Donabate: a csend hullámkék öble

Valójában írhatnék róla oldalakat is: magáról a tengerről, a sziklákról, az érzésekről, a gondolatokról. De mindenki másképp éli meg, másra gondol, mást érez ugyanazt a tájat látva.

Mindenkinek mást jelent az eldobott halászháló, az ezernyi partra vetett kagyló, a homokba süppedő lábnyom, a föl-föl támadó szellő, a fodrozódó hullámokon visszaverődő, kék égen szikrázó napsütés. Mást juttat eszébe a horizonton alábukó tenger, a fehér felhő pamacsok, a megpihenő madárrajok, a vadászó sirályok, a mintás tengerpart.

Elmélkedő, paradicsomi magányából talán felveri az arra futkározó gyermekhang, a kutyacsaholás, egy robogó berregő zaja. De nem sokáig.

Isten más utakra is vezeti a kalandos sétára vágyó vándort. Oda, ahol egymaga marad a természettel, a gondolataival... a kis öböl annyira gicces, hogy még a romantikus filmek rendezői is gondolkodóba esnének, nem túlzás-e.

Persze azt is figyelembe kell venni, hogy január van, és nem a Földközi-tenger partján rójuk az utunkat. Ennek előnye, hogy magunk lehetünk, és ezeket a nemes pillanatokat nem zavarja senki, hátránya (valakinek ugyanez), hogy a hideg kőre leülhetünk ugyan, de csak mértékkel.

Ha nem kezdene borulni és alkonyodni, valamint nem várná egy mozifilm a fáradhatatlan kalandort (Valkyre, Tom Cruise-zal), akkor talán nem csak 50 kép készült volna erről a már-már földön túli délutánról.

Vándorunk azt is megtanulja - saját bőrén, mert ugye az évek során az iskolapadban elsajátított tananyag csak elméleti - hogy a hullámok filmezésekor, fotózásakor a zoom használata bizony sokkal veszélytelenebb, mint a "menjünk közelebb" teóriája.

Sőt, az ügyben is megvilágosodik, hogy a homok nem azért vizes, mert tegnap ott esett az eső, hanem azért, mert két perce odáig kijött a hullám. És csak azért mert az elmúlt 90 másodpercben könyörgésre sem akart a képig bekúszni a vizek ura, természetesen nem jelenti azt, hogy a következő 15 másodprec elteltével nem leszünk bokáig vizesek... már megint. Játszótér.

Fülembe cseng a legutóbbi Ausztrál reklámkampány szlogenje: "Sometimes we have to get lost to find ourselves." Pont ezt éreztem itt én is.

Még jó, hogy csak 1 órás kis sétát terveztem: 3-4 óra múltával az éhség vitt tovább. De ezeket a pillanatokat nem sok mindenre cserélném el. Hiába: mesélhetnék én a vadregényes ír sztereotipíákról, de sokkal kevésbé lenne szemléletes, mintha maguk a képek tennék ugyanezt. Talán senkit nem lep meg: ezeket a képeket nem csak a kamera SD kártyája őrzi. Az én memóriámból bizonyára kitörölhetetlenek. Aki nem hiszi, járjon utána...