Egy esőménydús hétvége
Tom Jones volt a sofőröm. No persze nem az énekes. Bár korban stimmelt. Egy kolléga. Hogy az elején kezdjem a történetet: van egy Social Club-szerűség a cégnél. Jelképes éves tagdíj ellenében évente kétszer részt vehetsz valami eseményen, valamely vidéki ír városkában. Akkor még azt hittem: a kirándulásról szól ez a történet, szép kezdeményezés, gondoltam én. Később nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az írek ennél sokkal kevesebbel is beérik: egyszerű lelkek ők, nincsenek nagy igényeik. (Még jó, hogy ezt nem értik.)
Nos, pénteken du. 3-kor kellett volna indulnunk, annak érdekében, hogy elkerüljük a városból kifelé autózó hatalmas tömeget… de csak f4-kor sikerült (megjegyzem azért, mert odabenn nem sokan értenek a Power Point rejtelmeihez, viszont rájöttek, hogy én valamelyest igen, és ezt igyekeztek is kihasználni az esedékes prezentációkhoz. No comment.) A dugót sikerült elkerülni – legalább 1 km-en keresztül normális tempóban tudtunk haladni. Utána többnyire álltunk... illetve mi ültünk: a kocsiban. De az állt. Utitársaim a belga kolléga (időközben kisakkoztam az életkorát, kb. 55 éves lehet), meg a „büfés néni” volt, szóval az az előbbihez hasonló korú hölgy, aki a konyhában próbálja biztosítani számunkra a változatos étkezést. Több, de inkább kevesebb sikerrel. (Ebben a konyha igen hiányos felszereltsége is közre játszik.)
A legviccesebb, hogy mindez az elkerülő gyűrűn esett meg velünk, ahol általában nagyobb a torlódás, mint a belvárosban. Láttunk már ilyet. Sebaj. Ráérünk. Azt tudni kell, hogy Dublinban hatalmas útépítések folynak, minden irányban. De ők is ráérnek. Mint az írek általában, csak módjával. Aznap du. például 1, azaz 1 munkást láttam dolgozni rajta… Mondjuk esett, de ez meg nem meglepő. Viszont minden le volt zárva, minden irányba.
Az elkerülő gyűrűt ezen kívül számos körforgalom, valamint lámpás kereszteződés is tarkítja. Változatos. És meglepő meg mulatságos. Pont úgy, ahogy a 60-as sebességkorlátozás ott, ahol legfeljebb 15-tel tudsz menni. És persze mindez fizetős. Ez mind nem újdonság egy magyar embernek. Ami újdonság: nem mindenhol fizetőkapu van. A dublini gyűrűnél interneten vagy bizonyos shopokban lehet utólag kifizetni, ha "véletlen" fizetős szakaszra tévedtél. Erre lehajtáskor táblák figyelmeztetnek: a rendszámod rögzítette a figyelőkamera, "pay before tomorrow 8 p.m.". Na, ezt egykülföldi honnan tudná magától? Ráadásul Írország nincs eleresztve szélessávú internettel, ennek fépnyében túlságosan előremutatóan modern ez a megoldás. Viszont szinte Galway-ig van autópálya… az új szakaszt a navigáció nem is ismerte, pedig az este lenyűgöző: mint egy reptéri leszállópálya, úgy ki van világítva.
TJ amúgy remek sofőr: soha többet vele… Inkább vezetek én hazafele. Főleg, hogy a kis Modus-szel mentünk (csomagtér, belmagasság… fontos!) De azért ő vezetett, mert állítólag ismeri Galway-t. Az "állítólag" egy fontos szó. Mindegy, nem vezet gyorsan, vagy veszélyesen (bár olykor a lassú tempó is veszélyes lehet), viszont annál idegesítőbben. Néha pl. ráborul a kormányra, és úgy. A körforgalmak előtt kézifékkel áll meg (???!!! Mi van?) , és a legjobb, hogy ha esik az eső, akkor kézzel kapcsolgatja ki be az ablaktörlőt, függetlenül az eső mennyiségétől, mehet az ezerrel, vagy éppen, olykor-olykor, ha kevésbé esik, de nem ám majd alacsonyabb fokozatra teszi, hanem ki-be, ki-be, ki-be. Erősen gonodolkodtam, hogy tiszteletlenség ide vagy oda, elmagyarázom neki a sebességfüggő ablaktörlő helyes használatát. De nem tettem végül.
