Another (half)day in Paradise

Alig vártam a szombati kerti villás reggelimet. Egészen addig, amíg rá nem döbbentem, hogy az ma elmarad. Szakadt az eső. Azt hiszem életemben nem foglalkoztam még ennyit az időjárással, mint mióta itt élek. Megértem, hogy miért napirendi téma ez angolszász országokban. Mert az, hogy éppen süt-e a nap, nem csupán ténykérdés, azaz megállapítás. Potenciális program is. Lehetőség. Talán vissza nem térő.

Az ember könnyedén tanulhat spontaneitást erre felé. És könnyebben megemészti lassacskán, ha felsőbb erők alantas módon keresztül húzzák esetleges terveit. Míg nem idővel le nem szokik erről a felesleges időtöltésről, a tervezésről.
Egész héten vérzett a szívem, hogy reggelente hétágra süt a nap, nekem meg rohanni kell munkába.
Murphy meg kacag a markába, hogy nesze neked, szombat reggeli eső.

Az Ég ajándéka volt ez a nap - is.

Sebaj, ebéd után visszakacagtam Murphy-nek. És összességében megnyertem ezt az ütközetet. Feláldoztam a betervezett napsütötötte villás reggelimet, egy be nem tervezett napsütötte kirándulással egybekötött autókázásra. A hangsúly az utolsó négy szóra egyformán helyeződik. Az alábbiak szerint.

A napsütöttét szó szerint kell érteni: igaz kétszer majd levitte a szél és az aktív működtetés az ablaktörlő lapátokat, de mire átértem a város másik felére, felhőknek nyoma se volt. (Ez komolyan megszokhatatlan. Főként, hogy útközben még azon morfondíroztam, milyen értelmes időtöltést találunk majd szakadó esőben – a jól bevált pubon kívül.)

Az alagútban a helyi HEV jár

A kirándulás esetében is a megszokott értelmezést kell alapul venni: a Dublintól délre fekvő, hangulatos tengerparti városka, Bray üdülőparadicsoma kiválóan alkalmas a hétköznapokból való könnyed és gyors kizökkentésre. Igen, az akváriumához már volt szerencsém pár hete. Ezúttal, többek közt, a „hegyét” másztam meg másodmagammal.

Tricouleur locale

Sétáltunk, fagyiztunk, bambultunk, gyönyörködtünk, élveztük a nyarat, a tengert, a kilátást, a szabadságot, a gondtalanságot, az életet, miközben azon elmélkedtem, hogy miért tudjuk többnyire oly’ nehezen értékelni mindazt, amit kapunk a Sorstól.

Leírhatatlan - ezért inkább lefényképeztem.

Mennyire hatalmas élményben és szerencsében van részem, hogy ez a csodálatos táj tárul szemeim elé a friss levegőn, ahelyett, hogy a pesti fülledt 40 fokban szagolnám a belvárosi szmogot. Félreértés ne essék, igen kedvelem szülővárosom (lásd: egy utóbbi bejegyzés), de most valahogy nehezen bírtak volna rá egy cserére. Meglepően sokat kellett volna győzködni...

Van olyan, hogy lélegzetelállító - és nem csak a mászástól.

Ennél jobban már csak az említett „egybekötés” miatt lett volna nehéz átcsábítani a tengerparti hétvégi „chill”ről a nyüzsgő nagyvárosi forgatagba.

Mert a fent leírt paradicsomi állapotokhoz egy kivételesen izgalmas közlekedési eszköz is társult. És aki kicsit is ismeri a négykerekűek nemes példányaihoz fűződő különleges viszonyom, annak szükségtelen magyarázni, hogy miként került bennem egyensúlyba a természet adta zen és a lóerők duruzsolása. Közel 300 lovacska tökéletes szimfóniája. Alig 5000 köbcentibe zárva. És mindez, ha még fokozhatjuk a fokozhatatlant: kabrió formát öltve. A tengerparton. A napsütésben.

Találós kérdés: Hogyan fér el közel 300 paci alig 5 liternyi helyen?

Nem célom senki szívét fájdítani. Célom csupán arra rávilágítani: hogy a boldogság sokszor a legváratlanabb pillanatokban érkezik és a legkevésbé várt formákban tör ránk – ha képesek vagyunk néha megállni a mindennapos (jövőnket építő) rohanásban, és készek észrevenni, megragadni, befogadni... élvezni. A jelent. Itt és most. Mert az életünket ma éljük.

Mindenkinek szép Mai napot!