IRtozatos X-mas time
Néha egészen hasznos dolog betegnek lenni. Az ember például behozhatja különféle lemaradásait: mint én a blogot.
Ma úgy döntöttem, itthon maradok. A szerződésem szerint évente 7x 1 napról dönthetek szabadon úgy, hogy én márpedig most beteg vagyok. És ennek alátámasztásául még orvosi igazolást sem kérnek. Persze a rend kedvéért ezt a napot levonják a fizetésemből. Azt hiszem. De ezt majd ellenőrzőm hó végén.
Mindegy: mert igazából képtelen lettem volna ma bemenni. Egyetlen dologra voltam képes: aludni. Ezt a nemes gyakorlatot már tegnap este 8 órakor megkezdtem, és ha már egyszer belemelegedtem, abba sem hagytam ma reggel 11-ig. Arra azért kínosan ügyeltem, hogy a napi drog adagom meglegyen: a Neocitrán (ezt itt a reklám helye) éltet 2 napja, szó szerint. Mivel otthon alaposan felkészültem megfázásos esetekre, ezért az ír egészségügyet szerencsére még nem volt alkalmam közelebbről megismerni.
És különben is, figyelembe véve azt, hogy már közel két hónapja küzdök az itteni zord és nyirkos időjárással, amely kitűnő táptalajt nyújt a vírusoknak és bacilusoknak, egészen jól bírtam. Büszke lehetek magamra, elvégre az egész országon végigsöpört már az influenza járvány, minden közvetlen kollegám beteg lett már legalább egyszer, tehát ezt figyelembe véve, egészen sokáig bírtam. Majdnem meg is úsztam.
A vírusokkal szembeni vereségemben közrejátszhatott, minden bizonnyal, a kinti 2 fokban való lótás-futás (ennek kiküszöbölése végett végre „member” lettem egy igazi „gym clubban”! majd erről is szót ejtek), valamint kialvatlanságom az utóbbi időben. Az utóbbira magyarázat, hogy különböző okokból kifolyólag nem igen kerültem ágyba éjfél előtt. Ilyen okok voltak a netezés, a blogolás, a skype-olás, és még számos, kapcsolatok fenntartását elősegítő eszköz időigényes használata. Ráadásul - és szerencsére - a múlt hétvége is inkább táncról szólt, mint az alvásról.
Nem meglepő a mulatságok sora az évnek ezen időszakában (sem), hiszen az influenza mellett másféle láz is végig söpör a kelta dombokon ilyenkor: a X-Mas party-k láza.
Mosolygok magamban, mert a gazdasági világválság egyik legszembeötlőbb jele az íreknél– a rádiót hallgatva – hogy szállodák és éttermek hirdetik saját szervezésű karácsonyi bulijaikat… amennyiben a főnök a nehéz gazdasági helyzetre való hivatkozással törölte volna a cég sajátját. „Ha elmarad nálatok az éves X-Mas party, gyertek hozzánk bulizni!” mintha ez lenne a legnagyobb probléma idén. Persze nálunk (otthon, Mo.) is vannak karácsonyi vacsorák, jobb helyeken, de közel sem ezzel a végletekig felturbózott felhajtással. Itt egy egész iparág épül a karácsonyi vacsorák köré: reklámügynökségek, szponzorok, éttermek, ruhaboltok, cipőboltok, hotelek, minden ugrásra készen várja, hogy beinduljon a decemberi gépezet. Tény: az évvégi válság nem tett jót nekik, de talán túlélik. Mindenesetre félelmetes nézni, ahogy a boltokban egymás hegyén-hátán vagy éppen összetúrva állnak az alkalmi csillogó-villogó, strasszal berakott, arannyal bevont, ezüsttel átszőtt ruhák, cipők… (Pl.olyan reklámot is hallottam, hogy: 1.férfi hang: jajaj, mit veszek fel a karácsonyi vacsira, le vagyok égve... 2.férfi hang: óóó, én most vettem zakót, nadrágot, nyakkendőt meg cipőt itt és itt, 1.férfi hang: tényleg, biztos egy vagyonba került, 2.: nem, csak (!) 129 euró volt, itt és itt... röhej. Ráadásul férfiaknak...
