Countrylife - Irvidék
„Lovely!” Ezzel a szóval tömören össze is foglalható az elmúlt hétvége. A vidéki élet, Sandra szüleinek háza, a macskák, az Xmas pudding, az Xmas tree, a karácsonyi dekoriáció, minden… A táj, a tengerpart, a semmittevés, a könyv, amit olvasok. Lovely. Ez a szó ráhúzható mindenre, és volt alkalmam megtanulni, mert lakótársam édesanyja előszeretettel használta. Bármire. Bármikor. Egy kedves, közvetlen, optimista hölgy. Sokat mosolyog és sokat beszél. Legalább tudom, hogy S. honnan örökölte.
A helyszín ezúttal Wexford megye, Dublintól kb. 100 km-re délre, Wexfordtól egy fél óra autóútra, az ír dombok kellős közepe, a tengerparttól azért nem túlságosan eltávolodva… Ideális választás. Ahogy letérünk az autópályáról, azonnal leszűkül az út másfél autónyira, szokásos történet, és még kanyarogni is kezd… S. meg is jegyzi a piros Golf volánja mögött (amiben mérföld alapú a sebességmérő, és nincs klíma, de kinek is hiányozna ez egy olyan országban, ahol nyáron is csak tévedésből kúszik a hőmérő higanyszála 25 fok fölé…) hogy nem érti, ki tud itt a megengedett 50 mile-lal száguldani… neki nincs hozzá idege. Szerencsére… mert nekem se lenne így az anyósülésen. Amúgy jól vezet. Pedig szőke és nő… csak férfiolvasóim kedvéért jegyzem meg, akik most bizonyára csóválják a fejüket, és széles mosolyra szaladt a szájuk. Igenis, van kivétel a sztereotípiák alól. Több is.
Stereotypes – turistaszemszög
Apropó sztereotípiák. A kanapán olvastam a délutáni roppant megerőltető szieszta folyamán egy cikket az ír turizmusról. A cikk arról számolt be, hogy annak ellenére egyre több, főleg brit, turista látogat az Ír Köztársaságba, hogy több kifogásuk is van az országgal kapcsolatban. A cikk 3 negatívumot és 2 pozitívumot említett, amelyekkel szinte teljes mértékig egyet tudok érteni, és immár a tapasztalat – legyen az bármily’ rövid és szubjektív is – szól belőlem, nem csupán előítélet. Kezdem a gyenge pontokkal, melyek egy része orvosolható tán - idővel. Bár az első éppen nem annyira.
Az pedig éppen az idő. A legtöbb kritikát ugyanis – és itt biztos sokan meglepődnek, hogy nahát, nem is értem - az időjárás kapta. Ezzel részben egyet tudok érteni, de hozzáteszem, annyira nem tragikus, mint vártam. Nem mindig esik ugyanis az eső. Gyakran esik, de ritkán egész nap, és csak majdnem minden nap. Általában persze felhős az ég, és a tengerparton többnyire fúj a szél. De nem mindig szürke minden, és talán éppen ez a szeszélyes és változékony idő adja az ország báját: a zöld legelőket és a festői égboltot, valamint a meseszerű (nem csak tengerparti) fényviszonyokat! Persze hátránya, hogy nem lehet előre betervezni semmit: se egy kirándulást, se egy kerti barbecue-t a családdal, se egy romantikus sétát, se egy kellemes tengerparti fürdőzést a barátokkal… Valóban: zsúfolt mediterrán tengerpartra senki ne számítson! Infrastruktúra sincs hozzá - bár parkoló és toilette igen… és S. szerint itt 20 fok és derengő napsütés esetén legalább annyian veszik célba a partot, mint nálunk 40 fokban a Balatont. Minden relatív. Én személyszerint jobban élvezem a sétát másodmagammal vagy magányosan a természet uralta parton 10-15 fokban, mint heringek módjára sorakozni a napernyőnk által kijelölt felségterületen… és szomjazni az izzasztó kánikulában.
Az idő tehát relatív. Minden szempontból, de egy hajszállal több napsütést és egy lehelettel kevesebb szelet én is elviselnék.
