Gastro Barca - by scooter

El Paris espanol. Első gondolatom ez volt, amikor leszálltunk a reptéri buszról a Placa d'Espanya-n. Pedig ott állítólag még olyan igazi látnivaló sincs, csak "néhány" karakteresebb épület a századelőről - 20. század, of course -, egy szálloda, pár múzeum, a Palau Nacional és szökőkútjai, semmi "extra" - de Dublin után egyébként is bármi könnyen építészeti remekműnek tűnhet. Nem rejtem véka alá, hogy nem vagyok kibékülve azzal a várossal, ellenben a katalán főváros varázsa két pillanat alatt lenyűgözött... és hatása azóta is tart.

Back to the beginning. Dublin. Du. 4 óra. Főnököm megígérte, hogy eldob a reptérre, de az utolsó pillanatban rájött mégsem ér rá erre a dobálózásra. Ellenben hívott nekem egy céges taxit. Olyan jelöletlen fajtát – biztos be nem szálltam volna magamtól. De valóban elvitt a reptérre. Igaz, hogy a 2 km-es szakaszt 20 perc alatt tettük meg már megint – road work. No surprise. És ez még csak az első akadály volt.
A második a reptéren várt a naiv utazóra, aki azt hitte, egy órával indulás előtt bőven ráér megjelennie az ír legékikötőben, mivel csak egy kézipoggyász kísérte és a modern technikai vívmányoknak köszönhetően a check-in-t már az irodából megejtette. De naív utazónk (ismét) tévedett. Figyelmen kívül hagyta azt az „aprócska „tényt, hogy PÉNTEK kora este indult útjára – több száz, ezer, hasonló cipőben utazó nem-honfitársával együtt. Ergo: security check min. 45 min. Vagyis, elég szűkös az időkeret. A spanyol vendéglátó, A., sms-ben ezt javasolja, hogy „jump the Q”, de nincs tisztában a helyi törvényekkel: sort beelőzni itt csak fejvesztés terhe mellett lehet. Szentségtörés. Nem járja. Egyszerűen nem lehet. Marad a türelem és az ima. Szerencsére, bár a kigyózó sor hosszú, de nem tömött – mivel az írek tudnak sorban állni. Vagyis halad. Egész gyorsan – röpke háromnegyed óra múlva túl is vagyok a szokásos rutinon: folyadékok kis zacskóban tálcára, kulcs, fényképező táskából ki, esernyő kinyit, kabát, öv és csizma le... és akkor még jó, hogy laptop nem volt nálam. Miközben mindezt visszarendezem eredeti állapotába, egy gyors pillantást vetek a kijelzőkre: és láss csodát, az Aer Lingus Barcelonába tartó járata KÉSIK. Azaz „delayed”, egy jó fél órával. Mire valóban elindulunk, a fél óra egy teljessé egészül. De legalább van idő nézelődni, enni, inni, stb. Stb.

Így este f9 helyett, f10kor érkezik a gép célállomására. Nem baj, az este még csak most kezdődik. Vendéglátóm, nevezzük A-nak, ezt komolyan is gondolja: a reptérről egyenest a Gracia negyedben találhaó lakása melletti kis étterembe visz az utunk (miután megismerkedtem a párizsira igencsak emlékezető barcelonai metróhálózat egyik jeles vonalával, a zöld 3-assal...) A Rius i Taulet fura nevű terének egyik sarkán található "kis" étteremről még az útikönyvben is megemlékeznek, úgy mint a barátságos és olcsó El Nou Candachu. Itt jól ismert spanyol tapas-okkal (gambas al ajillo, all i oli, majonézes fokhgymaszósz, chocos) kényeztetjük ízlelőbimbóinkat – és égetjük szét a szánkat. Legalábbis én. Szánalmas. Kis mohó én. A finom, ámde forró főtt krumpli, perdone, patatas bravas, nyomát egy hétig érzem még, és ezzel nagyjából teljesen mindegy, hogy a hétvégén mit tesznek elém, sok ízt és vizet már nem zavar.

Az este folytatása: Barcelona by night robogóval, olyan unalomig ismert, de soha meg nem unható turistalátványosságokat vettünk célba, mint a Sagrada Família,

La Pedrera, és egyéb "átlagos" Gaudi csodák

vagy a Ramblas és ennek kisebb testvére az El Raval sétálóutca. Az irsettlernek nem célja, sem feladata más országok bemutatása, különben sincsen erre felkészülve. Gaudi amúgy is önmagáért beszél. Ezért állnak itt a fotók...

A gasztro címhez azonban mindenképpen szükségeltetik némi tartalom. Az első local couleur-t tükröző vacsorát egy gyors és turisták körében tipikus churros con chocolate reggeli, majd egy kevésbé közismert, ámde hangulatos perui ebéd követte a "Barri Latino-ban", speciális perui gyümölcslével, desszerttel és főétellel. Dh kedvéért lejegyeztettem a neveket - nyilván nem tudnam megjegyezni: mazamorra morada a desszerté, cebiche mixto , chicharron de pescado a főfogásé. Persze nem teljesen ebben a sorrendben fogyasztottuk őket, de nem volt rossz. A desszert leginkább meleg lekvárra emlékeztetett mazsola darabkákkal, a főétel pedig pont arra, aminek látszik: hagyma, krumpli, tenger gyümölcsei és magvak. A. kedvence, de gondolom csak azért, mert nem evett még egy jó csülkös bablevest, vagy pörköltet nokedlivel. Leves is lett volna, de azt A. visszamondta, minekután első ízben a főételt hozták ki. Nem is értettük.

