Új év, új élet

Mindenekelőtt
ÖRÖMTELJES
BÁNATMENTES
ÚJ ESZTENDŐT
Kívánok minden lelkes blogolvasómnak!

Reményt a csüggedőknek, kitartást a keményen dolgozóknak vagy a munkát keresőknek, nagy kalappal a vizsgázóknak, jó szelet a kite-hoz, de szélcsendet a sivataghoz, gyógyírt a betegeskedőknek, legyen az testi vagy lelki baj, és egy hatalmas adag optimizmust Mindenkinek! Egy év nagyon hosszú idő – az én mostani életem sem említhető egy lapon a 2008 januárival; és mégis gyorsan repül – élvezzük, használjuk ki minden percét tehát!

Mondhatnám azt is: új év, új élet! És attól mondjuk nem félek, hogy nem lesz meglepetésekben gazdag ez az év (is) – ám ellentétben a tavalyival jobban örülnék csupán kellemes meglepetéseknek. Rendíthetetlen álmodozó vagyok.

Persze minden felfogás kérdése. Mondják, hogy a kellemetlen, nem várt események a nagy betűs Élet próbatételei: felnőtté edzenek minket. Jó esetben. Rossz esetben csak néhány részeg éjszakát vagy pár napos / hetes depressziót eredményeznek – de valamiből a sok pszichológusnak is meg kell élnie. Elnézést minden érintettől, én magam egyébként nagyra értékelem áldásos tevékenységüket.

Szállj, szállj…. Fel… Magasra.

Az előbb említett pozitív hozzáállást tavalyi (azaz 2008-as) példával illusztrálom. Azt a roppant bosszantó tényt például, hogy mind a BA-ban, mind a MLV-ban csalatkoznom kellett karácsonyi hazautazásom során a fedélzeten felszolgált, azaz inkább fel NEM szolgált "étkek és itkok" miatt, úgy is felfoghatnám, hogy legalább adtak valamit, és nem is zuhantunk le. Még jó… ennyi pénzért. De én azért azt gondoltam, hogy ebédidőben, bármily rövid is az a London-Dublin szakasz, nem csupán egy zacskónyi olajos maggal és 2dl dobozos narancslével szúrják ki a szemünket - és korgó gyomrunknak így adnak kegyelemdöfést. Pedig komolyan gondolták. Még szerencse, hogy volt nálam egy sebtiben elkészített sk. házi szendvics. Megmentett. Sebaj, gondoltam, az esti Malévon biztos lesz rendes karácsonyi vacsora, mégis csak Szenteste éjjel 10-kor utazunk.
Nem tudom, ki hogy van vele, persze, egy szendvics is lehet mennyei, de nekem nem tartozik a karácsonyi vacsora fogalmába. Különösen akkor nem, ha egy jó magyar zsömle méreteiben duplán túlszárnyalná, és akkor meg főképp nem, ha még választani is kell, hogy sajtosat VAGY sonkásat kérünk-e, mert költségtakarékossági és dietetikai okokból kifolyólag (a vegetáriánusokra is gondolni kell), is-is alapon nem ment. Persze, az optimista azt mondaná: milyen jó, választhatott. Azért én kicseleztem a rendszert, mert pofátlanul, életemben először levetve büszkeségem repetáért kuncsorogtam… és bejött. Igaz, elsőre rávágták, hogy mind elfogyott, de aztán mégis akadt. Hiába, az éhség nagy úr. Amúgy a csomagolásra ragasztott dátum szerint aznapig volt szavatos. Vajon mi történt volna ezzel a kis szendviccsel így alig másfél órával éjfél előtt? Hazaviszi a személyzet karácsonyi vacsira? Vagy kidobják? Netán átcímkézik? 25-ére? Jaj, ugyan, biztos nem…
De mondjuk egy kedves karácsonyi gesztusként igazán körbevihették volna még egyszer a tálcát, hátha valaki még éhes – mint pl. a két mellettem ülő, akik szinte átdöftek engem – vagy a szendvicsem – a tekintetükkel. Na ja. A cost-cut más formában is megjelent aznap a gépen. Semmilyen alkoholt nem szolgáltak fel, pedig már készítettem az ízlelő bimbóimat némi isteni nedűre. Nem voltam egyedül. De hoppon maradtunk. A narancslével. A karácsony szelleme egyetlen kis kerek csokitallérban jelent meg a járaton, de az is recesszióval átitatva. Szigorúan egy, azaz egy darab járt. Ennek kiemelt példája volt az a hölgy, aki a mellékhelyiségről visszafelé igyekezett a helyére, mikor elé tették a csokis tálcát kedvesen, hogy Ő biztos kimaradt. Már nyúlt volna mosolyogva a kis kerek desszertért, amikor megszólalt a stewardess: jaj, Ön ül itt és itt..? Igen – hangzott a válasz. „Akkor a szomszédos úr már vett Önnek.” – és ezzel el is húzta a tálcát a feléje nyúló kéz elöl – mosolyogva.
Bizonyára csődbe ment volna másnap a cég, ha valaki két, azaz 2, kettő csokitallért kap.
Nem tértem magamhoz. Világválság. Erkölcsi is. Nehezen láttam benne a pozitívumot – ja, legalább adtak csokit. Ki a kicsit nem becsüli…
Air Linguson az se volt 1-én visszafelé. Ott minden étel és ital fizetős. Csak FYI.