A második számú „köz/turistaellenség”, és ez ellen nem sokat tehet se az átlag ír, se az átlag turista, a mérhetetlen árszínvonal. Mértéktelenül magas ugyanis. Csak úgy röpködnek a 10-20 eurók észrevétlenül. A hotelek nem drágábbak, mint máshol, de a szolgáltatások (pl. busz, kondi terem, fodrász, étterem, hogy ismert sztorikat említsek), valamint az ételek-italok jelentősen elrugaszkodtak a földtől, de még az itteni bérektől is. A múltkoriban hangzott el a hírblokkban, hogy Dublin a 4. legdrágább város, Európában, ha jól rémlik… de lehet, hogy világszinten. Az se lepne meg. Szóval Dublin még a dublininak is drága, nemhogy egy véletlen vagy alaposan megfontolt szándékkal idecsöppent turistának… No comment. I confirm.
Harmadik, és nem utolsó sorban pedig a röhejes, szegényes, kelet-európai (mármint tőlük keletebbre lévő, de azért nyugat-európai) szomszédaikéhoz képest elmaradott, fejletlen úthálózat került említésre – mint negatívum. (Tényleg, milyen jó már az ír diáknak a földrajz lecke: Teacher: „És John, sorold fel Írország szomszédait! – John: „Északon Észak-Írország, keleten és délen a tenger, nyugaton az óceán…”. Nehéz lecke…) Erről elég sokat cikkeztem már, megerősítem. Jogos.
Ami a kellemes oldalát illeti a kelta tigrisnek (bár S. szerint már kismacskáról is csak bajosan beszélhetünk, tigrisről már suttogva sem…) az egyértelműen a táj (scenery, in English). Erről inkább fotókat töltök fel, mint eddig is, és akkor mindenki maga és szabadon eldöntheti, jogos- e az egy pont. (Én mondanám, hogy hatványozottan, de az egy pont hatványozottan is csak egy marad. Az én véleményem tehát egy.)
A turisták által szintén pozitívumok közé sorolt másik ír érték: a people. Azaz: emberek. Nem fejtette ki a cikkíró, hogy itt a vendégszeretetre, a lazaságra, a pubok barátságos világára gondoltak-e a véleményezők, de talán kicsit mindegyikre. Megértem. És bár az igazsághoz tartozik, hogy az írek mosolya gyakran felszínes, és a lazaságuk gyakran nemtörődömséget, trehányságot rejt, a kedvességért, közvetlenségért jár a pont – a mosoly végülis ott van. És még mindig kellemesebb mosollyal és pozitív kisugárzással szembesülni, mint az állandó panaszkodással, azzal, hogy "semmi se jó sose úgy ahogy van".
S. mamája talán feltűnően és gyanúsan sokat használja a lovely-t, de talán ő boldogabb is így. Meg a környezetére is jobb hatással bír. Ha egy átlag magyartól megkérded, milyen az idő, hogy van, milyen a desszert, stb., úgyis azzal kezdi, „jó, de…” (vagy a jó el is marad) és itt hosszú felsorolás következik arról, hogy miért is nem tökéletes az idő, a napja, az étel, és tulajdonképpen mennyire megkeseríti az életét ez az egész. Tudom, ez általánosítás, és magam ellen is beszélek, én is magyar vagyok, vállalom. De próbálok ez ellen tenni. Mármint a pesszimizmus(om) ellen.
Az idő tehát relatív. Minden szempontból, de egy hajszállal több napsütést és egy lehelettel kevesebb szelet én is elviselnék.
A második számú „köz/turistaellenség”, és ez ellen nem sokat tehet se az átlag ír, se az átlag turista, a mérhetetlen árszínvonal. Mértéktelenül magas ugyanis. Csak úgy röpködnek a 10-20 eurók észrevétlenül. A hotelek nem drágábbak, mint máshol, de a szolgáltatások (pl. busz, kondi terem, fodrász, étterem, hogy ismert sztorikat említsek), valamint az ételek-italok jelentősen elrugaszkodtak a földtől, de még az itteni bérektől is. A múltkoriban hangzott el a hírblokkban, hogy Dublin a 4. legdrágább város, Európában, ha jól rémlik… de lehet, hogy világszinten. Az se lepne meg. Szóval Dublin még a dublininak is drága, nemhogy egy véletlen vagy alaposan megfontolt szándékkal idecsöppent turistának… No comment. I confirm.