Ma úgy döntöttem, itthon maradok. A szerződésem szerint évente 7x 1 napról dönthetek szabadon úgy, hogy én márpedig most beteg vagyok. És ennek alátámasztásául még orvosi igazolást sem kérnek. Persze a rend kedvéért ezt a napot levonják a fizetésemből. Azt hiszem. De ezt majd ellenőrzőm hó végén.
Mindegy: mert igazából képtelen lettem volna ma bemenni. Egyetlen dologra voltam képes: aludni. Ezt a nemes gyakorlatot már tegnap este 8 órakor megkezdtem, és ha már egyszer belemelegedtem, abba sem hagytam ma reggel 11-ig. Arra azért kínosan ügyeltem, hogy a napi drog adagom meglegyen: a Neocitrán (ezt itt a reklám helye) éltet 2 napja, szó szerint. Mivel otthon alaposan felkészültem megfázásos esetekre, ezért az ír egészségügyet szerencsére még nem volt alkalmam közelebbről megismerni.
És különben is, figyelembe véve azt, hogy már közel két hónapja küzdök az itteni zord és nyirkos időjárással, amely kitűnő táptalajt nyújt a vírusoknak és bacilusoknak, egészen jól bírtam. Büszke lehetek magamra, elvégre az egész országon végigsöpört már az influenza járvány, minden közvetlen kollegám beteg lett már legalább egyszer, tehát ezt figyelembe véve, egészen sokáig bírtam. Majdnem meg is úsztam.
A vírusokkal szembeni vereségemben közrejátszhatott, minden bizonnyal, a kinti 2 fokban való lótás-futás (ennek kiküszöbölése végett végre „member” lettem egy igazi „gym clubban”! majd erről is szót ejtek), valamint kialvatlanságom az utóbbi időben. Az utóbbira magyarázat, hogy különböző okokból kifolyólag nem igen kerültem ágyba éjfél előtt. Ilyen okok voltak a netezés, a blogolás, a skype-olás, és még számos, kapcsolatok fenntartását elősegítő eszköz időigényes használata. Ráadásul - és szerencsére - a múlt hétvége is inkább táncról szólt, mint az alvásról.
Nem meglepő a mulatságok sora az évnek ezen időszakában (sem), hiszen az influenza mellett másféle láz is végig söpör a kelta dombokon ilyenkor: a X-Mas party-k láza.
Mosolygok magamban, mert a gazdasági világválság egyik legszembeötlőbb jele az íreknél– a rádiót hallgatva – hogy szállodák és éttermek hirdetik saját szervezésű karácsonyi bulijaikat… amennyiben a főnök a nehéz gazdasági helyzetre való hivatkozással törölte volna a cég sajátját. „Ha elmarad nálatok az éves X-Mas party, gyertek hozzánk bulizni!” mintha ez lenne a legnagyobb probléma idén. Persze nálunk (otthon, Mo.) is vannak karácsonyi vacsorák, jobb helyeken, de közel sem ezzel a végletekig felturbózott felhajtással. Itt egy egész iparág épül a karácsonyi vacsorák köré: reklámügynökségek, szponzorok, éttermek, ruhaboltok, cipőboltok, hotelek, minden ugrásra készen várja, hogy beinduljon a decemberi gépezet. Tény: az évvégi válság nem tett jót nekik, de talán túlélik. Mindenesetre félelmetes nézni, ahogy a boltokban egymás hegyén-hátán vagy éppen összetúrva állnak az alkalmi csillogó-villogó, strasszal berakott, arannyal bevont, ezüsttel átszőtt ruhák, cipők… (Pl.olyan reklámot is hallottam, hogy: 1.férfi hang: jajaj, mit veszek fel a karácsonyi vacsira, le vagyok égve... 2.férfi hang: óóó, én most vettem zakót, nadrágot, nyakkendőt meg cipőt itt és itt, 1.férfi hang: tényleg, biztos egy vagyonba került, 2.: nem, csak (!) 129 euró volt, itt és itt... röhej. Ráadásul férfiaknak...
Nyoma sincs itt kérem világválságnak…. Külső szemmel nézve persze.