Még egy reptéri sztori. Gatwicken szálltam át hazafelé. Megint. De ezúttal öt-hat órát dekkoltam. Ráadásul boarding pass-szal nem láttak el a dulbini reptéren – de egy szót se szólok, mert felengedtek 4 kg túlsúllyal for free! – ezért nem mehettem közvetlen át a váró terembe, hanem biztonsági zónán kívül kellett várakoznom, majd újra átvizsgáltatni magam, csizma le, öv le, laptop táskából ki, a szokásos. De jobb is így – optimizmus – mivel üres óráimat addig is vásárlás – ergo pénzköltés – helyett olvasgatással, képeslap írással, stb. töltöttem. Aztán check-in, amint lehetett, és persze a vásárlás nem maradt el. Ki van ez találva: szándékosan nem írják ki a gate number-t jó előre, mert az ember addig is a shopping zónában kénytelen várakozni – és szerencsétlenségére vásárolni. Duty free. Mondjuk ki tudott volna ellenállni egy olyan ajánlatnak, amiben 2 üveg 1 literes Bailey’s-t 15 fontért vesztegetnek. Csak az, aki utálja a Bailey’s-t. Bár kóstolni is lehetett, pont az ilyen kivételes esetek meggyőzésére. Dilemmát csak a 2 üveg kontra 4 üveg jelentett, de nem akartam totál alkoholistának tűnni, ezért csak kettőt vettem. Persze mondanom sem kell, otthon megbántam. Mindegy. Az ír-angol csatában ezúttal London győzött. (Ezzel a hazafuvarozó taxisom nem értene egyet, aki kijelentette, hogy utálja Angliát, és az angolok bunkók, mert nem adják át a helyüket a metrón – bocs tube – az időseknek…hmm.) A marketing akció mindenesetre bejött – köszönhetően a kiváló font-euró árfolyamnak, annak is, hogy ez egyik kedvenc italom, és szerencsére nem vettem a dulbini duty free-ben egy üveggel – 23 euróért. Merry Xmas. Nekem. Meg azoknak is, akiknek volt szerencséjük a vadonatúj jégpoharamból megízlelni ezt a remek ír likőrt! Ugye, ugye…

Na de térjünk a lényegre.


Földrajz óra – kicsit másként

Sokan, sokfélét mondtak otthon a blogomról. Ennek örülök, mert a vélemény azt jelenti, hogy sokan olvassák is – lásd: pozitív hozzáállás c. fejezet. Persze többnyire kedves szavakkal illették, de azért megkaptam a magamét is. Azért csak finoman. Barátnőm májusbansült férjével csak telefonon volt alkalmam beszélni az ünnepek alatt, a következők hangzottak el (előre is elnézést, nem volt nálam diktafon, csak az olykor hiányos emlékezetemre hagyatkozhatom a "fenyegető" szavak felidézésében): „Na szia Te Írországból idetévedt hazánkfia. Csak azt akarom mondani, hogy jó lenne, ha nem tennél fel több képet az oldaladra mindenféle fantasztikus tengerpartról, mert a feleségem (húúú, annyira furcsa így hallani ezt, de meg kell szoknom, szépen lassan férjhez mennek körülöttem, de ez így van jól - a szerk.) azóta állandóan azzal zaklat, hogy mi is menjünk valahova, meg hogy utazni szeretne. Megmondom mit tehetsz fel: egy képet valami szemetes, lepukkant helyről, mondván, hogy itt laksz, vagy esetleg fotózz patkányokat, és írd, hogy ők a lakótársaid…. Köszi előre is….” Amúgy boldog új évet! Na tessék. Nem csak rajongóim vannak.. Ha nem ismerném, komolyan venném. De azért, hogy kedvében járjak, ezentúl a kevésbé sikerült képeket teszem fel, mint ez!

A kép szokásos hétvégi tengerparti sétám során készült (bocs, ez most fellengzősen hangozhat, de csupán arra utaltam, hogy a helyszín nem új) a Malahide - Portmarnock távon.
A történet önmagában már nem is lenne érdekes, de sikerül mindig izgalmakkal gazdagítanom kis életem. Nem, most nem tévedtem el. Kivételesen. Szégyen is lenne ennyi séta után. Viszont roppant meggyőzően és hatásosan alakítottam a buta turista szerepét. Minimum egy jelölést megérne valamely film fesztiválon. Mentségemre szolgáljon: nem voltam egyedül. Kivételes csapatmunka volt. Vagy úgy is mondhatnók: egy bolond biza százat csinál.