Harmadik, és nem utolsó sorban pedig a röhejes, szegényes, kelet-európai (mármint tőlük keletebbre lévő, de azért nyugat-európai) szomszédaikéhoz képest elmaradott, fejletlen úthálózat került említésre – mint negatívum. (Tényleg, milyen jó már az ír diáknak a földrajz lecke: Teacher: „És John, sorold fel Írország szomszédait! – John: „Északon Észak-Írország, keleten és délen a tenger, nyugaton az óceán…”. Nehéz lecke…) Erről elég sokat cikkeztem már, megerősítem. Jogos.
Ami a kellemes oldalát illeti a kelta tigrisnek (bár S. szerint már kismacskáról is csak bajosan beszélhetünk, tigrisről már suttogva sem…) az egyértelműen a táj (scenery, in English). Erről inkább fotókat töltök fel, mint eddig is, és akkor mindenki maga és szabadon eldöntheti, jogos- e az egy pont. (Én mondanám, hogy hatványozottan, de az egy pont hatványozottan is csak egy marad. Az én véleményem tehát egy.)
A turisták által szintén pozitívumok közé sorolt másik ír érték: a people. Azaz: emberek. Nem fejtette ki a cikkíró, hogy itt a vendégszeretetre, a lazaságra, a pubok barátságos világára gondoltak-e a véleményezők, de talán kicsit mindegyikre. Megértem. És bár az igazsághoz tartozik, hogy az írek mosolya gyakran felszínes, és a lazaságuk gyakran nemtörődömséget, trehányságot rejt, a kedvességért, közvetlenségért jár a pont – a mosoly végülis ott van. És még mindig kellemesebb mosollyal és pozitív kisugárzással szembesülni, mint az állandó panaszkodással, azzal, hogy "semmi se jó sose úgy ahogy van".
S. mamája talán feltűnően és gyanúsan sokat használja a lovely-t, de talán ő boldogabb is így. Meg a környezetére is jobb hatással bír. Ha egy átlag magyartól megkérded, milyen az idő, hogy van, milyen a desszert, stb., úgyis azzal kezdi, „jó, de…” (vagy a jó el is marad) és itt hosszú felsorolás következik arról, hogy miért is nem tökéletes az idő, a napja, az étel, és tulajdonképpen mennyire megkeseríti az életét ez az egész. Tudom, ez általánosítás, és magam ellen is beszélek, én is magyar vagyok, vállalom. De próbálok ez ellen tenni. Mármint a pesszimizmus(om) ellen.
S. mamájának mondataiban valóban túltengtek a pozitív jelzők, élmények. Finom volt a süti, kedves a sarki pék, tündériek a karácsonyi lapok, kellemes az előbukkanó napsütés, és csodaszép a kis fenyőjük – ami ugyan kissé terebélyes, és betöltötte a fél szobát, de ez a megjegyzés csak egyszer hangzott el. A lovely legalább tízszer. Ez a félig üres vs félig tele pohár tipikus esete. Ez utóbbi szemlélet sokkal kedvesebb a szívemnek.
Ahány ház, annyi szokás
Könnyű persze optimistának lenni egy 4 hálószobás, hatalmas konyhás, 2 nappalis, 2 fürdőszobás, takaros, rendezett házzal, egy csodás, gondozott kerttel (s.k.), 3 macskával, 4 kutyával, 2 autóval, egy garázzsal és több hektár erdővel a ház körül (állami erdő, direkt megkérdeztem...) – gondolhatnánk. Bizonyára. De ő elégedett is mindazzal, amije van. Nem vágyik még egy autóra, még két szobára… bár biztos vágyik még 2-3 macskára, néhány unokára, meg egy-két karácsonyi dekorációra. Pedig abból nem kevés találtatott a házban.
Ízlésesen, de a karácsony a ház minden szögletében megbújt: a teddy bear-eken Mikulás sapka figyelt, a kilincseken piros masni lógott, az ablakokban gyertya-hegyek, színes égők, és üdvözlőlapok tucatjai sorakoztak. (Megjegyzem, itt karácsonyi lapokból olyan választék van, hogy a lélegzetem is elállt: egész boltokat töltenek meg a különféle, szinte névre szóló lapok, külön Anyunak, Apunak, Öcsinek címezve, a legkiválóbb minőségű papírból… nyilván az ennek megfelelő áron: darabja nem ritkán 3-4 euró.)
