Budapest, Budapest... de csodás?

Az. Persze ez szubjektív. Mindenek előtt azonban viszonylagos. Nagyon is.

Félig-meddig ír turista-szemüvegen keresztül szemléltem ezt a hányatott sorsú magyar gyöngyszemet a legutóbbi villám hétvégén. A külföldön "élés" előnye, hogy az ember számtalan apró és eddig nem észlelt részletre lesz figyelemes azokon az "unalomig-ismert" utcákon, ahol jóformán egész eddigi életét leélte. Hirtelen semmi nem természetes, nem a megszokott már.

Persze, nem is új, csupán más megvilágításba kerül.

Turista-szemüveg

Tudom, Budapestet minden kedves Olvasóm ismeri. Ismeri? Vagy csak azt gondolja. Én is azt hittem.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért? - különleges fényben élveztem a hazai turistáskodást. Komolyan. Mikor otthon élek, erre valahogy sosem jut idő. Sosem így. Nem ebben a formában.

Talán sosem csodálkoztam még rá ennyire az Operaház gazdagon díszített homlokzatára, bámultam a Bazilika monumentális, égbe szökő tornyaira a téren ülve, vagy másztam meg a körkilátójához vezető 300 lécspőt. Ez utóbbit biztosan nem tettem meg az elmúlt közel 28 év alatt. Hiába, egyszer mindennek elérkezik az ideje. Bár az is igaz, hogy a különleges, alakformáló testedzést magyar szemmel nézve borsos áron mérik: sokkal könnyebb szívvel áldoz az ember 2 eurót, mint 500 kőkemény magyar valutát ezért a combot-popsit igénybe vevő kihívásért. És hol van már a 250-es euró? Egy szó mint száz: megérte. Azzal együtt, hogy a viharos szél hatására azonnal Dublinban éreztem magam - ha netán feledésbe merült volna az ír főváros gondolataimban.

Pesti nyár

Ami, lássuk be, könnyen megeshet. Alapesetben nem sok minden emlékeztetne rá ugyanis. Nincs például lenyűgöző tengerpart, legfeljebb a Duna hullámai fodrozódnak. Ugyanakkor az ember, azt hihetné, nyugodt szívvel elindulhat hazulról esernyő és széldzseki nélkül, ha reggel napsütötte, tiszta égboltra ébred. Cáfolnom kell: itt is befigyelt egy 10 perces vizes intermezzo a Margitsziget kellős közepén - de állítom, kizárólag azért, hogy ne legyen olyan éles a váltás hazatérve. Erről a zökkenőmentes időjárás-beli átmenetről már érkeztem gondoskodott: a napsütötte Dublinból direkt járattal érkeztem a szakadó esővel áztatott szürke Budapestre. A látvány olyan szinten sokkolta a gépen utazó, napfényre kiéhezett utitársakat is, akik elé szemeik alapos megdörzsölése után is még mindig ez a siralmas látvány tárult, hogy percekig beszédtéma volt, amíg gurultunk a leszállópályán. Én is gondolkodtam, hogy beálljak-e a visszafelé készülők igen rövid sorába, de ez a kijelentés persze csak a rántott husival készülő drága Anyukám riogatására szolgált.

Ezektől a kivételektől eltekintve kizárólag a melegre panaszkodhattam: félelmetes, hogy a szervezet milyen mértékben képes átszokni az alacsonyabb átlaghőmérsékletre! Kisebb-nagyobb családom mosolyogva konstatálta, hogy én, a hajdani fagyosszent, egy szál semmiben vágtam neki a heves(i) kerékpározásnak, olyan szinten kerülgetett a hőguta. Pedig éppenséggel nem volt kánikula, magyar szemmel nézve :) Nos, valóban minden relatív.

Azért az esti szabadtéri partykat, a kávézók kellemes teraszait, a szélcsenddel párosult felhőtlen napsütést, a libabőr mentesen hordható rövid nadrágot, a hátam közepén csorgó izzadságot, illetve a 4-6-os villamoson becsukott szemmel érezhető embertömeget semmi nem pótolhatja. Naná! Welcome home!

