Giant’s Causeway – pokoli Paradicsom

A Teremtő csúnyán elbánt az írekkel. Olyan hoztam is ajándékot, meg nem is képpen. Adtam is valamit, meg nem is módon. Cselesen. Szinte már gúnyt űzve belőlük, belőlünk emberekből. Elhúzta az orruk előtt a mézesmadzagot, aztán fityiszt mutatott: nesztek!
Paradicsomi tájat kaptak a kelta rokonok az Égtől, és pokoli időjárást hozzá. Mennyei szépségű tengerpartot, zöldellő réteket, hófehér juhokat, fekete teheneket, meredek sziklafalakat, fenségeskék óceánt, felhők mögül kibukkanó, előtörő napsugarakat. És mindehhez körítésül tarajos, sőt méteres hullámokat, vihart, jégesőt, zivatart, tengert felkorbácsoló, mindent elsöprő, óránként 80-100 km/h-val száguldó szelet… Nem is km, hanem mile. Azaz mérföld / órával. Mert Észak-Írországban vagyunk.

Ott ahol az Északi sarktól már csak Izland választ el, az meg tudjuk, hogy mostanában nem túl biztos menedék.

Ott, ahonnan Skócia egy karnyújtásnyira figyel, ott ahonnan a Titanic is elindult első útjára.

Ahol írek laknak, de mégis britek, ahol fonttal fizetünk, de Guiness-t iszunk, ahol shamrock és bárányka várja lelkesen a tursitákat a boltokban, de ahol mérföldben jelzik a távolságot, „Give a way” felirattal az elsőbbségadás táblát, és körforgalmakkal az autópályát… Nem vicc.
Ebben semmiben sem különböznek déli tesvéreiktől. Építkeznek. Azaz „-nének”. Ha lenne hozzá megfelelő idő(járás), és elégséges anyagi háttér. De jelenleg tél van, visszaesés, meg hóesés. És semmi nem halad a megszokott mederben.

Mi sem nagyon haladtunk. 150 km-t közel 3 óra alatt. Nem hittem el. Reggel 9-kor már az autópályán voltunk, és 11 órakor még mindig, azaz az már nem is autópálya volt, csak 2 sávos út. Belfast pedig még 28 mérföldre. Az újabb 1 óra. Több kilométeres / mérföldes dugóban álltunk kb. 40 perce. A dugónak 3, könnyen beazonosítható oka volt - utólag: elfogyott az egyik sáv útépítés miatt + körforgalom nehezítette a haladást + karácsonyi nagybevásárlás Newry-ban.

Ezek a körforgalmak hihetetlenek: előfordulási sűrűségük egy Cora parkolóéval vetekszik, de a legmegdöbbentőbb számomra még mindig az, hogy a gyorsforgalmi út kellős közepére is nyugodt szívvel betesznek egyet. Csak úgy, mintegy díszéül az útszakasznak. Nehogy már 5 km-t simán átvészeljünk mindenféle nehézség nélkül… Igazából egy halom pénzt megspórolnak vele: lehajtó sáv, felhajtó sáv, felüljáró, aluljáró, útkereszteződés meg lámpa (tényleg, itt legalább az nincs, lámpa a körforgalomban… ha jól rémlik), és ehhez hasonlók.
Az is elég félelmetes, hogy az oly ritka autópályára kb. 100 m a besoroló sáv. Mondom én, hogy spórolnak. Olyannyira, hogy Dublin és Belfast között még mindig nincs végig autópálya, (kb. 150 km), pedig jó pár éve békét kötöttek már. De szerintem azóta épül.
Persze lehetnék megértőbb, hiszen nincsen könnyű dolguk ilyen viszontagságos időben utat építeni: elvégre a beton, illetve aszfalt megkötéséhet szerény ismereteim szerint legalább minimális szárazság és / vagy napfény, azaz jó idő szükségeltetik. Meg eleve, esőben kinek van kedve dolgozni?! Tehát jó munkához, idő kell. Még több, mint kis hazánkban.
És mit tesznek még a 2x2 sávos gyorsforgalmi út közepére: kereszteződést. Vagyis bal külső sávból besorolva középre, szépen befordulhatsz jobbra, egyszerűen kereszteve a szemközti két sávot. Például, ha akarnál, átmehetnél a benzinkúthoz, amellyel a 150 km alatt, Dublinból nézve egyszer találkozunk, a 147. km-nél. Jobb, ha az ember teli tankkal indul útnak – vagy ismeri az eldugott kis falvak kútjait, mert az autópálya mentén nem fog találni üzemanyagpótlási lehetőséget. A keresztül-kasul kanyarodás lehetőségével előszeretettel éltek is olyan, gyors haladásra képes járművek, mint traktor, motorkerékpár, ember tolta autó. A megengedett sebesség átlag 50-60 mérföld volt, ami akár 80-100 km/h-t jelentett az olyan szakaszok kivételével, ahol építkeztek. Akadt ilyen, nem is egy. Itt 30-40 mérföldre is szükséges volt korlátozni a sebességet, a tábla szerint legalábbis. Ezt gyakorlatban sokan nem valósították meg – akárcsak otthon. Nincs új a nap alatt. Sajnos.
Az autózásról még később szót ejtünk….

