Milanoi - de nem makaróni

Kellemes 25 fok, enyhe tavaszi fuvallat, virágtól roskadó gyümölcsfák, macskaküves utcácskák, szökőkútnak támasztott piros Vespa robogó, latte macchiato és romantikusan melankolikus gitár muzsika. Mi más kell a boldogsághoz?

Tömény olasz tünemény, megalo-italo giccsparádé.

48 órányi nyaralás, laza 3 órára Dublintól. Bú- és hófelejtő hétvégi, hó eleji kiruccanás, az ír télből az olasz tavaszba.

A kirándulás hektikusan indult, majdnem törlődött is, de mint általában az ilyen jellegű utazások, ezek sikerülnek a legjobban.

A Ryanair Bergamo-ba reppen Dublinból, és bár ők a desztinációt Milánónak hivják (ami nagyságrendekkel érthetőbb, mint a Párizsnak titulált Beauvais), a cseppnyi olasz kisváros mind hangulatában, mind látnivalóban eleget tartogat egy kellemes hétvégi kikapcsolódáshoz. Meglepően sokat annak, aki, mint mi, semmire sem számít.

A menetrend szerint negyedóránkánt közelkedő reptéri busz 2 eurón alul és 10 percen belül bevisz a belvárosba – igaz, nem árt felkészülni, hogy szardíniaként érkezünk meg. A tömegnek meg van viszont az a sajátos előnye, hogy a Schumacherként közlekedő, őrült olasz buszsofőr sem lendíthet ki minket a kényszeredett egyensúlyunkból.

Szállásunk egyszerű, de frissen renovált és tiszta hostel volt (booking.com-on foglalva, Central Hostel Bergamo) 5 perc sétára a vasútállomástól. Egyetlen hátulütője az volt, hogy a felújítás ott létünk alatt is folyt, és szombat reggel kíméletlen fúrás-faragásra ébredtünk a tetőtérben. Az este jótékony homályában nem tűntek fel az állványok, és minderről persze a recepciós kisasszony elfelejtett tájákoztatni minket, sőt mintegy kikérte magának, amikor kissé borús ábrázattal megkérdeztem, hogy vasárnapra is tartogatnak e valami hasonló ébresztőt. Nem, az olaszok vasárnap nem dolgoznak. A vendégmunkásaik sem.

A recepciós kisasszony (aki franciául sokkal kedvesebb volt, mint angolul) sem dolgozott, viszont azt felfedeztük, hogy a reggeliző teremben (pont mint a gimis kantin) található szépen laminált óriásplakáton elnézést kérnek a felújítás okozta kellemetlenségekért. Kár, hogy mire ide eljut az ember, már kétszer jól kidühöngte magát.

Péntek este megrohamoztuk a beajánlott pizzeriát a sarkon (La bruschetta): és az Eat Pray Love hősnőjének mintájára széles mosollyal belemerültünk a dolce vitába. Friss mozarella, oregano, vino rosso...a tiramisu-nak már nem is maradt hely.

Másnap nyakunkba vettük a Milanot – vonattal 1 órára és kb 5 euróra. Azt mondjuk nem sikerült megértenem nap végére sem, hogy az alig 40 km-re fekvő olasz divat fővárosba miért tart 1 órán át az út vonattal. Valószínűleg két kört futottunk a Garda tó körül is. Milano olasz nagyváros. Se nem több, se nem kevesebb.

Metróhálózat, parkok virágokkal és fűben heverő emberekkel tele, múzeumok kortárs és klasszikus remekművekkel,

Da Vinci utolsó vacsorája, egy monumentális dóm, és egy turisztikus erőd. Ott létünk alatt vintage Alfa Romeok lepték el a dóm teret, két utcára tőle meg csokoládé piac ingerelte az ízlelőbimbóinkat.

 Ah, olasz konyha és fagyi hegyek. Ennek nem lehet ellenállni.

(Ahogy annak sem, hogy az ember Olaszországban cipőt vagy táskát vegyen. :)

Meg persze luxus és kevésbé márkás ruhaüzletek amerre a szem ellát. Divat a köbön. Olyannyira, hogy a nap végén kissé döbbenten és elécsigázva bandukoltunk a véget nem érő luxusbutikok közt egy echte olasz pizzeria után kutatva. De csak zárt boltokat találtunk, élelmet nem. Avagy, amit igen, azt nem a mi pénztárcánkra szabva. Szerencsére a pályaudvar már nem a luxus negyed része, így szemünk helyett végre ingerelhettük a szánkat is. Ezúttal a desszert sem maradt el.

Fáradtan rogytunk az esti „gyors” fakó üléseibe. Nem kellett altatódalt énekelni.

Másnap Bergamo volt terítéken, meg egy paradé: a böjti időszak felénél ért minket az olasz hon jellegzetességeit felvonultató dübörgő felvonulás. Az Alta Cittában.

De mi a felső várost látogattuk meg először, és amennyire apró, annyira magával ragadó a fellegvár negyed.

A kiszemelt, árkádok tövében megbújó étteremnél ugyan fél órát vártunk egy asztalra, de ha behunyom a szemem, még most is átleng az a felszabadult életérzés, ami ott kerített mindkettőnket hatalmába. Ebédre polentát ettem, amit itt bergamoinak árulnak, de Erdélyben meg erdélyinek. Ennek több volt az íze. Hiába:olasz.

A 48 órás paradicsomi állapotok egy józan ryanaires afférral zárultak: hiába a szabvány bőrönd, ha 10kg-nál nehezebb a csomag. Fel kellett adni, O’Leary bagázsával nincs vita. Cselesek, mert a bergamoi reptéren nem járható az online check-in adta egérút: a security check előtt mindenki poggyászát alakra és kilóra megvizsgálják: a mérleg a szabványkeret. Két legyet egy csapásra.

Az egész történet nem is a váratlanul rám vert 35 euró miatt izgatott leginkább, hanem azért, mert a túlsúlyért a céges laptop felelt, amit ráadásul használni sem tudtam, mert a szálláson nem működött a wi-fi.

Így jár a workalcoholic: pórul. Tanulságok levonva.

Ezzel együtt bármikor újra indulnék Olaszországba. Igazi kis gyöngyszem a rideg ír hétköznapokhoz mérten. Az ember itt Dublinban hajlamos elfelejteni, milyen is az igazi nyár.