Hogyan vegyünk példát az írekről?
Bármily hihetetlen, de vannak dolgok, amelyeket eltanulhatnánk az írektől. A „hogyan tűnjünk józannak 10 sör után” c. alaptézisen, tehát az iváson kívül. És ez garantáltan nem az evés. Zárójel: az ír konyhaművészet újabb gyöngyszemével találkoztam ma – babkonzervbe tunkolt pritítós kenyér. Hm. Ínycsiklandó. Főleg ebédre.
Viccet félretéve, annyit szapulom őket ezen blog keretében, hogy az egyensúly helyrebillentése érdekében ez a bejegyzés csupa pozitívumot fog tartalmazni róluk - ha sikerül, 100% irónia mentesen. (A fenti bekezdést természetesen leszámítva.). Legalábbis igyekszem.
Az első ilyen: a fésűs besorolás elve. Ezt komolyan oktatni kéne odahaza! Más kérdés, hogy talán azért ennyire előzékenyek, mert a) gyakran nem egyértelmű kinek is van elsőbbsége, b) megszokták, hogy a sávok néha csak úgy maguktól elfogynak. Mindenféle előzetes figyelmeztető tábla nélkül. Legfeljebb két úttestre festett nyíl jelzi, hogy „hello, 3 méter múlva nem lesz már sávod”! Döbbenet. Ezt kompenzálandó, az írek többsége udvarias. Ha látja, hogy indexelsz – sőt néha az is elmaradhat – akkor nem a gázra lép, hanem a fékre. Vagy arra se, csak pusztán nem lép a gázra. A dudára se. Tehát éppen ellenkező műveletet hajt végre, mint nálunk az autósók nagy része. (Tisztelet a kivételnek.) Ezzel a mozdulattal, a sáv nélkül megrekedt autóstárs be is tud sorolni. A forgalom halad, mert ezt valóban fésűs elven űzik.
Ha már közlekedés – és ezt lehet, hogy már írtam – szintén nagyon szimpatikus, hogy szabadon hagyják a mozgássérült parkolóhelyeket, valamint – és ezt is oktatni kéne – nem állnak be a kereszteződés közepébe, ha látják, hogy a fizika törvényei miatt úgysem juthatnak át rajta. Inkább kivárják a következő lehetőséget, nem blokkolva ezzel a keresztirányú forgalmat. Elképzelhető, hogy elszigeteltségük miatt ilyen nyugisak, de ennek hátránya is van ám. Arról most nem írok, mert megígértem, hogy pozitív bejegyzés lesz. :)
Egy másik kellemes „meglepetés”: a kézmosás! Ahogy a munkahelyemen kifüggesztett swine flu (sertésinfluenza) ellenes kampány egyik, képekkel illusztrált óriás poszterjéről megtudtam, az alapos kézmosás legalább 15 másodperc. (Már látom, ahogy legközelebb mindenki indítja a stoppert a mosdóban!) Ha igazán alapos, ujjanként végezzük el a tisztítást, és öblítés után kezet is törlünk, majd a papírkendőt a szemetesbe dobjuk. (A gyengébbek kedvéért!) Emlékeim szerint olyan 3 éves koromban tanultam meg a kézmosás fortélyait – de majd édes szüleim helyesbítenek. Persze lehet, hogy előbb, de arról (még/már) nincsenek emlékeim. Nyilván ismétlés a tudás anyja – talán ezért nem véletlen, hogy a plakátok számos ponton megtalálhatóak az épületben, szerintem egy főre minimum 2 plakát jut. Kár, hogy ez már nem óvóda – bár néha az az érzésem (na tudtam, hogy felülkerekedik majd a cinizmusom.) Azért kíváncsi lennék egy hatástanulmányra: vajon hány felnőtt ember világosodik meg hirtelen, szorgosan bújva a tájékoztatót? És hányan fognak emiatt (jól) kezet mosni? Hm. Kiderül majd. Ha például senki nem betegszik meg, a kampány sikeresnek minősíthető, és talán azzal a kollegával is kezet merek majd fogni, akivel – biztos forrásból tudom – nem szabad! :)
Nos, ami valóban példaértékű, az irónia leghalványabb sugara nélkül, az a rendőri szervek abszolút korrekt intézkedése. Márciusban már volt szerencsém a rend helyi őreihez, a Garda-hoz. Akkor is roppant szimpatikusan és korrektül jártak el.
