Just an Irish weekend...

Volt minden. Autós túra. Gyalogtúra. Tortúra. Na az nem. De volt várnéző. Musicalnéző. Heverésző. DVD-ző...

Rövidre fogom. Írországban az a jó, hogy a legeldugottabb településeken is kincsekre bukkanhat az ember.

Ilyenekre:

Meg ilyenekre.

Nem vicc. Ez utóbbival egy kisebb, kelta sírkövekkel megrakott temetőben találkoztunk. Éppen azon tanakodtunk, hogy mit keresnek ezek a rozsdás biztosítótűk azon a fura síremléken, melynek tetején egy női és egy férfi alak domborművét lehetett kivenni. A kőbe vésett feliratot már régen elmosta az idő szele, sara, esővize. Boszorkányságra - vagy részeg falubeliekre gondoltunk, mikor kilépett a bokrok közül egy fűnyíró szerszámmal egy 60 év körüli, vélhetően Trim (a városka neve) helybeli lakos, és kérdésünkre a legnagyobb természetességgel, kedves mosoly kíséretében, kezdte el mesélni a tucatnyi fém és a sírkő történetét. A szobrok a féltékenység szimbólumai, a féltékeny férfit és nőt ábrázolták. Kérdésemre, hogy miért éppen itt egy temetőben, nem tudott biztos válasszal szolgálni, sajátos egyéni feltételezésem pedig inkább megtartottam magamnak. De feltételezem mindenki könnyedén összekapcsolhatja a kettőt.

Nem is meglepő ezután: a tucatnyi fémnek természetesen még véltetlenül sincsen köze a féltékenységhez. A népi hiedelem szerint, ha valaki a kezén, karjén lévő kelést, sebet megkarcolta vele, majd ide dobta a tűt, akkor, mire a fém megrozsdásodott a sebe is meggyógyult. (Az ír időjárás nedves feltételeit figyelembe véve, viszonylag gyors gyógyulásra lehetett számítani!) Hitetlenkedésemet cáfolandó, alkalmi idegenvezetőnk kérdésemre hozzátette, gyermekként ő is élt ezzel a módszerrel. Sajátos ír gyógymód. Alkalmazás előtt - után alkohollal fertőtlenítendő kívül-belül.

A temetőből egy romos apátságra,

és egy viszonylag épen maradt- illetve épre rekonstruált várra lehetett rálátni.

Mint megtudtuk Írország legnagyobb angol-normann eredetű, 12. századi építményére, ahol a Mel Gibson féle Rettenthetetlen bizonyos jeleneteit is forgatták. Huh. Kíváncsiságunk mindkettőhöz közelebb hajtott.

A vár előtt a parkolás ugyan fizetős volt, de a dublini árak töredékéért, óránként 70-80 centért. A vár udvarába a belépő 3 eurót kóstál, jó marketinges fogásként a csoportos várlátogatásért csupán 1 pénzegységgel kérnek többet. Természetesen mi is ezt választottuk. A kapuőr funkciót is betöltő belépőárus néni kedvesen megkérdezte, honnan jöttünk, majd számos sorry közepette tudatta, hogy magyar nyelvű idegenvezetést sajnos nem tud biztosítani. Viszont igen vicces kedvében el akarta hitetni velem, hogy a vártúra 3-4 órás. Egy pillanatra sikerült is neki. Rövid pillanatra.

A kb. 45 perces várlátogatás turnusokban zajlik, mi kb. 15 percet vártunk csupán, és bőven megérte. A fiatal várkisasszony érthető ír angolsággal mesélt a közel évezredes, 3 szintes várotorony építése körüli fondorlatokról és nehézségekről, az ellenséget távoltartó trükkökről, a korabeli WC megoldásról, a kandallók hiányáról, majd beszerzéséről, a várurak mulatozási szokásairól, egyszóval mindenről. Lényegretörő, humoros, érdekes túra volt. Csak a legfelső szinten nem hallottam egy árva szót sem a széltől - de a lebilincselő múltbeli utazás értékén ez alig csorbított valamit.

A vár előtti padon elfogyasztottuk a városka láthatóan egyetlen, ám annál felkapottabb pubja mellett található take away-ben beszerzett chips-szel körített sajtburgerünket. És elveztük a napsütést.

Aztán szomoróúan vettük tudomásul, hogy a több megállósra tervezett autós túránk első állomását tudtuk csak le, és lassan ideje hazaindulni. Azért egy tea erejéig megálltunk Kells-ben is, aztán este 8-kor már az Olympia Theatre szűk székein élveztük a főiskolai viszgadarabként előadott RENT c. musicalt.

Kul-túra. A Puccini-féle Bohémélet történetének rockos és modern feldolgozása meglepően fülbemászó zenei világgal okozott igen kellemes meglepetést - a negatív kritikák ellenére. A kívülről jellegtelen, több mellékbejáraton át megközelíthető színház pedig belső építészeti gazdagságával. A kellemetlen meglepetést azon nézőtársak jelentették csupán, akik az előadás kellős közepán bandukoltak el mosdóba - ami döbbenetes módon közvetlen a nézőtérről nyílt, vagy moziban érezvén magukat csörgettők a csokis zacskót, vagy szürcsölgették itókájukat. Nem hittem a fülemnek.

A sokkra pedig inni kell, színház után, éles zenei váltásként, az Arlingtonban vezettük le a felgyülemlett feszültséget egy kis ír muzsikával kevert pintnyi Guinness-szel. Jó volt.

A kultúra a másnap reggeli DVD élmény (Vicky Cristina Barcelona) folytatásaként Dublinban, a Merrion Square zöld pázsitján folytatódott. World Street Performance Championship, illetve ezen szavak megfelelő sorrendbe állítása után kapott, az AIB nevével fémjelzett esemény keretében.

Ez csupán azért érdemes említésre, mert roppant humoros molinók hirdették a nehézségekkel küzdő bankom nevét és csaltak mosolyt kicsik és nagyok arcára. Az idő kegyes volt előadókhoz és lelkes közönséghez egyaránt: tipikus fűben heverészős, ücsörgős, fagyizós, olvasós, bambulós, "chill out" idő volt. Eső, szél és hóvihar legkisebb jele nélkül.

Az előadók egészen színvonalas és főként vicces produkciókkal álltak a nagyérdemű elé, néhány szavazat és még inkább némi anyagi ellenszolgáltatás nem hiú reményében.

Komolyan mondom, még egy-két ilyen húzás, és kénytelen leszek beismerni, hogy Dublin nem is olyan unalmas hely, mint elsőre tűnik... Hát hajrá!