Mert a dublini boltok állítólag erősen megérzik a csökkenő fizetőképes keresletet. Amelyik roppant árérzékeny, és nem rest 100 km-t utazni, hogy font sterlingben költse el hitelkeretét, vagy spórolt pénzét. Igen, igen. Míg a dublini kereskedők panaszkodnak, addig a belfasti boltok virágzásnak indultak. 1-1 arányban váltják a font-eurót (ma épp 0,93 EUR= 1 pound), ráadásul még akcióznak is. Paradicsomi állapotok a vásárlásra kiéhezett íreknek, vagy az írországi franciáknak.
Konkrét eset múlt hétről: francia expat lelkesen újságolja honfitársának ebéd közben, hogy Newry-ban (Észak-Ír határ, de már UK oldal) milyen olcsó bort talált, üvegje 2.99 €! Teljes lázban égett ettől az örömhírtől mindkettő, mert egy franciának különös kínszenvedés lehet itt a bor(s)os árak miatt (sajtokból se nagy a választék – a szerk.). Szinte már láttam magam előtt, ahogy ráveti majd magát a boroshordókra hétvégén! Hétfőn rákérdeztem, hogy megtörtént –e a nagy bevásárlás, és csillogó szemmekkel mesélte, hogy félárra volt akciózva a Champagne, 12-15 €-ért árulták üvegjét, és hogy ez mennyire mennyei vétel. (Amúgy tényleg az...) Kifejtette azt is, hogy mennyire cselesen vásárolt: feleségével ugyanis beálltak a kilométeres sorba, és a három gyerekét küldözgette a különféle árukért… hát itt majdnem beröhögtem. Íme egy francia, aki okosan vásárol...
Azt nem mertem megkérdezni, hogy végül hány havi fizetésemnek megfelelő összeget költött el az isteni nedűre, de talán nem is fontos. Még jó, hogy ínséges fogyasztói társadalomban élünk …
Visszatérve a Christmas party-k világára: a miénk Kilkenny-ben volt. Egyéni szervezésű utazással, mindenki, ahogy tudott jutott le. Kb. du. 1 kor érkezett a hotelbe az első turnus, az amelyik hajlandó volt a délutáni „team buliding”-en is részt venni. Nem mindenki volt hajlandó. Pedig roppant tanulságos, s nem kevésbé vicces is volt.
Mert a dublini boltok állítólag erősen megérzik a csökkenő fizetőképes keresletet. Amelyik roppant árérzékeny, és nem rest 100 km-t utazni, hogy font sterlingben költse el hitelkeretét, vagy spórolt pénzét. Igen, igen. Míg a dublini kereskedők panaszkodnak, addig a belfasti boltok virágzásnak indultak. 1-1 arányban váltják a font-eurót (ma épp 0,93 EUR= 1 pound), ráadásul még akcióznak is. Paradicsomi állapotok a vásárlásra kiéhezett íreknek, vagy az írországi franciáknak.
Konkrét eset múlt hétről: francia expat lelkesen újságolja honfitársának ebéd közben, hogy Newry-ban (Észak-Ír határ, de már UK oldal) milyen olcsó bort talált, üvegje 2.99 €! Teljes lázban égett ettől az örömhírtől mindkettő, mert egy franciának különös kínszenvedés lehet itt a bor(s)os árak miatt (sajtokból se nagy a választék – a szerk.). Szinte már láttam magam előtt, ahogy ráveti majd magát a boroshordókra hétvégén! Hétfőn rákérdeztem, hogy megtörtént –e a nagy bevásárlás, és csillogó szemmekkel mesélte, hogy félárra volt akciózva a Champagne, 12-15 €-ért árulták üvegjét, és hogy ez mennyire mennyei vétel. (Amúgy tényleg az...) Kifejtette azt is, hogy mennyire cselesen vásárolt: feleségével ugyanis beálltak a kilométeres sorba, és a három gyerekét küldözgette a különféle árukért… hát itt majdnem beröhögtem. Íme egy francia, aki okosan vásárol...