A képen látható földnyelv meghitt kis félszigetként csalogatott sétára, minél közelebb hívogatva a fenséges tengerhez. Néhány hozzám hasonló, helyieknek álcázott turistával együtt engedtem is a csábításának, és csodás képeket készíthettem a fény-árnyék-nap-víz játékénak köszönhetően – ezeket sajnos nem oszthatom meg a széles publikummal a fentebb leírt okok miatt. De annyit elárulhatok, patkányt nem találtam.

Nos, ámultam, bámultam, fotóztam, napoztattam a kis arcomat, élveztem a jó időt, a tájat, majd mikor „meguntam”, gondoltam visszafordulok, és ahogy jöttem, azon az úton visszatérek a partra, a SZÁRAZföldre. Áldom az Eget, hogy ez a gondolat nem pár perccel később fogant meg bennem, mert akkor nem úsztam volna meg ilyen könnyen. Illetve konkrétan úsztam volna.
A földnyelv nyelve ugyanis felszívódott. Döbbentem meredtem az út hűlt helyére, és egy pillanat alatt felmértem, hogy ha földrajzi ismereteim nem csalnak, egy szigeten állok, hiszen minden oldalról víz vesz körül.
A helyzet annyira nem volt drámai, mint elsőre tűnt – szerencsére - mivel az állandóan mozgásban lévő tengervíz még csak pár perce moshatta el az utat, ezért csupán néhány tucat métert kellett bokáig érő vízben megtenni. Örültem, hogy mindez a sétám elején történt, de eszem ágában sem volt hazamenni. A GoreTex túracipő – ez is reklám helye – egészen kiváló vízhatlanságról tett tanúbizonyságot, és a nadrágomnak is csak az alsó fele lett vizes. Ez a szélben gyorsan szárad. Hihi. Nem fáztam – remélem nem is fáztam meg, de legalább szegény Édesanyámnak ismét van miért aggódnia.

Nos, ennyit kalandos visszatérésemről, biztatóan indult az új esztendő. Remek kezdet.

Amúgy másoktól is kaptam utasítást fotókat illetően: átlagos-vörös-kalácsképű, viking leszármazott ír embereket, buliba készülő félig meztelen átlagos-közönséges ír lányokat, valamint tengerparton lovagoló romantikus-giccses helyieket is kell fotóznom, természetesen lóval együtt. Igazából itt a ló lenne a lényeg. Igykezni fogok. De ez majd egy következő post témája lesz. Ha sikerül a paparazzi küldetésem.

Lord, hear us!

Ennyit már tudok majd legközelebb magamtól is misén. Végre eljutottam a szomszédos templomba – kihasználtam, hogy itt(hon) töltöttem a vasárnapot. Érdekes élmény volt. Nem csak azért, mert angolul semmit nem tudtam a magyarul oly jól ismert imákból és összekötő szent szövegekből, meg könyörgésekből, hanem azért is, mert ez egy modern templom, és egészen más, furcsa, kevésbé mennyei érzés egy ilyen helyen misézni. Én a klasszikus, hagyományos, tornyosórás-láncos, középkori vagy kicsit fiatalabb templomokat szeretem. De minimum múlt század(elej)i legyen… Ezért minimum meglincselnek majd az építész ismerőseim. Sorry.
Ez nem az volt, egy nagy hodály volt. Körbe fapadokkal. Csupasz, fehér falakkal, leszámítva két színes – és valóban szépséges – bibliai jelenetet ábrázoló hatalmas üvegablakot. Karzat, orgona nem volt – és nekem hiányoztak az énekek, a zene… bár a Miatyánk ének formájában hangzott el, de az mégse olyan. Az egész kicsit futószalagosnak, összecsapottnak tűnt, még egy jó kis, órákig tartó, unalmas pérdikáció se volt. Csak pár mondattal méltatta az atya a szentleckét, meg az evangéliumot. A persely viszont kétszer járt körbe, a Hiszek egy előtt is, meg után is. Hátha valaki időközben meggondolta magát, vagy miért? Ezt nem értettem. Ezt sem. Áldozni meg szinte mindenki ment. Ez roppant gyanús, ennyire nem lehetnek szentéletűek így az ünnepek után sem (pláne), azt meg nem hiszem, hogy mindenki gyónt előtte. Bár lehet. Ki tudja. Csak fura. Jövő vasárnap letesztelek egy másik templomot. Valami régebbit. Ez nekem minden szempontból túlságosan modern volt.