Love - vagy valami olyasmi

Bálint-nap apropóján lenne pár észrevételem. Engedtessék meg, hogy megosszam őket! Előre szóltam: aki nem kíváncsi rá, csak szimplán ugorja át a postot! Variációk, egy témára.

Valentin-nap, az odahaza sokunk által teljes mértékben kiskereskedelmi „ünnep”-nek titulált, mindeféle népi és vallási hagyományt nélkülöző show, itt teljes pompájában él és virul, avagy virágzik. Recesszió ide vagy oda.

A képeslapok ezreit áruló Hallmark boltba például csak félig csukott szemmel, lopva voltam hajlandó beosonni egy szülinapi üdvözlőért, totálisan megfélelemlítve a szívecskékbe borult vérvörös faltól. Uhhh. Szép dolog is szerelem!

Félreértés ne essék, a szerelemmel természetesen semmi bajom nincs - míg napjaink társadalmának fejtetőre állított világában sem! Sőt! A szerelem nemes, színes-illatos fűszere a gyakran monoton szürkében rohanó, sótlan hétköznapoknak, melyet a munka egyesek számára változatossá varázsol ugyan, de meg nem édesít. Megnyugvást és feltöltődést jelentő Édenkert. A szükséges plusz, stb. stb...

A Valentin-nappal kapcsolatos ellenérzésem tehát cseppet sem Amor és nyila ellen irányul, annak ellenére, hogy Amor gyakran ész nélkül lövöldöz vele. De éppen ebben a kiszámíthatatlanságban rejlik a dolog titokzatos szépsége.

Inkább úgy fogalmaznám meg, hogy a Szt. Valentin napi mű-felhajtás olyan, mint egy borzasztóan gejl, piros marcipán-mázzal bevont, szívalakú csokitorta, meglehetősen kommersz mellékízzel, amely éppen eredeti funkciójára alkalmatlan. Éhségünk csillapítására. Ehetetlen, mert jóból is megárt a sok. És hiába vagyunk egész évben kiéhezve eme édesítőszerre, virágra meg szerelemre, ezt nem egyetlen nap alatt fogjuk tudni bepótolni. Sőt! Túladagolás esetén belefulladunk. Valahogy úgy, mint a plázákban ünnepek előtt felhalmozódó karácsonyi álszenteskedők forgatagába. Akik a forint százezrek kétmarokkal történő bőséges szórása mellett csak arról feledkeznek meg, amiről az ünnep szól(na): a hitről, a szeretetről meg a hagyományokról.

Ez a problémám a pirosba borult kirakatokkal is. A temérdek Valentin-napi kereskedelmi ajánlat között éppen a lényeg, a szerelem vész el.

Savanyú a szőlő? Vagy éppen hiánycikk? Ez másodlagos kérdés. Életem során számos Valentin-napi élményhez volt már szerencsém, a meghitt, bensőségestől a luxus kommersz változatig. Szerencsés vagyok. Az emlékezetes különbséget és különlegességet mégsem az anyagiak nagysága, hanem az érzelem intenzitása jelentette. Mindig.

Valentin-nap környékén giccses tűzijátékként terítik be a filmszínházakat is az álomgyár témába vágó produckiói. Bár ne tennék! Az olyan február környéki „remekművek” mint a Valentine’s Day, vagy a Sex and a City bölcsességeit egy füst alatt összegző He’s just not that into you korunk sztereotípiáira épülnek ugyan, de azok, akik ezeken edzik érzelmi intelligenciájukat, illetve az itt tanultakat tekintik a későbbiek során mérvadónak és „normális”-nak, hatalmas pofonokat kapnak még Amortól. (Más kérdés persze, hogy nevezhető-e egyáltalán „normálisnak” a szerelem, mint olyan...?!)

Napjaink meglazult erkölcsei előtérbe helyezik a magasztos érzelmeket teljesen vagy részlegesen nélkülöző testiséget, mint örömforrást - ebbe a fajta érzéki örömbe azonban számos üröm is vegyül. Ez alap - még akkor is, ha sokan szeretünk elfeledkezni erről az aranyszabályról. Ezt a társadalmi tendenciát minden bizonnyal a filmgyártók is észrevételezték – esetleg többségükben meg is élték – ezért manapság már nem olyan klasszikus limonádék látnak napvilágot, ahol a „meglátni és megszeretni elve” uralkodik. Nem, nem. A romantikusan kibontakozó és beteljesülő, magasztos szerelem helyett a sokkal prózaibb „feküdjünk össze és majd elválik, hogy mi lesz belőle” elve uralkodik. Carpe Diem! Azaz, akit ma megkaphatsz, ne halaszd holnapra!