Az étteremből kilépve a narancsfákon kívül szakadó eső fogadott, amely igencsak rányomta bélyegét a hétvégére, de rendületlen lelkesedésünknek nem szegte kedvét. Megérte.

Este mindezen megpróbáltatásainkat egy katalán vacsora koronázta meg, egy francia beütésű kávézóban (mondom Paris!) elfogyasztott aperitif-et követően. A katalán étterem, a Can Punyetes , melyet egészen véletlenül 1981-ben alapítottak (hm, igen, történtek jó dolgok akkoriban...) este 10-kor simán tömve volt, ami két dolgot biztosan alátámaszthat: a helyiek vagy a helyi turisták este 10-kor esznek (pl. entrecot de Terrera-t, standard steak, vagy Botifarra negra-t, ami a jó magyar véreshurkának feleltethető meg) hagyományosan, illetve a hely minden bizonnyal kedvelt, felkapott, mivel tele volt, ergo nem rossz, azaz jó. Kombinálva: a hely a helyiek körében közkedvelt, vagyis a helyiek helyben esznek és este 10-kor. No, mindenoldaról körbejártuk ezt a kérdést.
Ezután kiadós sétával értünk el a Placa de Catalunya és a kétes hírű, ám hangulatos Barri Gotic érintésével a kikötőig, ahol A. egy ismerősének ünnepelték születésnapját. Klasszikus klubhangulat. Salsa, majd R&B, aztán slégerzene, illetve egy amerikai – spanyol énekesnő élőben is fokozta a hangulatot. Ezt is láttuk. Snitt.

Gasztrotúránkat vasárnapi brunch tetőzte déli 12 táján: az elmaradhatatlan paella,

az alfa és az omega mintájára az első vacsoránk helyszíne lett az utolsó ebédé is, itt A. úgyis törzsvendégnek számít.

Mindez a lenyűgüző Parc Güell

után és a kiadós sétákra, valamint izgalmas focimeccsekre csábító Montjuic,

valamint a luxus villákat felvonultató Tibidabo-hegy meg"robogózása" előtt történt.

Ez utóbbin rendes égszakadás is utolért – volna – minket, ha nem düntünk, éppen akkor délutáni kávé / forró csoki fogyasztása mellett, így ez mentett meg tőle fedett helyen – Barcelona panorámájában és a viharban gyönyörködve. Innen ugyanis még a viharnak is volt egy sejtelmes bája.

Ahogyan az egész hétvégének.

Csak ajánlani tudom, hidegen vagy melegen, felráz és felold. Kikapcsol és megnyugtat. Minden érzékszervedet elvarázsolja. Barcelona. (Huuuu, ez remek szlogen lehetne... csak vicceltem.)

A katalán security check-ről két említésre méltó anekdotát mesélnék el. Ők nem viccelnek... Az egyik, hogy teljes mertékben önkiszolgáló módon kell tálcára helyezni mindent... de a tálcák kb. 20 méterre találtatnak magától a kaputól, meg a futószalagtól. Mivel egy embernek általában egynél több tálcára van szüksége, viszont általéban összesen max. két keze van, ezért komoly kihívásokat eredményezhet a csizma, öv, kabát, kézipoggyász, stb. egyfordulós kézi szállítása. A spanyol reptéri kisasszony szerencsétlenkedésemet látva sem nyújtott segító harmadik kezet, ezért én sem izgattam magam az ernyővel, a folyadékkal meg a csizmával. És láss csodát: a katalán biztonsági normák ezt mind nem vették zokon. Simán átengedtek úgy, ahogy voltam. Gratulálok.

Innen utam szinte rőgvest a kapumhoz vezetett, a késői órából kifolyólag ugyanis már a legtöbb bolt zárva volt, vagy éppen zárt: save time and money. Ez nekem jól jött. Félúton azonban találkoztam egy magányos bőrönddel, nem messze az egyik kaputól ugyan, de mégis magányosnak látszott. Nem láttam a közelben senkit, ezért gondoltam – hallgatva a hangosbemondón unalomig ismételt felhívásra – jelzem ezt a tényt egy biztonsági embernek. Ráértem. Szerintem ő is ráért. De buzgalmamat könnyen és gyorsan leszerelte azzal: hogy ah, no, no, English, majd rámutatott az egyik pénztárosra, és közölte, spanyolul, hogy tőle kérdezzem, amit akarok - angolul. Remek. Nem a karton sangria árára voltam kíváncsi, és úgy éreztem ennyit tehettem, a többit kénytelen leszek a Gondviselésre bízni.
Azért igyekeztem minél távolabb állni a gyanús poggyásztól – de a robbanás elmaradt. A híradóban sem hallottam semmi meglepőt, kész szerencse, mert az biztos, hogy nem a biztonsági szolgálaton múlt a végkifejlet...

Otthon hidegre érkeztem éjfélre, és láthatóan egy időben a pénteken vakációra indulókkal, mert ezúttal a taxira kellett fél órát várnom – sorban állva természetesen. A sofőrt ráadásul szemmel láthatóan bosszantotta, hogy csupán pár km-re szól a fuvar, mert egész úton egy tüntetőleg egy árva szót sem szólt, és csoda, hogy nem kért meg, inkább menjek gyalog.
Ami viszont pozitiv meglepetésként ért: nagy Budapest reklámplakát fogadott az arrival hall-ba vezető folyosón, egy mosolygós pár egy kivilágított Lánchíd előtt – elég meggyőző kép. Lehet legközelebb oda létogatok el egy pár napra...

Mindennel együtt remek kis hétvége volt, és egy biztos, a katalán Párizsban nem most jártam utoljára. Gaudí még visszavár.