Paris, mon Amour

Mérhetetlenül felháborít, hogy nem hozhattam haza a Camembert, amit akciósan szereztem be a sarki boltban, indulás előtt. A kecskesajtról már nem is beszélve, amitől most is összefut a nyál a számban...

Borzasztóan dühít, hogy a reptéri boltok az ártatlan, átlag utazón akarnak meggazdagodni. Azon, aki teljesen "abnormális" módon megszomjazik egy több órás utazás során, ellenben csak a reptéren vagy a repülőn, irreális összegért vásárolt vizet (!), illetve egyéb folyadékot fogyaszthatja. Meg azon, aki visszatérve a francia sajtfővárosból az ír sörfővárosba magáévá tenne néhány raccsoló nevű, rém kellemes illatú tejterméket is.

A reptéri benga, ám roppant udvarias security Monsieur-nek volt pofája azt mondani, két "elnézést" közepette, hogy a sajt veszélyes - és folyadéknak minősül. Avagy fordítva?! Ne nevettesen már! Ez a camembert még messze volt attól az érettségi foktól, és legfeljebb a gyomromban lenne alkalma folyni!
Nyilvánvalóan mindezt Ő sem gondolhatta egészen komolyan, mert érdeklődő kérdésemre azt felelte később, hogy amennyiben a duty free shopok valamelyikében vásároltam volna meg a szóban forgó termékeket - természetesen az átlag bolti ár háromszorosáért - akkor a hermetikusan lezárt zacskóban felvihettem volna a fedélzetre! Most viccel??! Mert a hermetikusan lezárt zacskó nem bontható ki egy mozdulattal szerinte, amennyiben sajtbombát akarok gyártani? És a szagbomba ellen az sem védne jobban, mint az általam előre, gondosan körbetekert három nylonzacskó. Döbbenet! Nem tudom, ő hisz-e ebben a beteges policy-ban, feltételezem nem, mert többször sajnálatát fejezte ki miatta, de mit lehet tenni: ő kötelességet teljesít!
Ezek után bon appétit-t kívántam neki a sajtomhoz, amit tüntetőleg beledobott a szinte üres kukába - ahonnan éppen egy mozdulattal vehető ki - miközben nekem fájdalmasan meghasadtak az ízelőbimbóim.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a fémdobozos teakollekciómat, amit ajándékba kaptam, libamájnak nézte a röngtenképen, és már előre élvezte, hogy attól is megszabadíthat. Nomármostén nem tudom, hogy a libamáj mióta folyadék, bizonyára éppen azóta, amióta a kecskesajt, de hogy a teafüvemre nem veri rá ezt a folyadék dolgot, abban biztos voltam. Megérezhette a bennem ugrásra készen feszülő kelta tigrist, mert visszahúzott kapirgálni a gall szemétdombjára! Félgyőzelem.

Ezek után kellemes órácskát tölthettem a CDG1 egyik várótermében, ahol biztonsági kapun kívül, azaz belül, csupán egy árva boltocska, két masszázs-szék, 2 internetpont, meg néhány mellékhelység található. Na ott legalább világos van, mert a váróban meghitt, olvasásra tökéletesen alkalmatlan félhomály uralkodott. Ezúttal azonban nem volt hangulatom a WC-n való olvasáshoz... Mindenütt jó, de legjobb otthon.


Nos, így végződött Paris. De lássuk, mik övezték még az elmúlt párizsi hétvégét? Kezdjük az elején!

Paris minden egyes alkalommal lenyűgöz. Pedig párszor már találkoztunk, de éppen olyan, mint egy szeszélyes nőszemély: mindig új és új arcát mutatja. Paris éppen ezért esőben és ködben is elbűvöl.

Ahogy a durcás kislány is ennivlóan édes tud lenni, Paris varázsából sem von le semmit a borongós időjárás. Sőt!

A ködbe vesző kilátás a Montmartre tetejéről lélegzetelállító, a rue Rivoli hangulatos árkádjai csábítóak,

a Beaubourg színes kavalkádja megtöri a monoton égbolt borúját, derűt varázsolva arcokra, szívekbe.

A Notre-Dame pedig továbbra is lenyűgöző gazdagon díszített homlokzatával.

Paris mindig kiszakít az időből, és az ott töltött bárhány óra, nap, éjszaka valami megmagyarázhatatlanul mesés energiával tölt fel.

Péntek este érkeztem. RER-rel 40 perc alatt a Montmarte lábánál találtam magam CDG 1-ről - el se hittem. A terminálok közti vezető nélküli metró ingyenes, az RER ticket kb 8 euró. Szemben a taxi min 30-40 eurós költségével. Nem beszélve az időtöbbletről.