A szalvéta, a terítő, a konyharuha és a törölköző is karácsonyi volt – csodálom, hogy a WC papírra nem hímeztek Merry Xmas feliratot – és Santa Claus meg társai lógtak a falakon mindenfelé. A christmas cake (mert itt olyan is van: normál, kerek, cukormázzal bevont torta, Merry Christmas felirattal) színben és motívumban hozzá illő tálcán várta pár nap múlva beteljesedő, elkerülhetetlen sorsát.
Az ebéd is karácsonyi volt. Of course. Borsópüré, krumpli püré – kétféle, sonka, és sült pulyka. Finom szósszal. Utána pedig Christmas pudding. S. Mama (akit egyébként, hogy nevén nevezzem, Christinának hívnak) vendéglátói szeretetből kissé túlméretezte az adagomat: nem bírtam az iszonyatosan tömény mazsolás-asztalt gyümölcsös- csokis-tészta, a vanília pudding és a tejszínhab édes, hideg-meleg keverékével. El sem hiszem, hogy a desszerttel nem bírtam! Szégyen rám nézve…
Olyannyira kiütött a karácsonyi menü – meg tán a francia Champagne is ludas volt az ügyben – hogy egy órán keresztül agonizáltam mozdulatlanul a kanapén, próbáltam tejes-teával oldani gyomrom feszültségét, és szemezni a méretes üvegajtókon keresztül a sétára csalogató természettel.
Olyannyira kiütött a karácsonyi menü – meg tán a francia Champagne is ludas volt az ügyben – hogy egy órán keresztül agonizáltam mozdulatlanul a kanapén, próbáltam tejes-teával oldani gyomrom feszültségét, és szemezni a méretes üvegajtókon keresztül a sétára csalogató természettel.
Végül meggyőzött a természet hívogató szava – S. papa is elment vadászni, napi program ez neki – én is erőt vettem magamon, és kiszellőztettem a fejem. Nem messze, csak a környéken. Hegynek fel - de a csúcsig nem jutottam (f)el, mert szürkülni kezdett, az utat se ismertem eléggé, meg elég saras is volt a környék...
De mindenképpen megérte: a bárányokért, a zöld domboldalért, a friss levegőért, a csendért, a szél és a színpompás falevelek susogásáért, a rohanó, lenyugvó nap fényében színjátszó felhőkért, a fenséges égboltért… mindazért, amiért Írországba vágytam, és mindazért, ami most ott volt. Körülölelt. A természet, a magány, a gondolataim, az utam. A szavak pozitív értelmében.
És hálát adtam a Jóistennek. Ott a domboldalon, a tehenek meg a bárányok között, az Anyatermészet lágy ölén, önként vállalt magányomban… imádkoztam. Olyan volt, mint egy film. Hihetetlen tapasztalat kívülről látni magad, és félelmetes a hála is. Lekötelez. Mennyei.
Valóban, gyakran úgy érzem itteni életem egy álom, mese csupán. Olykor arra gondolok, majd felébredek (hazamegyek) és véget ér ez az epizód, és minden visszatér a régi, jól ismert kerékvágásba.
Aztán rádöbbenek, hogy itt létem a valóság része, nem álom, hanem az életem, és ha visszatérek, semmi, SEMMI nem lesz már a régi. Én sem. Nem vár otthon az, amit ott hagytam, és én sem az az ember leszek, mikor hazatérek, mint mielőtt eljöttem. Remélem. Talán. Esetleg jobb ember leszek. Különben mit érne az egész. Kell, hogy nyoma legyen… hogy nyomot hagyjon. Jó nyomot!
Írország már évek óta vissza-visszatért az életembe, mindig más formában, de ott lebegett a fejem felett…. vágyként. Jópár éve egy főiskolai csoporttársnőm csábított nyári írországi munkára – pincérkedni kellett volna egy pubban. Ennél megfontoltabb voltam. Aztán néhány évvel ezelőtt nagyon bántam, hogy otthon maradtam valaki miatt, aki nem volt érdemes arra, és nem pedig „Írország fenséges dombjain” szeltem a legelőket. Akkor még nem tudhattam, hogy ezt legfeljebb gumicsizmában tehetném – a sár miatt. Kiábrándító…
De most itt vagyok. A Sors kegyes hozzám! Nesze neked legelők – ameddig a szem ellát! Lefotóztam volna egy kupac tehenet is, de fenyegetően néztek rám – pedig gyorsan felmértem, hogy drót véd tőlük, elvileg, de ki tudja… az egyik nagyon szúrós szemeket meresztett rám… Aztán mire összeszedtem a bátorságom, visszafelé, már szétszéledtek. Hiába, a pillanat múlandó.