Azt nem mertem megkérdezni, hogy végül hány havi fizetésemnek megfelelő összeget költött el az isteni nedűre, de talán nem is fontos. Még jó, hogy ínséges fogyasztói társadalomban élünk …
Visszatérve a Christmas party-k világára: a miénk Kilkenny-ben volt. Egyéni szervezésű utazással, mindenki, ahogy tudott jutott le. Kb. du. 1 kor érkezett a hotelbe az első turnus, az amelyik hajlandó volt a délutáni „team buliding”-en is részt venni. Nem mindenki volt hajlandó. Pedig roppant tanulságos, s nem kevésbé vicces is volt.
Három 8 fős csapat küzdött egymással: the Tigers, the Dauphins, és the Frogs. Mondanom sem kell, én az utóbbiba kerültem. Egy ilyen névvel, hogy békák, esélyed sincs a győzelemre… főleg nem a Tigrisekkel szemben. Azért utolsó leheletünkig küzdöttünk- az utolsó lehelet kedvenc ivós játékom volt: amit én mindig bebukok. NCék bizonyára alátámasztják ezt. Nevezetesen 1-35 ig számolunk körbe-körbe, és minden 7-est tartalmazó, vagy 7-tel osztható szám neve helyett egy adott szót kell kimondani. Aki téveszt, az büntetésül iszik (adott helyzetben persze, délutáni játékról lévén szó ivás elmaradt, csak szimplán kiesett az illető). A végén 1-1 fő maradt minden csapatból, köztük a vezig, aki nyilván nem velünk volt. Teljes erőbedobással küzdött és drukkolt mindenki, élmény volt nézni a feszült tekinteteket – mint a gyerekek. Mivel a 7-tel már remekül boldogultak a versenyzők, ezért nehezítés képpen az 5 variációira egy másik szót találtak ki… na innen számítva pár perc alatt elvérzett a delfin, meg a béka is. A tigris nyert. Vagyis a vezig. Állítólag nem volt bunda. Nem tom. De vicces volt. Az biztos.
Mivel sokan voltak már csapatépítésen lelkes olvasóim közül, ezért a játékokat most itt nem részletezném, de volt, amiben a kis zöld kétéltűek verhetetlennek bizonyultak: pl. lufikból meg egy darab deszkából tornyot építeni, vagy síelést imitálva haladni előre két léccel, hatan rajta egyszerre! Mókás.
Aztán volt, amiben nem jutottunk előre: tojás és egyéb gömbölyded tárgyak szállítása egy-egy csődarabbal, anékül, hogy leesne. Meg fejtörők is voltak – na mondjuk, itt anyanyelvűek előnyben. Mire felfogtam a kérdést, már letelt az idő! Mindegy, a lényeg, hogy a fűtetlen teremben lévő 5-10 fok ellenére mindenki remekül szórakozott. És kicsit összehozta a társaságot. Ergo, vacsoránál már nem „vadidegenekkel” kellett egy asztalhoz ülni.
A legjobb az volt, hogy a meghívón „smart casual” szerepelt. Ennek ellenére minden hölgy minimum alkalmiban, ha nem kisestélyiben jelent meg. Okulva a galway-i esetből, én is készültem elegáns oufit-tel… mégiscsak kínos farmerben tölteni az estét, ha mindenki öltöny-nyakkendőben és kis-szandálban virít.
A vacsora hivatalosan h8kor kezdődött, de ez igazából csak az aperitif, azaz ivás kezdetét jelölte. Az íreknél az a veszélyes, hogy ebédhet esznek chipset, meg pattogatott kukoricát (!), de iváshoz nem igényelnek semmi szárazat. Marad az alkohol. Az untig elég nekik. Tény, hogy hatásosabb, de nekem azért jól esett volna a borocska mellé kis sajtocska, vagy legalább mogyoró, chips, bármi.
Ráadásul az apertif elég hosszúra, kb. 1 órásra nyúlt, ergo igen jó hangulatban kezdődhetett meg a vacsora. Kiváló asztaltársaság állt össze, teljesen véletlenül: egy francia kollega és ír barátnője, egy román portás srác és román felesége a balomon, egy francia kollega és francia barátnője a jobbomon, egy ír kolleganő és egy román kollega. Meg én, a kis magyar. Többnyire angolul társalogtunk, de volt ott minden. Ráadául az átlag életkor kb. 26 év volt, tehát panasznak nincs helye!