Ezúttal tényleg én voltam a hunyó: buszsávban mentem. Hétvége volt ugyan, csak éppen az meg egy 24 órás buszsáv. Nem „túl gyorsan”, csak a megengedettnél többel. Siettem. Hm. Más kérdés, hogy a megengedett 60 km/h kétszer két sávos főúton nevetséges. (Ott bezzeg 100-zal lehet menni, ahol két autó se fér el egymással szemben! De ez a post ugye nem erről szól.) Nos, mindegy, vállalom tettem következményét: amint megláttam mögöttem a kék szirénát – sajnos elég késve, amiért meg is kaptam a magamét – lehúzódtam és vártam a verdiktet. Szerencsémre – helyzeti előny női oldalon – az intézkedő két biztos úrból csak az egyik volt nagyon dühös rám. A másikat talán megenyhítette kétségbeesett mosolyom. Nem tudom hogyan, de végül egy „bad driver” titulussal és egy figyelmeztetéssel megúsztam. El sem hittem. Se bírság, se pont, se kenőpénz (elvből nem adok, és itt főleg eszembe se jutna, de hát ugye a származásom jár bizonyos rossz beidegződéssel). Semmi. Csak egy figyelmezetetés, hogy legközelebb ennyivel nem úszom meg.
A történet tanulsága számomra: így is lehet! Azóta sosem megyek a buszsávban – legalábbis abban biztos nem... Reggelente így néha pár perccel tovább tart az út, de értékelem, hogy nem retorzióval próbálnak rávenni a szabályok betartására. És annyira szimpatikus a korrekt, nevelő célzatú hozzáállás, hogy már csak ezért is tisztelettudó külföldi autós leszek. Amúgy meg teljesen igazuk volt. Simán visszaélhettek volna a helyzettel, sok euróm bánta volna – de nem tették. Abszolút minta-eljárás volt. Kettőből kettő. Szerva itt, csere ott.
Csere nem, de az áru értékének visszafizetése igen. Még egy pont, ahol lenne mit tanulni: ügyfélszolgálat. És bizalom. Rövid leszek. Egyet fizet, kettőt vihet akció a helyi szupermarketben. Hetente ott vásárolok. Semmi extra, csupán reszelt sajt, szavatossági idő végén, rajta virít az akciós matrica. Alapból nem ezt a márkát venném, de kedvezményesen megéri (ld. még itt is hat a marketing! Egy sima sajtnál. Nem alábecsülendő!) Mellé még több apróság bekerül a kosárba, fizetek, késő van, sietek haza. Otthon kezembe akad a számla: természetesen kétszer számolták a sajtot. Na, azért úgy már nem mókás. (Megjegyzem, több mint ezer forint értékű „elszámolásról” volt szó. Minden relatív, de ez megér egy próbát.) A bolt már zárva, ezért reggel ott indul a napom.
Kezemben a két sajt, a blokk, meg a reggeli mosolyom. Az az arcomon, nyilván. (Bár reggel néha... ki tudja...) Teljesen higgadtan és udvariasan tálalom a helyzetet az egyik alkalmazottnak, aki semmit nem kérdez / vitat / kifogásol, nem mutogat pénztártól való távozásra utaló táblákra (mert nincs is ilyen) hanem ránéz a blokkra, elnézést kér, és egy perc múlva tárcámban a túlszámlázás értéke, készpénzben. Mindez egy kedves mosoly kíséretében. Fel sem merült benne, hogy a sajtot esetleg nem is ott vettem, sőt nem is tegnap. Hogy én ragasztottam rá a matricát, utólag. Hogy csak találtam a blokkot, nem is az enyém.
Alapból úgy állt hozzám, hogy igazat mondok (ez így is történt), és nem pedig úgy, hogy biztos hazudok. 3-4 euróért.
A történet szépsége: ez nem az első eset volt. Pár hónapja mindez akciós csokival is megtörtént. Ott annyival volt komplikáltabb a helyzet, hogy az egyik csokit már megettem este, mire feltűnt a nyilvánvalóan nem szándékos turpisság. Itt csak amiatt tartott tovább érvényt szerezni igazamnak, hogy a bemutatandó áru már a gyomromban volt. Vagy kitudja hol.
De az ügyfél értékes, mint tudjuk, mindig igaza van, és végül ott is visszakaptam, ami visszajárt.
Kettőből kettő. Szerva itt. Csere ott? Otthon vajon miként állna ez a meccs? Döntetlenül? Bíróságon?
Természetesen itt is vannak morcos eladók (azok biztos nem helyiek, khm), bunkó sofőrök, és alapból rosszindulatú emberek. Vannak gyilkosok, alkoholisták, tolvajok. Nem álomvilág ez, nem is ideális. De olyan nemes érzés azzal szembesülni, hogy az emberről alapból jót feltételeznek. És nem pedig rosszat.
