Baile Atha Cliath

Mint egy varázsige. A Harry Potterben mondanak hasonlókat. Engem is elvarázsolt, idevarázsolt... Pedig „csupán” annyit jelent: Dublin. Erre nem emlékeztem arról a bizonyos teraszpartiról. Mostmár tudom ám: minden rendszámtáblán rajt’ van. De kiejteni nem sikerülne. Egyszer Sandrát megkértem mondja ki, de azt hiszem egyelőre megelégszem a leírásával. A kiejtés majd a következő lecke… annak is a legvége.

Már egy hete minden reggel szélvédőt kaparok. Már elnézést, de hol lehet reklamálni? Mert erről nem volt szó egyik időjós honlapon sem. Hihetetlen. Ma este, mikor futottam, csillogott a járda (ja, nem is olyan rossz sport ez a futás… felmelegít legalább). Fel volt fagyva. Téligumi persze nincs az autón. Bizonyára ugyanabból a forrásból tájékozódtak az illetékesek, akik úgy határoztak, nincsen itt szükség ilyenre. Mondjuk 1-2 hétre valóban felesleges. Viszont az azt jelentené, hogy jövő héttől újra itt a tavasz. De legalább 10 fok. Mert összeségében már ott tartunk.

Persze, ha optimistán állnék hozzá, azt mondanám: milyen jó annak, akinek van miről kaparnia a jeget. És valóban. Csak akkor picit bosszantó volt, amikor eleve húzósan indult a reggel: elaludtam ugyanis. A frissen szerzett mobilom ébresztője aznap sztrájkolt. Be nem jelentett sztájk volt. Hivatalosan és elméletben dolgozott ugyan (be volt állítva, megnéztem), de a gyakorlatban egy árva mukott nem csengetett. Tehát sztrájkolt. Vagy elaludt. Nem nehéz, amilyen soká pirkad itt. Elég nehezen áll át a biológiai órám is. 1 hónap kevés volt neki.
A lényeg tehát: 8h40-kor riadtam fel – és belém hasított a tudat: 9h00-kor kivételesen telekonferenciám lesz(ne). A másodperc töredéke alatt átláttam: ez megoldhatatlan feladat. Na, ebben a helyzetben kifejezetten kínos nevetésre ösztönzött a befagyott szélvédő látványa. Ennél már csak akkor emlegettem jobban Murphy édesanyját, amikor az egyébként általában viszonylag üres útszakaszon dugóba kerültem. Mi jöhet még? Ez már tényleg vicc, viszont 9h10-kor benn voltam! Imádok közel lakni a munkához...

Hogy mi jöhet még? Például az, hogy otthon hagyom a laptopot. És erre persze már csak útközben jövök rá. Nem… ez egy másik nap volt. Ennyire még én sem vagyok szétszórt és szerencsétlen. De ez kifejezetten nem az én hetem volt. Mostanában nem nekem dolgoznak odafenn. Vagy csak csalafintán teszik, még nem értem, hova akarnak kilyukadni. Szóval a laptop egy másik eleve késős reggelen maradt otthon.

Postára kellett mennem előtte: csomagot kaptam, azaz egy értesítést róla, mivel nem voltam otthon. A posta eleve csak 10 és 16/17h között van nyitva, de ez cseles posta. Depot. Az pedig reggel 7h30 és 10h, valamint 11-14h között. Elvileg. De van, aki szerint 17h45-ig. Megpróbáltam ezt megcélozni előző este, sikerült is volna, ha odatalálok. De az a posta szó szerint el van dugva. Csak az ismeri, aki már járt ott. Egy órát kerestem, kocsival, gyalog, mire megtaláltam. Így reggel már semmi nem tántoríthatott el a céltól. Muszáj volt átvennem, mert 3 napig tárolják, utána vissza a feladónak. Azt meg mégse hagyhatom.
Nos, csomag megvolt, laptop nem. Ezért újra haza, ergo késő van, ergo dugó van, ergo elkések. Kezd ciki lenni. Ez tényleg nem az én hetem.

De történt jó is. Beiratkoztam ír sztepptáncra. Az legalább nem páros tánc. És egy edzéssel is felér. Meg mókás is. Kb. nyolcan vagyunk a kezdő csoportban, főleg 40 és 50 között, és csak az a kínos, hogy ők már a 4. alkalomnál tartottak, mikor becsatlakoztam. De szerencsére nem őstehetségek, így van esélyem. Az első órán azért többet álltam, mint mozogtam. Figyeltem. Szívtam magamba a tudást – de rájöttem, hogy a tánccal ez nem működik. Azt muszáj gyakorolni (is). Második alkalommal kicsit már megizzadtam. Ez jó jel. És a kuplungot is nehezebben nyomtam ki hazafele vezetve. Alakul ez. Szegény térdeim… Mire vannak ítélve.
Amúgy Michael Flatley, a Lord of the Dance valamelyik táncos show műsorban zsűrizik… erőltetett ír akcentussal. Ámérikában. (Jaaa, nem, én nem hallok ám különbséget, de Sandra mondta… Elhiszem neki. Elvégre Ő ír... meg olvas. Na jó, ez rossz volt, elismerem.)

A tánctanárom is az ő csapatából került ki, a Riverdance-ben állítólag szólózott is. Utána jártam, és tényleg ismert név a szakmában: Susan Ginnety. Amúgy egy tündéri, mosolygós lány. Egyből jókedvre derül az ember. Karácsonykor lesz valami performance is, de azt hiszem, azt én még nem vállalom be… Tudni kell, hol a határ.

Apropó határ: rájöttem miért nem fáznak az ír lányok miniszoknyában és szandálban télen sem… mert gyerekkortól kezdve erre szoktatják őket. Ebben nőnek fel. Az iskolai egyenruha része ugyanis a térdzokni, és a szoknya. 2 fokban is. Jajjjjj. Iszonyat. A látványtól is átfagyok. Már értem, miért nincs semmilyen szolgáltatás az ír tb-ben. Mert egy vagyonba kerülne az államnak….

Nos, ilyen és ehhez hasonló csemegék folyt. köv. Soon.