Snow crisis

Válság van. Hóválság, sóválság, vízválság. Az utóbbi kettő az előző közvetett-közvetlen folyománya. Több mint kínos. Abszurd.

Kivételes hóesésnek indult, majd hirtelen állandósult a hó és jég. Az új évvel beköszöntött egy új éra. Ice age.

Meglepő fordulat télen a téli időjárás, felkészületlenül ért mindenkit! Errefelé állítólag 30 éve nem volt ilyen. Még meglepőbb az említett energia/nyersanyag hiány egy szigeten, melyet sós víz vesz körül. De nem leszek szőke - hisz már az vagyok – tudom, hogy mire a tengervíz eljut a kádba vagy a só az asztalra, számos folyamat zajlik le. Értem én. Nem is bosszantana annyira, ha természetes téllel-járó lenne a só és vízhiány, de számomra pusztán csak az írek amatőrségéről és tudatlanságáról tanúskodik. Miért is?

Nos, a só biztosan nem az utakra került, mert azokat se hókotró (nincs nekik), se só (exportálták! különben sem talajbarát) nem tisztította meg a rákerült hó/jégbevonattól. Olyan nagy kereslet mutatkozott az értékes só iránt a hófödte Kontinensen, hogy az írek gazdaságosabbnak látták átszállítani oda az összeset hazájukból. Sebaj, majd megfizetik tb-ben, amit nyertek a salt business-en. Az ambulancián akadt, akinek 20 órát kellett várnia, hogy ellássák sérült végtagját, a hirtelen megnövekedett igény miatt.
Egy szó mint száz: tegnap kizárólag tekerős, nagy szemcsés, kis kiszerelésű tengeri sót tudtam beszerezni sütés-főzés céljából. Finom asztali só se kilósban (mondjuk úgy sose), se 200g os változatban nem kapható a környék boltjaiban. Egy vicc.

A másik ilyen a vízhiány. Mi is történik, ha Írországba beköszönt a hideg tél? Olyan -6 fokkal (feels like -12). Az emberek fáznak, ergo fűtenek. Próbálkoznak. De az utcára, szigetelés megspórolása okán, több meleg jut ki, mint amennyi megmarad benn. Utcát fűtünk. Továbbra is fázunk, így még inkább fűtünk. Nem gázzal, hanem olajjal, vízzel. Vagy hősugárzóval, ha már semmi más nem segít. Ergo hirtelen vízünk sincs. Ami van, az a kis nyomástól nem feltétlen jut (f)el az első emeleti fürdőbe - azzal a WC nem biztos, hogy öblíthető. Az viszont biztos, hogy a nyomásalapú hőfokszabályzó teljesen megzavarodott a részelges vízhiánytól, így kizárólag forró vízzel, vagy alig csordogáló langyossal, esetleg hideggel lehet zuhanyozni. Esetleg ezek véletlenszerű váltakozásával. Szívbarát. Remek. Nem baj, majd kevesebbet zuhanyzunk, és így rögvest helyrebillen a kereslet-kínálat egyensúly.

Persze azért van a „hirtelen” beköszöntött télnek bájos ír oldala is. A régóta nem tapasztalt hóesés előhozta a gyermeket a legzordabb írből is. Szombat estére egy hatalmas játszótérré változott Dublin, varázslatos tündérmese színhelye lett az alászálló hópelyhekkel, ahol kicsik és nagyok fetrengtek a hóban, építették a hóembert a parkokban, az utcákon, és természetesen dobálták egymást hógolyókkal. Abban a pillanatban senkit nem érdekelt, hogy miként jut majd haza, hogy késnek majd a buszok, járhatatlanok lesznek az utak. Kicsit Alice in Wonderland érzése volt mindenkinek.

Másnap még szánkóztunk is a helyi parkban. Rivervalley. Folyóvölgy. Szánkózásra kiválóan alkalmas terep lenne. Ha lenne szánkó. De íreknél nincs. Sebaj, Alice bármiből álmodhat szánkót csodaországban! A sufni teljes tartalmát felvonultatta az írek színes fantáziája és leleményessége. A PVC padlóból kivágott bob, illetve a kerekek nélküli műanyag, lábbal hajtós motorforma (nem az volt, de nem tudom, mi, viszont csúszásra – is – alkalmatlannak bizonyult !!) vitte a prímet a szemetes zsákok tucatjai mellett.

Csúsztam én is párat, itt fulladt kudarcba a tervezett séta – elkerülhetetlenné vált a nadrágcsere ugyanis, ehhez pedig haza kellett csúszkálni. Másnapra hirtelen megenyhült a zord idő, így egy nap leforgása alatt tengerré változott a jégpáncél. Vizünk persze továbbra is csupán esetlegesen van. Mikor hogy.

Tetszett ez a téli idő, alaposan felforgatta az írek mindennapjait. Például akadt múzeum, amely megközelíthető volt ugyan, mégis zárva tartott hétvégén – feltételezhetően az alkalmazottai hiányában, akik otthonról nem jutottak el idáig. Aztán akadt olyan főutca Dublin szívében, amelyet a Garda lezárt, talán mert volt benne egy 2 fokos emelkedő, amely felfagyott. Helyette a 15 fokos emelkedésű, egy autó széles utcán lehetett kijutni az egyébként zárt rendszerű, egyirányú utcácskákkal határolt St Stephen’s Green fogságából.
De még mindig jobb volt autózni, mint buszozni. Mert az autó legalább ott volt. A busz meg „normális időben” is esetleges. Ilyenkor feltételezhetően hiánycikk.

Szóval ne panaszkodjon nekem senki BKV sztrájkra, meg a hókotrókra, meg mindenféle egyéb közlekedési akadályra, mert biztos, hogy toronymagasan a dublini hóhelyzet felett áll!