Aztán rádöbbenek, hogy itt létem a valóság része, nem álom, hanem az életem, és ha visszatérek, semmi, SEMMI nem lesz már a régi. Én sem. Nem vár otthon az, amit ott hagytam, és én sem az az ember leszek, mikor hazatérek, mint mielőtt eljöttem. Remélem. Talán. Esetleg jobb ember leszek. Különben mit érne az egész. Kell, hogy nyoma legyen… hogy nyomot hagyjon. Jó nyomot!
Írország már évek óta vissza-visszatért az életembe, mindig más formában, de ott lebegett a fejem felett…. vágyként. Jópár éve egy főiskolai csoporttársnőm csábított nyári írországi munkára – pincérkedni kellett volna egy pubban. Ennél megfontoltabb voltam. Aztán néhány évvel ezelőtt nagyon bántam, hogy otthon maradtam valaki miatt, aki nem volt érdemes arra, és nem pedig „Írország fenséges dombjain” szeltem a legelőket. Akkor még nem tudhattam, hogy ezt legfeljebb gumicsizmában tehetném – a sár miatt. Kiábrándító…
De most itt vagyok. A Sors kegyes hozzám! Nesze neked legelők – ameddig a szem ellát! Lefotóztam volna egy kupac tehenet is, de fenyegetően néztek rám – pedig gyorsan felmértem, hogy drót véd tőlük, elvileg, de ki tudja… az egyik nagyon szúrós szemeket meresztett rám… Aztán mire összeszedtem a bátorságom, visszafelé, már szétszéledtek. Hiába, a pillanat múlandó.
A felhők, a tenger sem ugyanaz egy pillanattal később. Az Élet is ilyen. Vagy megragadod, amikor ott a lehetőség – vagy esetleg megbánod, hogy sokáig haboztál… és már nem tér vissza.
Sétámnak és elmélkedésemnek kutyák ugatása vetett véget, és bár megcéloztam a falu kis templomát, meg a kis grocery shop-ot a falu központjában, de végül jobbnak láttam vissza fordulni. A Sors iróniája, hogy azt a könyvet olvastam este, amelyet az előbb említett személytől kaptam: egy ír bestseller (Deirdre Purcell: Tell me your secret). Sokáig hevert a polcomon, többször belekezdtem, ide is kihoztam, de nem kötött le az olvasmány… aztán most újra kezdtem: és egészen más úgy olvasni, hogy az említett helyszíneket ismeri, látta az ember. Meg talán most fogékonyabb is vagyok rá, mint odahaza. Egészen olvasmányos – bár a kritikák nem értékelik nagyra.
A másnap hasonlóan „hasztalanul” és pihentetően telt. Hazafelé félúton megálltunk egy újabb, homokdűnékkel tarkított festői tengerparton, Brittas Bay-nél, Wicklow megyében.
Sétámnak és elmélkedésemnek kutyák ugatása vetett véget, és bár megcéloztam a falu kis templomát, meg a kis grocery shop-ot a falu központjában, de végül jobbnak láttam vissza fordulni. A Sors iróniája, hogy azt a könyvet olvastam este, amelyet az előbb említett személytől kaptam: egy ír bestseller (Deirdre Purcell: Tell me your secret). Sokáig hevert a polcomon, többször belekezdtem, ide is kihoztam, de nem kötött le az olvasmány… aztán most újra kezdtem: és egészen más úgy olvasni, hogy az említett helyszíneket ismeri, látta az ember. Meg talán most fogékonyabb is vagyok rá, mint odahaza. Egészen olvasmányos – bár a kritikák nem értékelik nagyra.
A másnap hasonlóan „hasztalanul” és pihentetően telt. Hazafelé félúton megálltunk egy újabb, homokdűnékkel tarkított festői tengerparton, Brittas Bay-nél, Wicklow megyében.
Rövid, egy órás, de testet-lelket melengető és ápoló sétát tettünk a hullámok kíséretében…
...de erről inkább beszéljenek a fényképek… én mára már eleget szóltam.
Uff.
Megjegyzések