Irish Times
Igazán hálás vagyok, hogy S. „megengedte”, hogy 15 fokra feltegyem a termosztátot, bár értetlenkedve nézett rám. Most már bebizonyosodott, hogy valóban nem csal a hőérzetem… Hazaértem a kinti esővel fűszerezett szélivharból, és mondom, nem hiszem el: kint melegebb van. Egy pillanat alatt felmértem, hogy a spórolás jegyében, az apránként megszokott 15 fok helyett valaki (aki nyilván nem én voltam) 10 fokra állította a termosztát hőérzékelőjét. Remek. Ez azt jelenti, hogy valóban van összfüggés az ott feltüntett érték és a szobában uralkodó jégverem között. Egyenes arányú.
Abban már nem is reménykedem, hogy valaha 20 fokon maradjon - kezdetben tettem egy-két reménytelen kísérletet, de annak rendje és módja szerint kudarcba fulladtak.
Mindegy, a 15 fokot már megszoktam.
Aztán kompenzálás képpen begyújtott a kandallóba. Most itt pötyögöm éppen a rémtörténeteimet. Mint két öreglány (nem is áll túl messze a valóságtól), ülünk a fotelben a kandalló előtt, hallgatjuk a zenét, Ő ír és olvas, én magyar vagyok és írok.(Jajjj, ez rossz volt…elismerem.)
Tévézni nem tudunk, mert a szélvihar megrongálta a Sky vevőjét a tetőn… szóval TV most nincs, vagyis adás. Persze DVDzni lehetne…. Jut eszembe, Vkának üzenem, hogy találtam videjótékát. Azaz DVD kölcsönzőt, csak kölcsönzés mellett árulnak is, tehát jól titkolták eddig előlem kilétüket, de a Lake House magyarul Ház a tónál c. filmet nem találtam se vételre, se kivételre. Ráadásul árképzésük elég fura, mivel, egy hétre adnak ki DVD-t 5 euróért, és 8-ért megveheted…. Ezek után miért éri meg kölcsönözni? Ki érti ezt…
Ami a hétvége rémtörténet oldalát illeti: ma majdnem elütött egy Xmas-tree. Nem vicc. A rettenet idő ellenére kimerészkedtem a partra (ha már úgyis Malahide-ban ebédeltem egy finom és nem túl drága görög étteremben), ahol a szelektív hulladékgyűjtés jegyében az üveges konténerek mellett tárolják ideiglenesen a kidobott fenyőket. De ugye a szél az szél, sodorja, ami útjába kerül, mitérdekli, hogy hulladék vagy nem… Éppen arcom eltakarva, széllel dacolva küzdöttem vissza magam a partról szélvédettebb helyre, a főútra, mikor érzem, hogy valami bokán rúg…. Hátra nézek, egy jó másfél-két méteres fenyőt sodort a szél nekem, még jó, hogy csak a hegye érintett. Mennyire abszurd lett volna egy ilyen újságcikkel végezni földi pályafutásom: „halálra gázolta egy fenyőfa”… Nonsense.
Az áhított eső szélvihar kíséretében érkezett tehát, de itt még esni se tud rendesen, csak maszatolni. Úgy eseget. Most koszosabb a kocsi, mint előtte volt. Ahogy Apa mondaná: csak összerántotta cseppecskékbe az eddig egyenletesen elsimuló piszkot. Viszont: IGEN! SIKERÜLT! Ablakmosót töltenem a megfelelő helyre. Elmondhatatlan büszkeséggel tölt el, hogy a tankolás után ezt a nehéz manővert is elsajátítottam ilyen röpke idő alatt. Ez azt jelenti, fejlődőképes vagyok. Tovább léphetek a következő szintre. Remélem az nem a kerékcsere lesz. Az min. level 10. De az utak állapotát elnézve esélyes. Tisztára otthon érzem magam ilyen szempontból.
Dublink nitelink
Ezt is megértük: végre tudom, hol kell felszállni az éjszakai buszra. (Ja, nap híre: el akartak téríteni egy Dublinbus-t. Mi ez, vadnyugat? Wild west? Ez olyan, mintha valaki BKV buszra szállna fel a Balhán, és közölné, hogy ő Ferihegyre akar menni?! Mondjuk, jobb, mint a csepeli dráma… bár lövöldözésről itt is hallani olykor.
Visszatérve a nitelink-re: 41N, ezt kell megjegyezni, ha Dublinból Swords-ba kívánunk eljutni. 5 EUR. Jegyet venni a Trinity College mögötti utcában (D’Olier Street) lehet a mobil kisbuszokból (nincs ám permanens jegyiroda), és a megállók is azon a pár méteren sorakoznak.
