalmunk sem lesz, hová is tartozunk.

A számos észérv mellett persze ott van a „megmagyarázhatatlan faktor” is.

Hogy miért érzem magam „otthon” Párizsban minden alkalommal, habár sosem éltem abban a városban, és miért nem találom a közös hangot az írekkel, habár az országuk az én "írói " szememmel nézve fokozottan romantikus, misztikus, ezernyi ihletet ád és már két éve szívom magamba a mindennapjaikat.

Valóban létezik ez a belső kompatibilitás vagy éppen inkompatibilitás?

Összeférhetetlenség térben és időben...

Van, ami ténylegesen megmagyarázhatatlan vagy esetleg csak saját magunknak sem merjük bevallani?

Bizonyára van, amit nem is kell magyarázni.

Vagy érzi az ember, vagy nem...

A lényeg, hogy találja meg a boldogulás útját, a saját maga boldogságát.

Itt... vagy ott....ez aligha nem részlet kérdés!

*Láng Judith Veronika könyve. Megjelent, magyar és angol nyelven, a Helikon kiadó gondozásában, 2006-ban.