Örültem, mikor megérkeztünk végre (kisebb elkeveredés után: még jó, hogy TJ ismeri a helyet…. Kiderült kb. 10 éve volt ott utoljára, azóta egy-két dolog átalakult). 200 km, kb. 3 óra alatt. Ez Írország. És akkor ez még viszonylag gyors volt. Korzika II. Visszafele amúgy a belga kollega vezetett: ott csak az zavart, hogy a 80-as táblánál is 60-nal ment (pedig éppen az út is jó volt), és állandóan visszakapcsolt, így pörgött a motor ezerrel. Nem vagyok én se egy pilótafenomén, de kezdem azt hinni, hogy egészen jól vezetek az itteniekhez képest… Vicces.
A belvárosban laktunk. Szakadt az eső. Ezért taxival (!) mentünk az 1km-re (!) lévő, több utikönyv által is ajánlott, kiváló Fish&Chips étkezdébe. Nekem és a belga kollegának (Guy) volt eső-felszerelése (széldzseki, kapucni, stb.), de az íreknek nem!!! Na, ez is jellemző. Az írek nem túracipőt hoztak magukkal, meg esőkabátot, hanem kisestélyit – némi túlzással. Kis szoknyát, körömcipőt, szandált (!), buli outfit-et, no. Kezdtem sejteni, hogy a hétvége nem a kirándulásról fog szólni. Shit.
De a hal tényleg finom volt.
Utána beültünk egy menő pubba. Ahol állítólag a Guiness ezerszer jobb, mint Dublinban. Vessenek meg, én nem éreztem különbséget, de jó volt, az tény. Zene is volt, olyan szintetizátoros-gitáros Irish Music. De tetszett – az írek énekeltek is. Ez is tetszett. És volt egy kb. 75-80 éves helyi bácsika, aki táncolt. Ő egyedül. Ez azt jelentette, hogy jobbra-balra lépegetett, néha ritmusra. Szegénykém. Nem bántom, én is megöregszem egyszer – jó esetben. Amúgy valaki egyszer azt mondta, hogy az a különbség az írek és más nemzetek között, hogy az írek nem azért mennek szórakozni, mert bulizni akarnak, mint mások. Ők csak szimplán részegek akarnak lenni….
Aztán sétáltunk egyet G-vel, majd hazamentünk. A séta legnagyobb tanulsága (amellett, hogy Galway egészen hangulatos kisváros), meglepetése és tapasztalata az ír lányok öltözete. Persze, mi is húzunk mini szoknyát olykor (bizonyos kor alatt, általában), meg dekoltált pántos blúzt (ki-ki adottságai szerint), meg magassarkú szandál-topánkát – nyáron a negyven fokban. Nekik nincs negyven fokjuk, viszont van sok butikjuk, és virágzik a nyári ruhadrabok kereskedelme: bármit megvesznek, és a legrosszabb, hogy bármit felvesznek. Akkor is, amikor az átlag magyar (mint én?) az eső és szél miatt kiskabátban, és duplanadrágban fázik. Döbbenet. Csak lestünk egymásra G-vel, és mosolyogtunk. Egyet kellett sajnos értsünk abban, hogy közönséges, minden stílust és főleg önkiritkát nélkülöz az, amit tapasztaltunk. Persze nálunk is látni hölgyeményeket télvíz idején hasonló szerelésben, de azoknak a megélhetésük függ ettől…. No more comment. Látni kell.
Másnap reggel szép nap virradt: szélvihar és eső. Egy darabig reménykedtünk, hogy majd kiderül, de nem tette! Délelőtt „shoppingolni” mentünk G-vel (az írek pihegték a tegnap éjjel fáradalmait). Találtam egy nagyon jó kis pólót: majd lefotózom. Meg találtam egy jó kis cipőt is.
Aztán leállítottam magam…
Majd beültünk az autóba, fogtuk a navigációt, és elindultunk kalandozni a környékre. Én vezettem. Sok újat tapasztaltam: nem elég, hogy szűkek a sávok, de még áll is rajtuk az esővíz… nem sikerült ennyi idő alatt felfedezni a csatornázás előnyeit? Biztos ritkán esik az eső, és még nem értek rá… vagy nem prioritás. Elvégre megfelelő autóval vagy elégséges idővel, megfelelő túlélő felszereléssel bármilyen mélységű tócsán átal lehet gázolni. Kicsit bántam, hogy nem a Koleos-szal jöttünk – és ez NEM a reklám helye… ezt a bánatomat viszont gyorsan elfeledtem, mikor az utak szűkös szélességére emlékeztetett az a néhány 100-zal szembe jövő… a visszapillantó tükröm életét bizonyára valamely „deus ex machina” mentette meg.
