Írország-Magyarország: 1:0
Ír foci? Az nem igen van. De ebben nem állnak
egyedül a korabeli kelták Európa futball színpadán. Sajnos nekünk sem kell a
szomszédba mennünk példáért – pedig ezúttal emelt fővel mehettünk volna a
szomszédba, mondjuk Ukrajnába, ha lenne olyan, hogy magyar foci.
Nem értek hozzá, ezért nem nyithatok vitát
arról, hogy van-e vagy nincs-e – szerény véleményem szerint (jó pénzért és jó
szándékkal) lehetne. Lenne. De jelenleg nincs vagy nem idehaza van.
Tehát ír foci sem nagyon van – de a BIG
csapata (=Boys in Green) legalább kijutott szomszédságunkba. Nemzeti
válogatottjuk nagy része – és ezt minden elismerésemmel együtt mondom - ugyan felülről verdeste a még versenyképes játékos
korhatárt (és mint tudjuk a foci nem az a szakma, ahol a rangidősség számít
csupán, és nem a technika, a fizikai fittség és a kor...) részvételük mégis egy
kisebb fajta ír csodaként vonulhat a (futball)történelembe.
Igaz, a szintén veteránnak számító olasz
szövetségi kapitány (Giovanni Trapattoni) által vezetett, hősiesen küzdő maroknyi
„zöldfőlű” nem jutott túl a csapatmérkőzéseken, ahogy az sejthető volt, de ez
mit sem zavarta a több tízezres, lelkes rajngótábort, akik a helyszíneken jól
hallhatóan és láthatóan szurkoltak saját fiainak.
Blogom elmúlt bejegyzései is ékes
bizonyítékai, hogy sok minden elmondható az írekről, mint minden nemzetről, jók
és rosszak egyaránt. A június 4-i budapesti ír-magyar barátságos mérkőzés ugyan
góltalan döntetlennel végződött, az írek azonban mégis sokkal jobban tudnak
valamit nálunk: egyként lelkesedni.
Elképzeltem, hogy a magyarok több
évtizednyi szünet után kijutnak az EB-re – már ehhez is erős képzelőerő
szükségeltetik...
Próbáltam elképzelni, hogy egy ilyen
teljesítményre miként reagáltak volna erre maguk a magyarok. Az átlag
szurkolók. A média. A poltika.
Például leng(het)ett-e volna nemzeti
lobogó a lakások vagy autók ablakaiban, az autók visszapillantóját borítva,
vagy munkahelyek irodáit díszítve? Megbélyegzés, balhé, politikai botrányok
nélkül.
Vajon mitől lett volna hangos a sajtó és/vagy
a szurkolótábor? Buzdító énekektől vagy szurkolói és egyéb csatározásoktól?
Vajon lett volna lehetősége százezer
magyarnak hirdeni magyarságát például Ukrajnában (ez kb. 1%-nak felel meg, ld.
az írek alig 4 milliós lakosságából becsült adatok szerint legalább 40 ezren
szurkoltak a helyszínen) és büszke egységként buzdítani a játékosainkat?
Vajon a felkészülés momentumairól, a
játékosok profiljáról szóltak volna a bajnokságot megelőző hazai cikkek – vagy
a válogatott pénztárcájában kutakodó, a jóban is rosszat kereső riportok
szültek volna irigységet az amúgy is eléggé kétkedő potenciális magyar
szurkolókban?
Vajon akkor is torkaszakadtából énekelt
volna a magyar szurkolótábor a lelkesen küzdő játokosoknak, ha már egyertelműen
nincs hova tovább...?
Vajon fújoltunk vagy tapsoltunk volna?
Büszkék lettünk volna a részvételért vagy szégyenkezve törtünk-zúztunk volna
Ukrajna vagy Lengyelország utcáin?
Egyáltalán, megenged(het)te volna az átlag
magyar szurkoló, hogy több napos/hetes szabadságra menjen külföldön? És elnézte
volna a magyar munkavállaló, hogy du. 5-kor kiürül az iroda, mert aznap éppen
meccs van?
Nem szeretem a politikát. A fociért sem
rajongok elvakultan, de alkalomadtán szeretem. Nézni. Megfigyelni. Nem feltétlen
a sport, mint inkább ez emberi oldala miatt. Látni, miként befolyásolják ezek a
meccek emberek millióinak (!) mindennapi életét, érzéseit, szokásait, sikereit,
kudarcait.
Talán egyeseket meglep, de büszke vagyok
magyar gyökereimre: gazdag múltú és hatalmas kultúrájú országból származom,
különösen az írekhez képest. Ugyanakkor, és életemben talán először - kicsit
irigyeltem a jobb napokat is látott íreket, hogy micsoda összetartásra képesek,
ha hazájuk hírnevéről – meg persze egy jó buliról, stb stb. – van szó. Miként
teszik félre a múltbeli vagy jelenlegi sérelmeket - mert akad itt is, szép számmal, a kétkedők
kedvéért.
Örültem, hogy kicsit bennfentesként
élhettem meg ezt az EB-t magyar részvétel nélkül is, és rácsodálkozhattam arra,
hogy miként mutatkozik meg a mindennapjaikban az „egységben az erő” elve -
poltikai, gazdasági, meg EU válság ide vagy oda. Lenne mit tanulnunk, nekünk
magyaroknak itt Közép-Európa szívében tőlük, az elszigetelt írektől! Hitről,
kitartásról, szolidaritásról, egységről. Arról, hogyan tegyünk félre egyéni
érdekeket és ellentéteket, valami átfogóbb, nemesebb célért. Mondjunk nagy
szavakat: a nemzetért. A jövőnkért. A jóhírünkért.
Mint írtam, büszke vagyok magyarságomra. Egyedi
nemzet ez, egyedi nyelvvel. Ez a büszkeség azonban, egy-két igen fontos
sportsikert félretéve, főleg a múltból fakad, arra építkezik. Szeretném, hogy a
gyerekem is büszke magyar lehessen – magyar földön. Erre ugyan a mai hazai
légkör nem sok jóval bíztat, én azonban szeretném hinni, hogy csupán akarni
kell, és minden újjáépíthető. A gazdaság, a jókedv, a nemzeti öntudat. Ahogy
hiszem, hogy a magyar foci létezése is csupán akarat kérdése. Mert az, hogy fél
évszázada mi voltunk a bajnokok, már régmúlt. Olyannyira rég, hogy lassan nem
lesz élő tanúja annak, hogy valaha létezett jó magyar foci, amire egyként
voltunk büszkék. Milyen „véletlen” és elgondolkodató párhuzam ez a futball és a
haza múltja és jelene között.
Szerintem rajtunk, egyes embereken múlik –
mindkettő.
Az írek feltehetően semmivel nem fociznak
jobban nálunk. Talán csak a (dolgokhoz, helyzetekhez való) hozzáállásuk más. De
az nagyon. És ez az „apróság” olykor hatalmas különbséget jelenthet - ahogy a fenti példa is ékesen bizonyítja!
Megjegyzések
De fontolgatom a kétévente 1 post-ot...:)