"Ezer meg ezer eve: keresem az utam..."

“Az, hogy választunk egy utat, azt jelenti, hogy a többit elhagyjuk - aki megpróbál követni minden lehetséges utat, a végén mindegyiket elveszíti.” (Coelho)

Imadom az idezeteket. Ezt kulonosen kedvelem. Bar csak mostanaban kezdem igazan megerteni.
Az az egy baj van csak veluk, marmint az idezetekkel, hogy a bolcsek a nagybetus Elet szinte minden apro szegletet, teruletet lefedtek mar okossagaikkal, ezert minden elethelyzetre, dilemmara, ketsegre, erzesre talalunk mar bolcseletet – no meg annak ellenkezojere is.

Mielott kijottem ide, sokat gondolkodtam a fenti sorokon. Probaltam szamomra kedvezoen ertelmezni oket, hatha lehet az utakat kombinalni, osszefonni, de az Elet mar csak ilyen… Szamos utat felkinal, viszont dontenunk kell, hogy melyiket kovessuk: azutan mar csak magunkat hibaztathatjuk, ha rossz utra tevedtunk, ha az tul rogos, vagy meredek, ha nem eleg szep a taj, ha viharos es zord az ido.

Ket dolog viszont biztos:
1. az ut semmikeppen nem hasztalan, hiszen azaltal, hogy haladunk rajta, tapasztalunk, tanulunk, fejlodunk, edzodunk. Vagyis erunk. Gyarapodunk. Alakulunk. ELUNK.
2. nem tudjuk meg soha, hogy a masik ut szebb, rovidebb, hosszabb, konnyebb lett volna-e. Tehat kar is ezen ragodni...!

Visszamehetnenk megprobalni a masik utat is? Az keptelenseg. Nincs ra ido. Az egyetlen, amit tehetunk, amennyiben elegedetlenek vagyunk az utukkal, hogy iranyt, utat valtoztatunk, amikor elerunk egy keresztezodeshez, egy forduloponthoz. Viszont az az ut is uj lesz, ismeretlen, kockazatokkal teli. A dilemma tehat allando. Itt sem lehetunk biztosak benne, hogy a legjobb uton jarunk. Ez a felfogas orok belso elegedetlenseget, konfliktust szulhet igy.

Megprobalhatjuk azonban elvezni is az utunkat, amit elvileg magunk valasztottunk, vagy amelyre tevedtunk. Nem muszaj az elso nehezsegnel leterni rola. Felfedezni rejtett szepsegeit, kiismerni a bukkanoit, es alkalmazkodni hozza. Feloltozni melegen, ha zord az ido, ha rossz szelek fujnak, es odafigyelni az uthibakra. Esetleg kijavitani oket. Persze ez faraszto, sokkal farasztobb es gyakran nehezebb, mint uj utakat keresni, abban bizva, hogy azok jobbak. Viszont, ha tudjuk vagy legalabb tudat alatt sejtjuk, hogy az uticel nemes, vagyainknak megfelel, akkor erdemes kitartani az uton.

Persze, a uticel nem mindig egyertelmu, sokszor nincs is kitablazva. Ilyenkor sajnos csak a megerzeseinkre es a JoIstenre hagyatkozhatunk, de gyakran ezek a legjobb iranymutatok. Hinnunk kell! A legfontosabb az, hogy tartsuk a helyes iranyt, akkor is, ha neha utat kell valtanunk. Mert neha kell.

Mindezt csak azert irtam le, mert a napokban nyilvanvalova valt szamomra a fenti idezet mondanivalojanak sulya, es elgondolkodtatott. A mai vilagban tul sok utat valaszthatunk, es nem adnak hozzajuk terkepet. Az emberek elvesznek az utak kereseseben, es se az utat, se egymast nem talaljak. Kinyilt a vilag. Tulsagosan is.

A harom gyerekes csaladanyak gyakran szabadsagra vagynak, es ahitozva neznek “szingli” kortarsukra, aki fuggetlen, szabad (?), es evente masik ferfi oldalan utazza korbe a fel vilagot. Ezek a “sikeres” holgyek pedig irigykedve tekintenek tobbgyermekes baratnoikre, akiket szereto ferj (vagy egy szereto es egy ferj?), es meleg csaladi feszek var otthon. Mindegy. Minden guny es ironia nelkul: sose jo, ami van, mert annyi minden mas is lehetne helyette.

