P.S.: Kultur Sunday

Cecilia Ahern is eszembe jutott a hétvégén. Nem tudatosan, de valahogy mégis a híres regényének nyomába eredtem - és ez furcsa érzés. Furcsán jópofa. A Bewley's Caféban habos forró csokit kortyolgatva villant be, hogy főhősei is szerettek itt ücsörögni. (De valószínűleg, velem ellentétben, nem fokozták a forró csokit egy vanília fagyis-csoki brownie-val. Nem tudják, mit hagytak ki. Ha már élvezet, halmozzuk.) A Café egyben színházként is működik, ehhez most nem volt szerencsém, de egyik vasárnap bizonyára beugrom egy "drámai" ebédre. Aki nem ismerné a fiatal ír írónőt (21 éves korában írta meg első könyvét, a PS,I Love You bestsellert, melyből később filmet is forgattak - hozzáteszem, mint általában, a film nyomába sem érhet a regénynek), annak elárulom, hogy könyvei gyakran valós ír helyszíneken játszódnak!

A könyvet ajándékba kaptam, és itt kinn olvastam el pár hónapja: különleges élmény ismerni, látni a helyszíneket szemeim előtt. Egész más.

Mindez csupán azért jutott eszembe, mert vasárnap Malahide-Portmarnock tengelyen indult a nap. Sikerült az esőnek 24 óra alatt kiesnie magát, így viszonylag napsütötte reggelre keltem. Ezt már szeretem. Mise. Sunday Business Post. Malahide kastélypark. Sétálós-láblógatós, padon-ülős-olvasós, felhőket-bámulós-zenehallgatós délelőtt és kora délután volt. Chill. Ezt is szeretem. (Érdekes, hogy a padokon sokszor találni emléktáblát, az adományozó nevével - de itt megéri köztéri padra áldozni, mert, ha nem mossa el az eső, évek múlva is ott fog állni, sértetlenül.)

Aztán összeszedtem magam, és bementem a városba, melyet, legalábbis a stadion (=Croke Park) környékén, eláraszottak a kék pólós dubliner-ek. Ma volt a GAA bajnokság nyitó meccse, Dublin - Meath. Bár én végül nem erre a férfias-ivós programra szavaztam, viszont bosszúból alig találtam parkolóhelyet a városnak ezen a felén.

Többszöri nekifutásra sikerült (ugyan) fizetős helyen leparkolnom (vasárnap a legtöbb helyen ingyenes), de utólag nézve ismét a Sors vezetett: éppen a Dublin City Gallery találtam magam, ahová már régóta terveztem ellátogatni. Kb. 40 percem volt zárásig, de a semminél több alapon, ott voltam, benéztem. (A belépés ingyenes, de két euró "donation"-t szívesen fogadnak. (Nekem sajna az apró a parkolásra elköltődött. Kellemetlen, de majd legközelebb.)

Az állandó tárlatok között bóklászva a szemnek oly kellemes impresszionistákat is találunk, valamint olyan nagy neveket, mint Monet, Degas, Manet. A festészet csodálata minden bizonnyal lelkiállapothoz és / vagy korhoz kötött, sosem voltam különösképpen fogékony rá, de mostanában élvezem a múzeumok világát. Persze tartalmuktól és méretüktől függően, és az sem hátrány, ha nincsenek dugig látogatóval. Csendben szeretek elmélkedni a látottakon.

Erre, így zárás előtt kiválóan alkalmas volt a Hugh Lane gyűjtemény. A The Quick and the Dead néven futó időszakos kiállítás ugyan nem lett szívem csücske, de Yeats néhány alkotása mellett találtam még egy-két "kedvencet": Mary Swanzy kubista stílusa magamat is meglepően megragadott, talán a színvilág miatt.

A másik, tájfestményeivel hírnevet szerző ír festő, a számomra eddig teljesen ismeretlen Nathalian Hone nem csupán stílusával, a French touch-csal, de kedvenc tengerpartom több ízbeni ábrázolásával lopta be magát a szívembe.

A múzeumból kilépve átnéztem a szemközti Garden of Remembrance-be, amelyet az 1916-os húsvéti felkelés (forradalom?) emlékére állítottak. Feszületalakzatú medence hvja fel a figyelmet az emlékezésre - ha valakinek nem tűnne fel a kert végében tornyosodó, több méter magas szoborcsoport.

Bevallom nekem is csak ezután szúrt szemet, hogy mennyi helyszínen emlékeznek a függetlenségért vívott nemes harcukra. A General Post Office lépcsőjéről olvasták fel a felkelés vezetői a maguk "12 pontját", azaz a köztársaság kikiáltását. A City Hall lépcsőinél is tábla emlékezik az elesettekre. Sőt, hirtelen a Parnell Street elnevezése is értelmet nyert.

Ezt a sok felfedezést követően Dublin Castle felé vettem az irányt, de sajnálattal tapasztaltam, hogy későn érkeztem - már zárt kapuk állták utamat. Nem baj, mindig kell egy újabb ürügy a visszatérésre. És akkor majd a Hogans-ba ülök be, hogy a lányregénytől se szakadjak el teljesen :)