Amúgy inflálódott a normál, nappali jegyár is: 2,20 EUR lett az átlag tarifa otthonról a City-be. Viszont a busszal legalább a parkolási gondokat megússza az ember. És az éjszakai járat még menetidő tekintetében is megbízható, gyors, pontos. Ha nem térítik el…
Az este amúgy egy thai étteremben indult, amely SIAM névre hallgat. Eredetileg a Chili Club nevű thai-ba mentünk volna, de ott már nem volt szabad hely. Ennek örültem, mert a nevéből kiindulva elég „hot” lehet a menüjük. Velem amúgy is rizikós rögtön a távol-keleti ízekkel indítani. Nincs hozzá gyomrom. Szeretem, szeretném, de nem bírom megenni. Mert utána kínoz még egy napon át.
Mindegy, a fenti thai étlapról találtam kedvemre valót. Előétel, főétel, desszert. Hmmm. Es hozzá egy üveg francia borocska. Dőzsöltünk. Utána irány egy szórakozóhely: Radio City (dance, techno, nem az én műfajom), amúgy egy rock koncertre mentünk volna, de lecsúsztunk róla. Szóval jobb híján továbbálltunk: Spy (elvileg http://www.spydublin.com/, de vmi hiba folytán nem tölt le semmit), majd egy másik színház-night club a: Gaiety Theatre következett. Ez egy színház, ahol többek között jelenleg a Joseph and the Amazing Technicolor Dreamcoat is színpadon van, illetve egy éjszakai szórakozóhely, ahová 15 EUR fejenként a beugró (a Spy-ba „csak” 5), 2,5 EUR a ruhatár, cserébe viszont igényes élőzene (is) szól, és 5-6 különböző stílus, terem, zene és hangulat áll a népek rendelkezésére.
A hangulat nagyjából mindenhol a nullához konvergált. Recesszió alatt és ünnepek után nem meglepő, hogy kevés elvetemült adja bulizásra a fejét. Ivásra persze annál inkább. Arra mindig van ok és alkalom.
Az este csúcspontját azonban számomra megint a dulbiniak öltözete jelentette. Konkrétan az a páros, melynek fiú tagja susogós fekete melegítőt viselt sportcipővel, míg emosnak is beillő fekete hajú, szájú barátnője magassarkúban, miniszoknyában (szinte a szoknya szót is elfelejthetjük), és egy szál topban tipegett mellette. Sajnos nem volt nálam fényképező. Legközelebb.
PS. (mert D szerint annak mindig kell lennie, és én ezt a nemes szabályt eddig szépen felrúgtam…): filmtipp, ha valakit érdekel Cuba, Castro, Che háromszög. Che I. Egy cseppet sem unalmas francia-spanyol-amerikai koprodukció…. Persze, persze, nyilván nem kubai… és történészek bizonyára felfedeznének benne finom csemegéket, de egy laikus számára abszolút élvezhető film.
És mindemellett a környezet is igen színes volt: a filmet ugyanis nem egy minden értelemben közönséges multiplex játssza, nyilván nem, hanem az egyik dulbini „művészmozi”, a Light House, Smithfileld-ben. Belsőpítészetileg nézve is érdekes tanulmány a modern épület, de esztétikailag abszolút szemet gyönyörködtető a színes székeivel. Mondjuk sötétben ebből nem sok látszik, de maga a tudat is feldobja a lelket. Amúgy itt is, és a régebben már említett Irish Film Institute-ban is él még az a nemes hagyomány, hogy nincs helyjegy. Érkezési sorrendben lehet elfoglalni a színes székeket (alliteráció by Babits Bihály), és érdekes módon senki nem vert még meg senkit a legjobb helyekért. Ha valamit tudnak az írek, akkor sorbanállni. Türelemmel. Egyesével. Erről lehetne példát venni. Végre valami!
Ami a hétvége rémtörténet oldalát illeti: ma majdnem elütött egy Xmas-tree. Nem vicc. A rettenet idő ellenére kimerészkedtem a partra (ha már úgyis Malahide-ban ebédeltem egy finom és nem túl drága görög étteremben), ahol a szelektív hulladékgyűjtés jegyében az üveges konténerek mellett tárolják ideiglenesen a kidobott fenyőket. De ugye a szél az szél, sodorja, ami útjába kerül, mitérdekli, hogy hulladék vagy nem… Éppen arcom eltakarva, széllel dacolva küzdöttem vissza magam a partról szélvédettebb helyre, a főútra, mikor érzem, hogy valami bokán rúg…. Hátra nézek, egy jó másfél-két méteres fenyőt sodort a szél nekem, még jó, hogy csak a hegye érintett. Mennyire abszurd lett volna egy ilyen újságcikkel végezni földi pályafutásom: „halálra gázolta egy fenyőfa”… Nonsense.
Az áhított eső szélvihar kíséretében érkezett tehát, de itt még esni se tud rendesen, csak maszatolni. Úgy eseget. Most koszosabb a kocsi, mint előtte volt. Ahogy Apa mondaná: csak összerántotta cseppecskékbe az eddig egyenletesen elsimuló piszkot. Viszont: IGEN! SIKERÜLT! Ablakmosót töltenem a megfelelő helyre. Elmondhatatlan büszkeséggel tölt el, hogy a tankolás után ezt a nehéz manővert is elsajátítottam ilyen röpke idő alatt. Ez azt jelenti, fejlődőképes vagyok. Tovább léphetek a következő szintre. Remélem az nem a kerékcsere lesz. Az min. level 10. De az utak állapotát elnézve esélyes. Tisztára otthon érzem magam ilyen szempontból.
