Írország-Magyarország: 1:0

Ír foci? Az nem igen van. De ebben nem állnak egyedül a korabeli kelták Európa futball színpadán. Sajnos nekünk sem kell a szomszédba mennünk példáért – pedig ezúttal emelt fővel mehettünk volna a szomszédba, mondjuk Ukrajnába, ha lenne olyan, hogy magyar foci.

Nem értek hozzá, ezért nem nyithatok vitát arról, hogy van-e vagy nincs-e – szerény véleményem szerint (jó pénzért és jó szándékkal) lehetne. Lenne. De jelenleg nincs vagy nem idehaza van.

Tehát ír foci sem nagyon van – de a BIG csapata (=Boys in Green) legalább kijutott szomszédságunkba. Nemzeti válogatottjuk nagy része – és ezt minden elismerésemmel együtt mondom - ugyan  felülről verdeste a még versenyképes játékos korhatárt (és mint tudjuk a foci nem az a szakma, ahol a rangidősség számít csupán, és nem a technika, a fizikai fittség és a kor...) részvételük mégis egy kisebb fajta ír csodaként vonulhat a (futball)történelembe.

Igaz, a szintén veteránnak számító olasz szövetségi kapitány (Giovanni Trapattoni) által vezetett, hősiesen küzdő maroknyi „zöldfőlű” nem jutott túl a csapatmérkőzéseken, ahogy az sejthető volt, de ez mit sem zavarta a több tízezres, lelkes rajngótábort, akik a helyszíneken jól hallhatóan és láthatóan szurkoltak saját fiainak.

Blogom elmúlt bejegyzései is ékes bizonyítékai, hogy sok minden elmondható az írekről, mint minden nemzetről, jók és rosszak egyaránt. A június 4-i budapesti ír-magyar barátságos mérkőzés ugyan góltalan döntetlennel végződött, az írek azonban mégis sokkal jobban tudnak valamit nálunk: egyként lelkesedni.

Elképzeltem, hogy a magyarok több évtizednyi szünet után kijutnak az EB-re – már ehhez is erős képzelőerő szükségeltetik...

Próbáltam elképzelni, hogy egy ilyen teljesítményre miként reagáltak volna erre maguk a magyarok. Az átlag szurkolók. A média. A poltika.

Például leng(het)ett-e volna nemzeti lobogó a lakások vagy autók ablakaiban, az autók visszapillantóját borítva, vagy munkahelyek irodáit díszítve? Megbélyegzés, balhé, politikai botrányok nélkül.

Vajon mitől lett volna hangos a sajtó és/vagy a szurkolótábor? Buzdító énekektől vagy szurkolói és egyéb csatározásoktól?

Vajon lett volna lehetősége százezer magyarnak hirdeni magyarságát például Ukrajnában (ez kb. 1%-nak felel meg, ld. az írek alig 4 milliós lakosságából becsült adatok szerint legalább 40 ezren szurkoltak a helyszínen) és büszke egységként buzdítani a játékosainkat?

Vajon a felkészülés momentumairól, a játékosok profiljáról szóltak volna a bajnokságot megelőző hazai cikkek – vagy a válogatott pénztárcájában kutakodó, a jóban is rosszat kereső riportok szültek volna irigységet az amúgy is eléggé kétkedő potenciális magyar szurkolókban?

Vajon akkor is torkaszakadtából énekelt volna a magyar szurkolótábor a lelkesen küzdő játokosoknak, ha már egyertelműen nincs hova tovább...?

Vajon fújoltunk vagy tapsoltunk volna? Büszkék lettünk volna a részvételért vagy szégyenkezve törtünk-zúztunk volna Ukrajna vagy Lengyelország utcáin?

Egyáltalán, megenged(het)te volna az átlag magyar szurkoló, hogy több napos/hetes szabadságra menjen külföldön? És elnézte volna a magyar munkavállaló, hogy du. 5-kor kiürül az iroda, mert aznap éppen meccs van?

Nem szeretem a politikát. A fociért sem rajongok elvakultan, de alkalomadtán szeretem. Nézni. Megfigyelni. Nem feltétlen a sport, mint inkább ez emberi oldala miatt. Látni, miként befolyásolják ezek a meccek emberek millióinak (!) mindennapi életét, érzéseit, szokásait, sikereit, kudarcait.

Talán egyeseket meglep, de büszke vagyok magyar gyökereimre: gazdag múltú és hatalmas kultúrájú országból származom, különösen az írekhez képest. Ugyanakkor, és életemben talán először - kicsit irigyeltem a jobb napokat is látott íreket, hogy micsoda összetartásra képesek, ha hazájuk hírnevéről – meg persze egy jó buliról, stb stb. – van szó. Miként teszik félre a múltbeli vagy jelenlegi sérelmeket  - mert akad itt is, szép számmal, a kétkedők kedvéért.

Örültem, hogy kicsit bennfentesként élhettem meg ezt az EB-t magyar részvétel nélkül is, és rácsodálkozhattam arra, hogy miként mutatkozik meg a mindennapjaikban az „egységben az erő” elve - poltikai, gazdasági, meg EU válság ide vagy oda. Lenne mit tanulnunk, nekünk magyaroknak itt Közép-Európa szívében tőlük, az elszigetelt írektől! Hitről, kitartásról, szolidaritásról, egységről. Arról, hogyan tegyünk félre egyéni érdekeket és ellentéteket, valami átfogóbb, nemesebb célért. Mondjunk nagy szavakat: a nemzetért. A jövőnkért. A jóhírünkért.

Mint írtam, büszke vagyok magyarságomra. Egyedi nemzet ez, egyedi nyelvvel. Ez a büszkeség azonban, egy-két igen fontos sportsikert félretéve, főleg a múltból fakad, arra építkezik. Szeretném, hogy a gyerekem is büszke magyar lehessen – magyar földön. Erre ugyan a mai hazai légkör nem sok jóval bíztat, én azonban szeretném hinni, hogy csupán akarni kell, és minden újjáépíthető. A gazdaság, a jókedv, a nemzeti öntudat. Ahogy hiszem, hogy a magyar foci létezése is csupán akarat kérdése. Mert az, hogy fél évszázada mi voltunk a bajnokok, már régmúlt. Olyannyira rég, hogy lassan nem lesz élő tanúja annak, hogy valaha létezett jó magyar foci, amire egyként voltunk büszkék. Milyen „véletlen” és elgondolkodató párhuzam ez a futball és a haza múltja és jelene között.

Szerintem rajtunk, egyes embereken múlik – mindkettő.

Az írek feltehetően semmivel nem fociznak jobban nálunk. Talán csak a (dolgokhoz, helyzetekhez való) hozzáállásuk más. De az nagyon. És ez az „apróság” olykor hatalmas különbséget jelenthet  - ahogy a fenti példa is ékesen bizonyítja!

Ui.: Néhány (ír)honi kritika érte ugyan az ír szurkolótábort, amiért elvonta a nemzetközi sajtó és közvélemény figyelmét magáról az ír fociról. De mivel ír foci, lássuk be, nem igen van a szurkolók nélkül, szerintem ezt maguk a focisták sem bánták igazán – sőt!