Összkomfortos szállásom némi irish souvenir-be került csupán - az sem kötelező jelleggel: milyen jó, ha az embernek Európa-szerte vannak barátai. A Bamako gúnynévre hallgató negyed határán található bérház 5. emeletére lift nem visz fel - és nem hátrány megjegyezni azt sem, hogy a sok egyforma ajtó közül, unlike in Dublin, melyiken mentünk be. Időrabló a szomszédén kopogtatni feleslegesen. Meg negyed óra után kínos is.

"Bamako" pedig hírhedten híres. A rally helyett itt arról ismerkszik meg, hogy feltűnően kimagasló a bevándorlók aránya, sötétben könnyedén beleolvadnak a tájba, a metrón pedig az az ember érzése, hogy kontinenst tévesztett. A vasárnapi piacuk azonban kifejezetten érdekes és színes, ha pedig valaki fodrászhoz menne, abból itt egy utcában talál két tucatot - jó áron. Csak nehogy afrofrizura legyen a vége :)

Szállásadóm szombat estére baráti összejövetelt tervezett egy szórakozóhelyen. Ő francia. A haverok oroszok. A helyszín pedig ír. Azt hittem rosszul hallok, pedig nem. Szombati párizsi éjszakámat mégsem tölthetem egy ír pubban! Pedig de. Mert nekik ez a kedvenc helyük. Multikulti. Amúgy a zene remek volt, és nem üvöltött, így még beszélgetni is kiválóan lehetett. Unlike in Dublin. Más különben a pub egészen dublininak hatott, bár a Guinness korsója 8 euró körül mozgott, amin még az én borsossághoz szokott dublini szemem is elkeredett. Viszont a ház borát még az íreket is meghazudtoló méretű pohárba igyekeztek beleerőszakolni. Komolyan mondom, a jageres poharam nagyobb otthon!

Az este folyamán megismertem egy olasz írót, egy orosz tolmácsot, meg még 2-3 oroszt és pár franciát. By the way. Ebből egy szöszke oroszlány és egy macsó francia sármőr egy párt alkotott. Házasok voltak. Pedig alig egy éve ismerik egymást. Talán zöld kártya áll a háttérben? vagy csupán az én rossz májam? Reméljük nem tett be szerelmüknek az a sajnálatos affér, hogy a srác bőrkabátját slusszkulcsostól megfújták leányzó melletti szék támlájáról. Miközben ő ott ült. Roppant kellemetlen. Különösen, ha az ember józan. Mert vezetni szándékozott. Volna.

Ettől a szerencsétlen incidenstől eltekintve kifejezetten kellemes éjszaka volt, és nem kapcsolták fel a lámpát a buli közepén, hajnali kettőkor. Mint Dublinban szokták. Felüdülés.

Vasárnap mászkáltunk. A Marais-ban. Tömve volt. Helyiekkel, turistákkal, kebabra és rétesre éhes emberekkel. Éttermek előtt kígyózó sorokkal. Én viszont nem kóser kajára voltam kiéhezve. Standrad francia boulangerie-t azonban csupán elvétve találni emitten, mint tűt a szénakazalban. Persze nem tágítottam a croissant gondolatától, ízlelő bimbóim annál erősebben áhították közelségét. De tudni illik, hogy az 1 eurós tétel helyben fogyasztva másfélszeres áron fut. Mint minden pékáru, amit nem otthon vagy az utcán kívánunk magunkévá tenni. Mindennek ára van. Sebaj... csak azért is - megkívántam, megszereztem!

Aztán a Szajna-parton lesétáltam a magamba szívott kalóriákat. A Marais-tól, a Saint-Michel-en át a Madeleine-ig szívtam magamba falánkul a párizsi levegőt is. És próbáltam leküzdeni az erősen csábító vágyat, hogy gyakrabban megtehessem mindezt... Mert ilyenkor csak Párizs számít... Minden más lényegtelen részletkérdés. Csak tudnám mikor és mivel ejtett rabul az a város? örökre. És olybá tűnik, hogy menthetetlenül végérvényesen!

Au revoir, mon Amour!

PS: mióta a fenti bejegyzés elkészült (már talonban volt pár hete, 95%-os készültséggel), egy újabb rövid parisian stay-en vagyok túl. Azon gondolkodtam az éppen felújításra váró Eiffel torony szomszédságában lévő kávézóban kortyolgatva a bordeaux-it, meg majszolva a mousse au chocolat-t, hogy vajon miért lett ilyen világhírű ez a repülőről is könnyedén felismerhető fallikus fémcsoda, amely nappal leginkább egy magasfeszültségű vastákolmányhoz hasonlatos, este pedig sajnos élvezhetetlen a turistákat folyamatosan zaklató szuvenírárusok rohama miatt? Rejtély, de az biztos, hogy nélküle Paris nem lenne Paris!