És még valami: örök hálám a Nokiának a navigációs berendezésért, tényleg fantasztikus és könnyen kezlhető, de azért térkép nélkül nem sokra mentünk volna. Igaz, térképpel se. Pedig jelölve volt.
Kitartóan kerestünk egy várat: a Dunguaire Castle-t. Kinvarrától északra, balra. Mindent megtaláltunk, de a várat nem. Pedig szóróanyagunk is volt róla. Tehát létezik. A navigáció ennek tetejében minden áron olyan útra óhajtott vinni minket, ahonnan csak négy kerékcsere árán tudtunk volna visszatérni… vagy úgy sem. Ráadásul nekünk csak egy pótkerekünk volt. Azt se óhajtottam felavatni éppen akkor.
(Apropó pótkerék: az milyen már, hogy a benzinkúton úgy van kitalálva a keréknyomás ellenőrző berendezés, hogy nem éri el a négy kereket a kábel? Kénytelen vagy először orral beállni, majd kitoltatni, és befarolni. Kb. 20 cm híja volt. Ez egy joke. Mondjátok, hogy nálunk nem ez van! Nem hittem el…)
Szóval várat nem találtunk, de Coral Beach-t igen, meg apró néhány házas falvakat, meg kisebb tavakat, meg tengert. Coral Beach csodaszép, csak Coralt nem láttunk, de ezt betudtuk a viharos időnek. A fényképezés kifejezetten megerőltető fizikai munka volt, de megérte. A képeken nyoma sincs a szélnek… illetve csak azon, ahol látszódom. Mert égnek áll a hajam … :o)
Visszafele is parti úton autóztunk, immár sötétben. Szívesen megittunk volna a tengerparton egy forró teát, hozzá meg egy meleg almáspitét, de nem találtunk megfelelő helyet. Igazából semmilyet sem találtunk. Csak egy útszéli kis pubot, ahol mi voltunk az egyetlen vendégek – korán volt még az iváshoz, úgy látszik.
Este közös vacsora volt, majd utána irány az éjszaka. Ezt egészen konkrétan úgy kell érteni, hogy mindenki átment a hotel éttermi részéből a bar-ba. Tettünk ugyan egy kudracba fulladt kísérletet arra, hogy máshol „mulassuk” az időt: körbejártuk a metsző szélben Galway utcáit valamelyik lány ismerőseiért, de mikor meglettek, sarkon fordultunk, es visszamentünk a hotel alatt található nigt clubba. Rajtam polárdzseki volt, rajtuk viszont szoknya meg topánka. Most erre mit mondjak? Csak azt nem értem, hogy nem költik a havi fizetésüket orvosra, vesekezelésre, urológusra… Van mit tanulni tőlük. Inni és nem megfázni…. Hm. A partit kb. éjjel 2-ig viseltem el…. Nem vicces, ha az ember senkit nem ismer, az írek meg nem az a befogadós fajta nemzet. Mosolyognak, meg megkérdezik hogy vagy, de ezzel ki is merült. Egyik se hívna el hétvégén vagy este valahova…. Főleg nem magához. Az itt nem divat. Ég és föld a franciákhoz képest. Bár ott is fajtája válogatja.
Másnap reggel már csak egy rövid sétára futotta az időből, aztán nyakunkba vettük a 200 km-t visszafelé is. Világosban legalább láttuk a tájat is. Egész szép, de maga a táj sokban hasonlít Magyarországra – csak nálunk kevébé zöld a fű, kevesebb a tehén és a birka. De hasonlóan lapos. A táj.
Mindenestre ha egy pozitív dolgot kellene mondanom Írországra, az gondolkodás nélkül a táj lenne. Főleg a tengerparti rész: mesés. Aztán ezzel nagyjából ki is merült… na jó, nem: a pubok is jók, a tánc, a sör, az ír lazaság. De két kezem sok lenne a felsoroláshoz. Talán idővel változik majd ez is – mint oly sok minden az Életben.
Megjegyzések