Happy Paddy's Day

Egyszerűen képtelenség nem úgy kezdeni, hogy ismét ódákat ne zengjek Dublin gördülékeny és kiszámítható tömegközlekedéséről, a DKV-ról, errefelé közismertebb nevén a Dublinbus-ról.

A múltkorában fedeztem fel, hogy honlapjukon, feltehetően a kiváló rendszer előtt tanácstalanul álló külföldiek megsegítése érdekében, részletes használati utasítás található. Ebben több lépésben leírják, miként kell szolgáltatásukat használni. Nevezetesen például azt, hogy a megállóban érkezési sorrendben illendő várakozni, és a sofőrnek inteni kell, ha érkezik a számunkra szükséges jelzésű jármű... természetesen menetrend szerint... Vagy éppen nem. Ahogy a sofőr kedve aznap tartja...

Nos, az írek roppant előrelátó módon, nemzeti ünnepen még véletlenül sem sűrítik járataik számát, mintegy így készülve fel a megnövekedett forgalomra!

Egyéb fórumokon ugyan minden autóst arra buzdítanak, hogy lehetőleg be ne tegye a kerekét az amúgy is szűkös dublini belvárosba, amit a Szt. Patrik napi felvonulás miatt most duplán járhatatlanná és parkolhatatlanná tettek...

Így esett meg, hogy a délben rajtoló karneválra, ismerve a rendszert, már f11kor elindultam. Az már meg sem lepett, hogy a jelzett időponthoz képest ismét közel fél órás késéssel érkezett a kívánt jármű - azért megnyugtatott, hogy nem csupán én vagyok tehetségtelen a kőkorszaki menetrend értelmezésében: kb. huszad magammal várakoztam a rendkívül pontos közlekedési eszközre... az előírtaknak megfelelően természetesen libasorban... Ha ha.

Az érkező jármű láttán mindannyunkban felcsillant a remény, és többen veszett integetésbe is kezdtek, nehogy ezen múljon a mielőbbi felszállás.

Hát nem ezen múlt. Nem rajtunk múlt. A remény, ahogy érkezett, oly gyorsan szerte is foszlott - villámsebességgel haladt el orrunk előtt, éppúgy mint a közeledő busz.

Szempillantás alatt tovaszállt.

Megtelt. Nálam meg betelt... a pohár... Nem sörrel.

Megtelt, akárcsak az O'Connell Street St. Patrick napján. Mert csak azért is bejutottam odáig. Pár száz méterrel odébb megállt a busz, igaz szardínia dobozt is mintázhattak volna róla. Potom másfél óra alatt sikerült így megtenni a 15 km-es távot. Ennyi idő alatt lazán Amszterdamban landol a gép Dublinból.

De az írek nemzeti szentjének ünnepén nincs mentség, menni kell, látni kell. Még akkor is, ha Szt.Patrick is elbújhatna szégyenében az ír katolikus egyházat manapság sújtó szexuális afférok miatt.

Akadt, akinek a szokatlan napsütés ellenére sem volt kedve ünnepelni. És talán ezzel is magyarázható, hogy a nagy betűs, papíron délben, gyakorlatban bő fél órával később induló,

15. születésnapját ünneplő Parádés felvonulás központi témája nem a "kígyóbűvölő", illetve -üldöző Szent Patrick, nem is az ír történelem, és még csak nem is a rugby volt,

hanem az "extraordinary world".

Gondolom így próbálták terelni a figyelmet a botrányoktól és válságtól mentes kelta földről, ami azért lássuk be, meglepő egy hagyományosan ír nemzeti ünnepen.

A parádé nyertesei között szerepelt az alábbi botsáska,

az én számomra azonban mégiscsak a tojásokat üldöző-verő szakácsok, és a megagiga méretű rántotta vitte.

Ez legalább cseppet irish beütéssel is dicsekedhet. Ha már az italhoz nem mertek az alkotók nyúlni.

Csak úgy, mint a golfaround the world szelleme - csak a GAA hiányzott a kínálatból, de az olyannyira sajátos nemzeti jelenség, hogy nem passzolt sehogy sem a "világi" felhozatalba.

Jelmezben és ötletekben a közönség feltűnési viszketegségben szenvedő egyedei között sem volt hiány

- szerényebb ünneplők csupán egy-egy visszafogottabb shamrock-kal ékesítették magukat.

Az ír nemzeti ünnepen az a jó, hogy hirtelen mindenki írnek érzi magát, és az amerikaiaktól kezdve az olaszokig mindenkiben megtalálható valami zöld beütés. És kivételesen nem CSAK a részeg másnaposságtól...

Nem mellesleg az is megkülönbözteti az ír nemzeti ünnepet, egy átlagos rugby hétvégtől, hogy itt nem délután 5-kor részegek az emberek, hanem már délután 1-kor. Lényegében így eshetett meg, hogy a másnap esti ír táncon a fél társaság nem jelent meg - nyilvánvalóan fejükbe szállt a forrócsoki. (Megjegyzem a vasárnapi újság az írek relatív alkoholizmusát boncolgatta, talán nem alaptalanul...).

A több száz hektóliteryi sört azonban gyorsan újra kellett tölteni a több napos fesztivál után, mivel a hétvégén meg beköszöntöttek a skót szoknyás rugby drukkerek, és megszállták Croke Parktól északra és délre a pubokat.

Hiába, valahogy biztosítani kell a fontos dolgok zökkenőmentes folyását.

Hogy is nézne ki, ha például egy zöldbetűs ünnepen egyszercsak kifogyna a fekete nedű? Vagy mindenkinek józanul kéne végig ülnie egy rugby meccset? Abba a kelta tigris alighanem belepusztulna.

Édes Élet! Édes tudatlanság...!

Na jó, nemzeti ünnepükön mégsem szapulom az íreket. Megteszi helyettem más.

No comment.

Sláinte Eire!