Se_hÍRe_se ...

Az ember sose értékeli, ami természetes. Bocsátkozhatnék hosszas és filozofikus okfejtésekbe az egészségről, meg egyéb hasonlóan közhelyes - ámde igaz - fogalmakról, de nem teszem. Nem lenne irsettleres, és nem untatnék mindenkit ezzel. Csak a család és barátok részesülhetnek eme neves kiváltságban! :D

A gondolat konkrétan azért ütött csak szöget a fejembe, mert a hétvége tükrében bevillant: Budapesten milyen könnyű is "kulturált" életet élni (a válságos anyagi oldalától most eltekintve), ha valaki fogékony erre. Számtalan színház, koncert, operett, opera, balett, valamint kiállítás, múzeum, fesztivál áll a kiéhezett művészetpártolók rendelkezésére - általában a bőség zavara nehezíti meg a választást.

Dublinban a kínálat szűke. Itt legfeljebb Gaelic futballban vagy rugby meccsekben dúskálhatunk. Meg úszkálhatunk a sörben.

Ismét gonosz és igazságtalan vagyok, de hiányzik a csodaszép Duna-part, a kivilágított Lánchíd, az este 7 óra tájékán színházba igyekvőktől nyüzsgő Andrássy út, a fenséges Parlament, a mesés budai panoráma, a díszes Operaház, a magasztos Hősök tere. Otthon ezekből mit sem lát az ember: csak a falfirkákat, a kitört buszmegállókat, a megrongált padokat, a csúf óriásplakátokat, a kutyapiszkot, a tömött BKV-t, a lassan évtizedek óta épülő 4-es metrót! Érdekes dolog a "turista-szemüveg". Itt nem épül 4-es metró, mert még 1-es sincs. Helyette épül elkerülő, meg M2 autópálya, vagy 3. Nincs Operaház, csak Nemzeti Hangversenyterem, ami lazán alulmúlja a Művészetek Palotáját, bár önmagában szép épület. Csak minden relatív. Egy dublinihoz méltó. Panoráma sem sok, a Liffey-part pedig inkább emlékeztet egy széles csatornára, pont mint a Duna Bécsben. Semmilyen. Viszont hídja annál több. Az igazsághoz tartozik, hogy falfirka és kutyagumi nincs sok, ellenben építészeti látványosság se.

De ahogy mi nem értékeljük mindazt a szépséget, amit édes fővárosunk tartogat, addig éppen úgy igaz vice versa: a dubliniak nem értékelik, hogy tisztaság van, és jó levegő, hogy 10 perc autózással csodaszép tengerparton vagy kellemes hegyvidéken vannak. Nem értékelik a nyugalmukat, a lazaságukat, a gondtalanságukat- bár ez utóbbit itt is elsöpörte a változás avagy a válság szele. Kellemetlen.

Az egész gondolatsor apropóját a National Concert Hall-ban (NCH) vasárnap megtekintett Puccini : La Boheme c. mesterműve szolgáltatta. Akkor döbbentem rá, hogy itt ez a hangversenyterem milyen különleges, de Budapesten szinte fel sem tűnne. Sajnálatos, hogy egy ilyen nagyságrendű darabot ilyen kis színpadon, és még inkább kis büdzséből kellett elővarázsolni. A társulat direktora az olasz remekmű végeztével szégyen ide, büszkeség oda nem volt rest a nagyérdemű orrára kötni siralmas anyagi helyzetüket, a megvont állami támogatás következtében, és némi segítségért folyamodni a hallgatósághoz.

Szegény embert még az ág is húzza, tartja a mondás: a főszereplőjük lebetegedett, elment a hangja. Antibiotikummal kezelték, ezért szerepelni tudott, ám énekelni nem. Ez egy opera esetében kifejezett hátrányt jelent. A megoldás: live playback. Az oximoron kulcsa pedig: a sarokba fekete ingben, fekete háttér elé beállították a Londonból sebtiben iderendelt beugrót, aki énekelni tudott, játszani azonban valószínűleg nem. A furcsa páros eleinte valóban furcsa érzést keltett: a hang még véletlen sem a megfelelő irányból jött, a végére azonban egészen összefort a kép és a hang, egy sajátos harmóniát alkotva.

Mindennel együtt egy kivételes, de kellemes darabot láthattunk. Ide még bizonyára visszatérek, csak apropót kell találni. És ha este fél 8-kor kezdődik a darab, akkor nem fél 8 előtt 10 másodperccel beesni - mert itt könyörtelenül kapuzárás van, és utána se ki, se be. Ebből ez utóbbi lehet igen kínos, különösen 42 euróért.