Tul sok a lehetoseg, es erre nincs a tarsadalmunk felkeszulve. Es tul sok a bizonytalansag, a varatlan es sokszor nem vart meglepetes. Orokos valtozas, alakulas ez a felgyorsult vilag…. Idonk viszont csupan ugyanannyi, mint 100 eve. Egy nap ugyanugy 24 ora, egy honap atlag 30 nap, es egy emberolto sem lett 200 ev.
NEM fer bele MINDEN egy Eletbe. Van olyan ut, amin nem fogunk jarni. Van olyan, amirol sajnos le kell mondanunk. Es inkabb hatradolni, es elvezni, amink van. Mert ezt felejtik el sokan az orokos keresgelesben. Elvezni az utat, amin epp jarnak, es nem a terkepet bujni, hogy merre is kene fordulni a kovetkezo lehetosegnel.

Persze jobb (lenne!) felkeszulni a varatlanra, de donteni ugyis csak akkor tudunk, ha mar latjuk, mik a valasztasi lehetosegek. Ha mar ott allunk az utkeresztezodesben. Akkor viszont, elobb-utobb donteni kell, hogy merre, hiszen az utunkon muszaj tovabb haladni.

“A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.” (Coelho)

Ezzel en is pont igy voltam, mielott kijottem. Akkor kellett dontenem, nem lehetett fel evvel korabban, es fel evvel kesobb sem. Talan nem a legjobbkor szuletett meg a dontes, de akkor ertem az utkeresztezodesbe, nem volt mit tenni.

Igen, sokat veszithetunk, es sokat nyerhetunk minden egyes dontessel. Probalkozhatunk azzal, hogy a kecske is jol lakjon, meg ugye a kaposzta is megmaradjon, de ez altalaban nem megy. Kothetunk azonban kompromisszumokat, anelkul, hogy feladnank onmagunkat. Az gyakran segit.

Ha peldaul ket ember talalkozik ugyanazon az uton, es tortenetesen egy iranyba mennek, segithetik egymast. Persze alkalmazkodniuk kell: nem mindig olyan sebesseggel haladnak, ahogy a masik szeretne, es nem mindig ott pihennek, ahol az egyik. Ha viszont megbotlanak, van egy segito kez. A nagyobb gondok az utkeresztezodeseknel kezdodnek, ilyenkor donteniuk kell, hogy egyiranyba haladnak tovabb egyutt, vagy elvalnak utjaik… Sokszor egy-egy aprosagon, egy ki nem mondott szon, egy meg nem ertett gondolaton mulik, hogy kulon utakon folytatjak-e, akkor is, ha esetleg egy uticeljuk volt. Kereshetnek masik, elvezetesebb, kedvesebb, alkalmazkodobb utitarsat, vagy bandukolhatnak egyedul. A ket ut osszefuthat ujra, es ha tudjak merre visz, a kovetkezo utelagazasnal ismet folytathatjak egyutt. Baj csak akkor van, ha az egyik idovel varatlan kanyart vesz, ha megszakitja a kapcsolatot, ha szembe jon valaki mas, ha ugy dont, inkabb megse arra megy tovabb.

Ezzel egyutt mindegyik megoldas tartogathat jot, rosszat, megvan a maga haszna, es a maga keresztje. Mindegyik út magaban rejti a boldogsagot, es csak sajat magunkon mulik, eszrevesszuk-e az aprosagokat, melyekkel az ut megajandekoz, es a lehetosegeket, melyek altal gazdagabbak, boldogabbak, tobbek leszunk, mire az ut vegere erunk.

Sosem tudom meg, a legjobb dontes az volt-e, hogy most itt vagyok. Hiszen a „mi lett volna, ha” kerdesekre nem kaphatunk valaszt. Az viszont biztos, hogy ha mar itt vagyok, mindent megteszek, hogy emelt fovel, nyitott szemmel, kivancsian, de egyuttal ovatosan jarjam ezt az utat, es minel tapasztaltabban, erettebben, ugyanakkor kiegyensulyozottan, „ep borrel” terjek majd haza! Es ha ugyesen csinalom, meg akar boldog is lehetek!