BUD vs DUB

Az biztos, hogy építészetileg Budapestnek nincs szégyellnivalója. Nem Paris, nem Madrid, és nem is Dublin. Más. Amit szégyelni kellene, az nem a kulturális örökségünkből fakad! Inkább huszadik századi magyarságunkból. Vagy magyartalanságunkból.

Nem balatoni naplemente, de lehetne...

Dunapartunk ezerszer különb, mint a Szajna-part, és a Margitsziget Budapest valódi ékköve, szíve: díszít, lüktet, éltet. Hétvégén megtelik labdázó gyerekekkel, az illetlen tekintetek elől megbúvó szerelmes párokkal, vidám családokkal - idilli, akárcsak a Retiro a spanyol fővárosban. Nem úgy, mint a Városliget, ami rengeteg lehetőséget rejtene, és rengeteg pénzt nyelne el mellé. Bizonyára. Hosszú távú befeketés lenne a csónakázó tó helyreállítása, új kávézók nyitása, padok állítása, virágok ültetése... állandó szélmalomharc a folytonos rongálások nyomainak eltüntetésével. És ki fektetne egy hasznot soha nem hajtó szélmalomba?

Padból nincs sok, de itt többnyire csak az idő teszi tönkre.

(Ilyenkor döbbenek rá igazán, hogy itthon vagyok: a "köztér" fogalmát sajátosan értelmezik azok, akik virágpalántát visznek el a "közös" ágyásból, hogy a sarkon árulják, vagy a saját kertjük díszítsék vele, és azok is, akik bizonyára téli tüzelőnek szánva, szétbontják vagy csak szimplán megrongálják a közpénzen felújított padokat, játszótereket, megállókat... feltételezem, ők nem is adakoztak abba közpénzbe. Sajnálatos kisajátítása ez a közösnek. Sajnálatos zárójel... de bezárva.)

A Parlamenthez, az Operaházhoz, az Andrássy úton megbúvó palotákhoz foghatót keresve sem találni a kelta Tigris hazájában. Igaz, olyan koszos buszt sem, mint a 32-es, amire az Árpád-hídnál szálltam fel. Ebből is rögtön érezni, hogy itthon vagyok. Hajszál a szájban.

És az is sajnálatos, hogy az ír levegőhöz szokott tüdőm, pesti eredete ellenére, azonnal megérezte a hazai szmogot. Állandósult szélvihar van "Greenland"-ben, ergo légszennyezés nem igen. Kiszámíthatatlan esők vannak, piszkos utcák elvétve. Minden jóban van rossz, meg fordítva. Vannak gondozott parkok friss zöld fűvel. Vannak hangulatos pubok. Nincsenek kellemes kávézók. Nincs egy jó szabadtéri színpad, nincs ennyi zenei, művészeti fesztivál. Ennyire gazdag színházi program. Ennyi színház!

Kutya egy élet ez itt...

Van más. Agárverseny. Lóverseny. Nem nemzeti, de vágta. Sörivó-verseny. Illetve ez csak az én képzeletem szülötte, de nem lepne meg, ha valóban létezne...

Van továbbá menetrend-szerint olykor közlekedő, rémesen drága Dublinbus. Ehhez képest a BKV álom. Szutykos álom persze.

Minden összevetve: kár is hasonlítgatni. Otthon csak egy van. Mindig elfogult leszek, de tény, Budapestnek jól áll a távolság - azaz, jót tesz a távollét.

Az egész bejegyzésnek két tanulsága van - ha van:

1. Minden helynek meg van a maga szépsége, ha levesszük a szemellenzőnket, hogy meglássuk.

2. Budapest, a maga szépséghibáival együtt, remek hely. Külföldi szemmel nézve még mindig olcsóbb, mint egyes "nyugati" társai, de ha valaki beleszeret, az biztos nem az árfekvésével magyarázható.

Arra számtalan egyéb érvet lehetne felsorakoztatni, de ha még többet szeretnénk, íme egy kéretlen jótanács: Adjunk a látszatra!

Kezdetnek mit szólnánk egy kedves mosolyhoz?! Az semmibe nem kerül, és könnyedén bearanyozza az első benyomások édes emlékét!

Oly sokat kihozhatnánk ebből a városból!

Bár lennénk kicsit optimistább, lazább, összetartóbb, büszkébb nemzet! Mint az írek? Nos... talán lenne mit tanulni. Kölcsönösen.