Az asztalon kis ajándékok is el voltak rejtve giga méretű, szaloncukor formájú csomagolásban: Christmas Crackers. Elsőre azt hittük, csak dekoráció, de ha meghúzod a két végét, szétpattan, és apró játékot rejt (mint a Kinder surprise, csak nem tojás!). Tucatjával árulják itt, először nem is értettem, mi ez, gondoltam mutáns méretű szaloncukor, csak cukor nélkül. De íme, a titok nyitja.
És ennek tetejében még tombola is volt: karórát, utazást lehetett nyerni! Másnak. Én semmit se nyertem azon az éjjelen. Csak tapasztalatot. Sok mindenről. Meg rengeteget táncoltam.
Hajnali kettőkor zene kikapcs, villany felkapcs. Tenti-time. Naaaaa… neeee. A hotelben másoknak is tartottak karácsonyi partit, becsatlakoztunk oda, de f3-kor ott is lehúzták a rolót. Kénytelenek voltunk beülni a bárba – zene nélkül – szegény mi. Szerencsére valamelyik kollega, nem tudom honnan, kerített egy gitárt: ez volt az est fénypontja – Beatles és egyéb dalok koronázták meg az éjszakát.
Másnap reggel h11-kor riadtam fel: a reggelit bebuktam, de a 12 órai check-out-ot még nem. Az este tehát jól sikerültként értékelhető… Azt hiszem. Azért mindennap nem bírnám elviselni. Öreg vagyok én már ehhez.
Mivel sokan voltak már csapatépítésen lelkes olvasóim közül, ezért a játékokat most itt nem részletezném, de volt, amiben a kis zöld kétéltűek verhetetlennek bizonyultak: pl. lufikból meg egy darab deszkából tornyot építeni, vagy síelést imitálva haladni előre két léccel, hatan rajta egyszerre! Mókás.
Aztán volt, amiben nem jutottunk előre: tojás és egyéb gömbölyded tárgyak szállítása egy-egy csődarabbal, anékül, hogy leesne. Meg fejtörők is voltak – na mondjuk, itt anyanyelvűek előnyben. Mire felfogtam a kérdést, már letelt az idő! Mindegy, a lényeg, hogy a fűtetlen teremben lévő 5-10 fok ellenére mindenki remekül szórakozott. És kicsit összehozta a társaságot. Ergo, vacsoránál már nem „vadidegenekkel” kellett egy asztalhoz ülni.
A legjobb az volt, hogy a meghívón „smart casual” szerepelt. Ennek ellenére minden hölgy minimum alkalmiban, ha nem kisestélyiben jelent meg. Okulva a galway-i esetből, én is készültem elegáns oufit-tel… mégiscsak kínos farmerben tölteni az estét, ha mindenki öltöny-nyakkendőben és kis-szandálban virít.
A vacsora hivatalosan h8kor kezdődött, de ez igazából csak az aperitif, azaz ivás kezdetét jelölte. Az íreknél az a veszélyes, hogy ebédhet esznek chipset, meg pattogatott kukoricát (!), de iváshoz nem igényelnek semmi szárazat. Marad az alkohol. Az untig elég nekik. Tény, hogy hatásosabb, de nekem azért jól esett volna a borocska mellé kis sajtocska, vagy legalább mogyoró, chips, bármi.
Ráadásul az apertif elég hosszúra, kb. 1 órásra nyúlt, ergo igen jó hangulatban kezdődhetett meg a vacsora. Kiváló asztaltársaság állt össze, teljesen véletlenül: egy francia kollega és ír barátnője, egy román portás srác és román felesége a balomon, egy francia kollega és francia barátnője a jobbomon, egy ír kolleganő és egy román kollega. Meg én, a kis magyar. Többnyire angolul társalogtunk, de volt ott minden. Ráadául az átlag életkor kb. 26 év volt, tehát panasznak nincs helye!
Az asztalon kis ajándékok is el voltak rejtve giga méretű, szaloncukor formájú csomagolásban: Christmas Crackers. Elsőre azt hittük, csak dekoráció, de ha meghúzod a két végét, szétpattan, és apró játékot rejt (mint a Kinder surprise, csak nem tojás!). Tucatjával árulják itt, először nem is értettem, mi ez, gondoltam mutáns méretű szaloncukor, csak cukor nélkül. De íme, a titok nyitja.