Távol álljon tőlem az álszent illuziórombolás művészete, menthetetlen romantikusként ez amúgy is ellenkezne elveimmel, de az alkalmi kapcsolatokból kialakuló, életre szóló szerelmek sajnálatos módon a filmvásznakon léteznek csupán. Ugyanez igaz a „friends with benefits” típusú extra "fuck"cióval megáldott fiú-lány barátságokra is, amelyekből csak az amerikai forgatókönyv írók tolla varázsol csöpögős lányregényeket. A való világ inkább erotikus pszicho-drámaként jegyzi őket.

A nagysikerű Love and other drugs valamint a No strings attached férfi főhősei pár alkalmi légyottot követően beleszeretnek vágyuk tárgyába, akik, végképp felforgatván a hagyományos nemi szerepeket, különféle okokból kifolyólag köszönik szépen, de nem kérnének a „teljes”, azaz érzelmekre (is) épülő párkapcsolatokból. Ők nyugodt szívvel megmaradnának a felszínes és alkalmi kufirc szintjén – just keep it simple alapon.

Csavar több is van a történetben. Általánosságban véve ugyanis egy férfi, ha kimondva vagy kimondatlanul, de ráutaló magatartással „leszögezi”, hogy a kapcsolat alkalmi jellegű, az valóban az – és, most láss amerikai-csodát, az úgy is fog maradni! Ami az el nem köteleződő hölgy partnereket illeti: szintén elég szürreális ez a fajta érzelmi távolságtartás részükről! Persze érvelhetnénk, hogy ugyan vannak biológiai szükségleteik, de félnek a feltehetőleg újabb érzelmi csalódástól. Ez azonban kifogás. Annak is elég gyenge. Ezer pszichológiai és egyéb kutatás támasztja alá, hogy akivel kisebb-nagyobb rendszerességgel összefekszünk, ahhoz előbb-utóbb kötődni kezdünk - érzelmileg is. Ez biológia – kémia - fizika.

És még valami: az észérvek, legyen szó fiúról vagy lányról, még soha senkit nem óvtak meg attól, hogy szerelembe essen! Tovább megyek, ennek ellenkezőjében sem akadályoztak meg senkit!

Így vagyunk alkotva. Elcseszve. Nézőpont kérdése...

Az alkalmi szexből tehát vagy szerelem fejlődik - de akkor kölcsönösen, és rohamos iramban - vagy hosszú távon megmarad a testi érintkezés fájóan felszínes és zavaros szintjén – legalább egyik fél részéről. Bármennyire is hiszi a másik, hogy idővel ez majd átalakul. Nem fog! Bármit is tanítsanak erről a bölcs amerikai filmek...

Nos, szánalmas vagy nem, az idei Valentin-napot számomra nem a csillogó szív alakú léggömbök és nem is a vöröslő rózsacsokrok színesítették. A napomat inkább a zöld és a sör uralta: lóherék tarkították meg kék-fehér-piros trikolorok.

De erről majd egy másik alkalommal regélnék! A világért sem csökkenteném ugyanis a szerelmes ünnep jelentőségét holmi rugby sztorival! Még akkor sem, ha szerintem a szerelem nem pazar rózsacsokrokban vagy méregdrága, ötcsillagos wellness hétvégékben mérhető.

A szerelem sokkal inkább két, egymás tekintetében elvesző, vágytól izzó szempár, két titkon egymásba simuló kézfej, gyengéden összefonodó ujjak, egy futtában tarkóra lehelt csók.

Ezek a szerelem jelei.

Ösztönösek, kortalanok, letagadhatatlanok.

Észrevétlen fogni Valaki kezét és simogatni a szívét, akkor is, ha éppen nincs mellettem, akkor is, ha fáradt, ha kedvetlen, ha bánatos. Annál inkább! Különlegesnek lenni Valaki számára, aki nélkül az életem sivár és üres sivatag lenne. Nem csak az ágyamat osztani meg vele, hanem a szívemet is. Az életemet.

És olyan jó érzés látni, tapasztalni, hogy mindez még létezik!

Nem (csak) a film vásznon – a való életben!

A szerelmeseknek évente 365 Valentin-nap adatik – és az igazán bölcsek vagy igazán szerelmesek ki is használják ezt. Ugye nem hisszük, hogy február 14-e bármiért különlegesebb lenne számukra? Az csak PR kampány. Vonzóvá teheti a csomagolást, de a lényegen mit sem változtat!