Ez a hozzáállásbeli különbség apróságnak tűnhet, az íreknek bizonyára egyáltalán fel sem tűnik, hisz természetes, de azt gondolom, sok ilyen kicsi jó összességében egy kellemesebb, élhetőbb világhoz vezet. Mindenféle irónia nélkül!
Viccet félretéve, annyit szapulom őket ezen blog keretében, hogy az egyensúly helyrebillentése érdekében ez a bejegyzés csupa pozitívumot fog tartalmazni róluk - ha sikerül, 100% irónia mentesen. (A fenti bekezdést természetesen leszámítva.). Legalábbis igyekszem.
Az első ilyen: a fésűs besorolás elve. Ezt komolyan oktatni kéne odahaza! Más kérdés, hogy talán azért ennyire előzékenyek, mert a) gyakran nem egyértelmű kinek is van elsőbbsége, b) megszokták, hogy a sávok néha csak úgy maguktól elfogynak. Mindenféle előzetes figyelmeztető tábla nélkül. Legfeljebb két úttestre festett nyíl jelzi, hogy „hello, 3 méter múlva nem lesz már sávod”! Döbbenet. Ezt kompenzálandó, az írek többsége udvarias. Ha látja, hogy indexelsz – sőt néha az is elmaradhat – akkor nem a gázra lép, hanem a fékre. Vagy arra se, csak pusztán nem lép a gázra. A dudára se. Tehát éppen ellenkező műveletet hajt végre, mint nálunk az autósók nagy része. (Tisztelet a kivételnek.) Ezzel a mozdulattal, a sáv nélkül megrekedt autóstárs be is tud sorolni. A forgalom halad, mert ezt valóban fésűs elven űzik.
Ha már közlekedés – és ezt lehet, hogy már írtam – szintén nagyon szimpatikus, hogy szabadon hagyják a mozgássérült parkolóhelyeket, valamint – és ezt is oktatni kéne – nem állnak be a kereszteződés közepébe, ha látják, hogy a fizika törvényei miatt úgysem juthatnak át rajta. Inkább kivárják a következő lehetőséget, nem blokkolva ezzel a keresztirányú forgalmat. Elképzelhető, hogy elszigeteltségük miatt ilyen nyugisak, de ennek hátránya is van ám. Arról most nem írok, mert megígértem, hogy pozitív bejegyzés lesz. :)
Egy másik kellemes „meglepetés”: a kézmosás! Ahogy a munkahelyemen kifüggesztett swine flu (sertésinfluenza) ellenes kampány egyik, képekkel illusztrált óriás poszterjéről megtudtam, az alapos kézmosás legalább 15 másodperc. (Már látom, ahogy legközelebb mindenki indítja a stoppert a mosdóban!) Ha igazán alapos, ujjanként végezzük el a tisztítást, és öblítés után kezet is törlünk, majd a papírkendőt a szemetesbe dobjuk. (A gyengébbek kedvéért!) Emlékeim szerint olyan 3 éves koromban tanultam meg a kézmosás fortélyait – de majd édes szüleim helyesbítenek. Persze lehet, hogy előbb, de arról (még/már) nincsenek emlékeim. Nyilván ismétlés a tudás anyja – talán ezért nem véletlen, hogy a plakátok számos ponton megtalálhatóak az épületben, szerintem egy főre minimum 2 plakát jut. Kár, hogy ez már nem óvóda – bár néha az az érzésem (na tudtam, hogy felülkerekedik majd a cinizmusom.) Azért kíváncsi lennék egy hatástanulmányra: vajon hány felnőtt ember világosodik meg hirtelen, szorgosan bújva a tájékoztatót? És hányan fognak emiatt (jól) kezet mosni? Hm. Kiderül majd. Ha például senki nem betegszik meg, a kampány sikeresnek minősíthető, és talán azzal a kollegával is kezet merek majd fogni, akivel – biztos forrásból tudom – nem szabad! :)
Nos, ami valóban példaértékű, az irónia leghalványabb sugara nélkül, az a rendőri szervek abszolút korrekt intézkedése. Márciusban már volt szerencsém a rend helyi őreihez, a Garda-hoz. Akkor is roppant szimpatikusan és korrektül jártak el.