És ennek tetejében még tombola is volt: karórát, utazást lehetett nyerni! Másnak. Én semmit se nyertem azon az éjjelen. Csak tapasztalatot. Sok mindenről. Meg rengeteget táncoltam.
Hajnali kettőkor zene kikapcs, villany felkapcs. Tenti-time. Naaaaa… neeee. A hotelben másoknak is tartottak karácsonyi partit, becsatlakoztunk oda, de f3-kor ott is lehúzták a rolót. Kénytelenek voltunk beülni a bárba – zene nélkül – szegény mi. Szerencsére valamelyik kollega, nem tudom honnan, kerített egy gitárt: ez volt az est fénypontja – Beatles és egyéb dalok koronázták meg az éjszakát.
Másnap reggel h11-kor riadtam fel: a reggelit bebuktam, de a 12 órai check-out-ot még nem. Az este tehát jól sikerültként értékelhető… Azt hiszem. Azért mindennap nem bírnám elviselni. Öreg vagyok én már ehhez.
A másnap a kultúra és városnézés jegyében telt. Kivételesen nem esett, de metsző hidegszéllel párosult a felhős égbolt. Sétálni nem volt túl kellemes, de szerencsére Kilkenny nem nagy. Viszont annál bájosabb kisváros. Hangulatos utcák, házak, minden sarkon egy templom… van egy vára is, hatalmas zöldellő parkkal. Igazi vár ez, amilyet a gyerekek rajzolnak.
Sajnos bemenni nem tudtunk, mert már beteltek a csoportok, „helyette” viszont ettünk egy jót a szemközti turista center európai konyháján, ahol nem csak leves, de zöldségek és kiváló édességek is találtattak. A csokitorta ismét levett a lábamról. Meg egy édes fehér pihepuha plüssbárányka is a boltban, amelynek nem bírtam ellenállni, és habár Made in China, megvettem. Tündéri. Lassan indulatok Fábry designcenterében a bárányaimmal. Egyébként az ott kapható, turistáknak árul portékák 90%-a angol gyártmány volt. Ennyit az echte ír turizmusról.
Hazafele 150 km, tehát 2-2,5 óra. Ismervén az ír utakat. De legalább köd nem volt. Nem úgy mint odafele: ráadásul a tejben autózva egyes autóstársak nem veszik a lapot, és nem kapcsolnak ám lámpát. Nem a ködfényszóróról beszélek, abban már nem is reménykedem, de legalább a tompítottat bekapcsolhatnák. Hát nem mindenkinek van ennyi esze… Főleg az ezüst színű autókban ülőknek nincs, abból pedig nem kevés fut az utakon. Azt hiszik, mert ők látnak, látszanak is. Aztán csoda, hogy annyi a baleset…?!
Na mindegy, ígéretet tettem _b-nek, hogy visszafogom az autós sztorikat, szóval ez a bejegyzés most nem erről szól. Elég jól sikerült szerintem – mármint elkerülni az autókat. Ami lévén foglalkozási ártalom, ne feledjük, nem könnyen teljesíthető kérés. Edi biztos megért…
Hazafele 150 km, tehát 2-2,5 óra. Ismervén az ír utakat. De legalább köd nem volt. Nem úgy mint odafele: ráadásul a tejben autózva egyes autóstársak nem veszik a lapot, és nem kapcsolnak ám lámpát. Nem a ködfényszóróról beszélek, abban már nem is reménykedem, de legalább a tompítottat bekapcsolhatnák. Hát nem mindenkinek van ennyi esze… Főleg az ezüst színű autókban ülőknek nincs, abból pedig nem kevés fut az utakon. Azt hiszik, mert ők látnak, látszanak is. Aztán csoda, hogy annyi a baleset…?!
Na mindegy, ígéretet tettem _b-nek, hogy visszafogom az autós sztorikat, szóval ez a bejegyzés most nem erről szól. Elég jól sikerült szerintem – mármint elkerülni az autókat. Ami lévén foglalkozási ártalom, ne feledjük, nem könnyen teljesíthető kérés. Edi biztos megért…
Megjegyzések