Dublink nitelink
Ezt is megértük: végre tudom, hol kell felszállni az éjszakai buszra. (Ja, nap híre: el akartak téríteni egy Dublinbus-t. Mi ez, vadnyugat? Wild west? Ez olyan, mintha valaki BKV buszra szállna fel a Balhán, és közölné, hogy ő Ferihegyre akar menni?! Mondjuk, jobb, mint a csepeli dráma… bár lövöldözésről itt is hallani olykor.
Visszatérve a nitelink-re: 41N, ezt kell megjegyezni, ha Dublinból Swords-ba kívánunk eljutni. 5 EUR. Jegyet venni a Trinity College mögötti utcában (D’Olier Street) lehet a mobil kisbuszokból (nincs ám permanens jegyiroda), és a megállók is azon a pár méteren sorakoznak.
Amúgy inflálódott a normál, nappali jegyár is: 2,20 EUR lett az átlag tarifa otthonról a City-be. Viszont a busszal legalább a parkolási gondokat megússza az ember. És az éjszakai járat még menetidő tekintetében is megbízható, gyors, pontos. Ha nem térítik el…
Az este amúgy egy thai étteremben indult, amely SIAM névre hallgat. Eredetileg a Chili Club nevű thai-ba mentünk volna, de ott már nem volt szabad hely. Ennek örültem, mert a nevéből kiindulva elég „hot” lehet a menüjük. Velem amúgy is rizikós rögtön a távol-keleti ízekkel indítani. Nincs hozzá gyomrom. Szeretem, szeretném, de nem bírom megenni. Mert utána kínoz még egy napon át.
Mindegy, a fenti thai étlapról találtam kedvemre valót. Előétel, főétel, desszert. Hmmm. Es hozzá egy üveg francia borocska. Dőzsöltünk. Utána irány egy szórakozóhely: Radio City (dance, techno, nem az én műfajom), amúgy egy rock koncertre mentünk volna, de lecsúsztunk róla. Szóval jobb híján továbbálltunk: Spy (elvileg http://www.spydublin.com/, de vmi hiba folytán nem tölt le semmit), majd egy másik színház-night club a: Gaiety Theatre következett. Ez egy színház, ahol többek között jelenleg a Joseph and the Amazing Technicolor Dreamcoat is színpadon van, illetve egy éjszakai szórakozóhely, ahová 15 EUR fejenként a beugró (a Spy-ba „csak” 5), 2,5 EUR a ruhatár, cserébe viszont igényes élőzene (is) szól, és 5-6 különböző stílus, terem, zene és hangulat áll a népek rendelkezésére.
A hangulat nagyjából mindenhol a nullához konvergált. Recesszió alatt és ünnepek után nem meglepő, hogy kevés elvetemült adja bulizásra a fejét. Ivásra persze annál inkább. Arra mindig van ok és alkalom.
Az este csúcspontját azonban számomra megint a dulbiniak öltözete jelentette. Konkrétan az a páros, melynek fiú tagja susogós fekete melegítőt viselt sportcipővel, míg emosnak is beillő fekete hajú, szájú barátnője magassarkúban, miniszoknyában (szinte a szoknya szót is elfelejthetjük), és egy szál topban tipegett mellette. Sajnos nem volt nálam fényképező. Legközelebb.
PS. (mert D szerint annak mindig kell lennie, és én ezt a nemes szabályt eddig szépen felrúgtam…): filmtipp, ha valakit érdekel Cuba, Castro, Che háromszög. Che I. Egy cseppet sem unalmas francia-spanyol-amerikai koprodukció…. Persze, persze, nyilván nem kubai… és történészek bizonyára felfedeznének benne finom csemegéket, de egy laikus számára abszolút élvezhető film.
És mindemellett a környezet is igen színes volt: a filmet ugyanis nem egy minden értelemben közönséges multiplex játssza, nyilván nem, hanem az egyik dulbini „művészmozi”, a Light House, Smithfileld-ben. Belsőpítészetileg nézve is érdekes tanulmány a modern épület, de esztétikailag abszolút szemet gyönyörködtető a színes székeivel. Mondjuk sötétben ebből nem sok látszik, de maga a tudat is feldobja a lelket. Amúgy itt is, és a régebben már említett Irish Film Institute-ban is él még az a nemes hagyomány, hogy nincs helyjegy. Érkezési sorrendben lehet elfoglalni a színes székeket (alliteráció by Babits Bihály), és érdekes módon senki nem vert még meg senkit a legjobb helyekért. Ha valamit tudnak az írek, akkor sorbanállni. Türelemmel. Egyesével. Erről lehetne példát venni. Végre valami!
Megjegyzések
Kávécukorzacskókat gyűjtök, s ha tudsz segíteni további boldogsággal fog eltölteni a veled való találkozás.