Ezúttal tényleg én voltam a hunyó: buszsávban mentem. Hétvége volt ugyan, csak éppen az meg egy 24 órás buszsáv. Nem „túl gyorsan”, csak a megengedettnél többel. Siettem. Hm. Más kérdés, hogy a megengedett 60 km/h kétszer két sávos főúton nevetséges. (Ott bezzeg 100-zal lehet menni, ahol két autó se fér el egymással szemben! De ez a post ugye nem erről szól.) Nos, mindegy, vállalom tettem következményét: amint megláttam mögöttem a kék szirénát – sajnos elég késve, amiért meg is kaptam a magamét – lehúzódtam és vártam a verdiktet. Szerencsémre – helyzeti előny női oldalon – az intézkedő két biztos úrból csak az egyik volt nagyon dühös rám. A másikat talán megenyhítette kétségbeesett mosolyom. Nem tudom hogyan, de végül egy „bad driver” titulussal és egy figyelmeztetéssel megúsztam. El sem hittem. Se bírság, se pont, se kenőpénz (elvből nem adok, és itt főleg eszembe se jutna, de hát ugye a származásom jár bizonyos rossz beidegződéssel). Semmi. Csak egy figyelmezetetés, hogy legközelebb ennyivel nem úszom meg.
A történet tanulsága számomra: így is lehet! Azóta sosem megyek a buszsávban – legalábbis abban biztos nem... Reggelente így néha pár perccel tovább tart az út, de értékelem, hogy nem retorzióval próbálnak rávenni a szabályok betartására. És annyira szimpatikus a korrekt, nevelő célzatú hozzáállás, hogy már csak ezért is tisztelettudó külföldi autós leszek. Amúgy meg teljesen igazuk volt. Simán visszaélhettek volna a helyzettel, sok euróm bánta volna – de nem tették. Abszolút minta-eljárás volt. Kettőből kettő. Szerva itt, csere ott.
Csere nem, de az áru értékének visszafizetése igen. Még egy pont, ahol lenne mit tanulni: ügyfélszolgálat. És bizalom. Rövid leszek. Egyet fizet, kettőt vihet akció a helyi szupermarketben. Hetente ott vásárolok. Semmi extra, csupán reszelt sajt, szavatossági idő végén, rajta virít az akciós matrica. Alapból nem ezt a márkát venném, de kedvezményesen megéri (ld. még itt is hat a marketing! Egy sima sajtnál. Nem alábecsülendő!) Mellé még több apróság bekerül a kosárba, fizetek, késő van, sietek haza. Otthon kezembe akad a számla: természetesen kétszer számolták a sajtot. Na, azért úgy már nem mókás. (Megjegyzem, több mint ezer forint értékű „elszámolásról” volt szó. Minden relatív, de ez megér egy próbát.) A bolt már zárva, ezért reggel ott indul a napom.
Kezemben a két sajt, a blokk, meg a reggeli mosolyom. Az az arcomon, nyilván. (Bár reggel néha... ki tudja...) Teljesen higgadtan és udvariasan tálalom a helyzetet az egyik alkalmazottnak, aki semmit nem kérdez / vitat / kifogásol, nem mutogat pénztártól való távozásra utaló táblákra (mert nincs is ilyen) hanem ránéz a blokkra, elnézést kér, és egy perc múlva tárcámban a túlszámlázás értéke, készpénzben. Mindez egy kedves mosoly kíséretében. Fel sem merült benne, hogy a sajtot esetleg nem is ott vettem, sőt nem is tegnap. Hogy én ragasztottam rá a matricát, utólag. Hogy csak találtam a blokkot, nem is az enyém.
Alapból úgy állt hozzám, hogy igazat mondok (ez így is történt), és nem pedig úgy, hogy biztos hazudok. 3-4 euróért.
A történet szépsége: ez nem az első eset volt. Pár hónapja mindez akciós csokival is megtörtént. Ott annyival volt komplikáltabb a helyzet, hogy az egyik csokit már megettem este, mire feltűnt a nyilvánvalóan nem szándékos turpisság. Itt csak amiatt tartott tovább érvényt szerezni igazamnak, hogy a bemutatandó áru már a gyomromban volt. Vagy kitudja hol.
De az ügyfél értékes, mint tudjuk, mindig igaza van, és végül ott is visszakaptam, ami visszajárt.
Kettőből kettő. Szerva itt. Csere ott? Otthon vajon miként állna ez a meccs? Döntetlenül? Bíróságon?
Természetesen itt is vannak morcos eladók (azok biztos nem helyiek, khm), bunkó sofőrök, és alapból rosszindulatú emberek. Vannak gyilkosok, alkoholisták, tolvajok. Nem álomvilág ez, nem is ideális. De olyan nemes érzés azzal szembesülni, hogy az emberről alapból jót feltételeznek. És nem pedig rosszat.
Ez a hozzáállásbeli különbség apróságnak tűnhet, az íreknek bizonyára egyáltalán fel sem tűnik, hisz természetes, de azt gondolom, sok ilyen kicsi jó összességében egy kellemesebb, élhetőbb világhoz vezet. Mindenféle irónia nélkül!
Megjegyzések