Óriások útja

A „destination” ezúttal a magyarul Óriások átjárója névre keresztelt Giant’s Causeway.
Íroszág nem bővelkedik Világörökségekben – de ez az. Nem csoda. Azaz éppen ellenkezőleg: egy természeti csoda. Szóval nem meglepő, hogy nyaranta turisták ezrei özönlik el a partvidéket, és járnak csodájára a sokszor több méter magas, különféle méretű, szinte szabályos hatszög alapú bazaltoszlopoknak. Nem kell geológusnak lenni ahhoz, hogy az embert magával ragadja a több millió évvel ezelőtt alakult természeti, vulkanikus eredetű természeti képződmény, melynek kialakulásához, a tudományos magyarázatok mellett számos legenda is kapcsolódik. Innen a név. Ha valakit érdekelnek a részletek, a Turista Központban 1 font ellenében megtekinthet egy erről szóló kb. negyedórás kisfilmet. (Mi, éppen lecsúszva s kezdetről, inkább a forró csokira, és a csokis sütire szavaztunk… Roppant tanulságos volt ez is. De főleg édes és finom.)
Az oszlopok nem csak a part menti sziklákat szegélyezik, ahonnan fenséges kilátás nyílik a környező vizekre, hanem kisebb méretekben vízbe nyúló földnyelveket is formálnak. Mint egy játszótér, ahol cölöpökön lépegetve kell átjutni a túloldalra. Vigyázat: csúszik! Ezt tábla is jelzi, miképpen azt is, hogy füredni tilos… vajon kinek jutna eszébe a 2 fokban, szélviharban, jégesőben fürdeni? A levegőt kb. mínusz 5 fokosnak, a vizet gondolom még hidegebbnek érzi a földi halandó, de elképzelhető, hogy az elvetemült írek ennek ellenére fürdésre adják a fejüket…. Jó, tudom, tudom, nyáron lehet pár fokkal kellemesebb idő is! Értem én.

A felső kiránduló ösvény, jó idő (értsd: szép idő, értsd: a zuhogó eső nem párosul széllel vagy fordítva), és elegendő idő (értsd: még sötétedés előtt megjárva, értsd: du. 4 előtt) esetén kellemes túrákra is alkalmas. Légzést serkentő tiszta tengeri sós levegő és lélegzetelállító kilátás garantált. Gyógytúra testnek – léleknek. Tízből kilenc (fog)orvos garantáltan ajánlja. Nekem is jót tett. Sajnos a korai sötétedés, ha nyugovóra nem is, de az autóba visszakényszerített minket, elindultunk tehát megkeresni a szállást.

Ballycastle

Eredetileg Belfast-ban szerettünk volna megszállni, de egy nappal hamarabb nem találtunk hirtelen megfelelő B&B-t. Szinte mindegyik foglalt volt (igen, karácsonyi nagybevásárlás, Belfast ugyanis, köszönhetően az erős eurónak, most jóval olcsóbb, mint Dublin), amelyik meg nem, az drága. Azért 60 font egy reggeli nelküli, egyágyas szobáért kicsit túlzás. Főleg, hogy végül reggelivel együtt találtunk szabad szobákat, fürdővel, fejenként 25 fontért… a tengerparton. Itt. Ezerszer jobb választás volt.

Ballycastle az egyik, és méretében a legjelentősebb a számos bally-ból, ami a part közelében található. Bally ugyanis falut jelent. Ballycastle, ahogy neve is utal rá, hajdan még egy várral is büszkélkedhetett, mára azonban nem sok maradt belőle. Büszkélkedhet azonban mással. Többek között egy napfényben különösen ragyogó apró kis halászkikötővel, egy kedves kis templommal, egy varázslatos tengerparttal, és egy pubbal, amely több mint egy évszázada ugyanannak a családnak (McDonnell) a tulajdonában áll.

Hiába, a mai világban ez büszkeséggel tölti el az embert. Más kérdés, hogy ha nem is egy évszázada, de bizonyára több évtizede nem igen fogtak a felújításához. Ez inkább bók, mint szemrehányás: ettől lesz igazán autentikus. Érezni a hely szellemét… amely persze még véletelnül sem azonos a nénikével, aki a pult mögött csapolta a Guiness-t. Bizonyára a pub régi tartozéka már Ő, de mindenképpen emelte az est fényét, melyet a Cellar-ban koronáztunk meg.