Giant moments
Az életben vannak olyan pillanatok, melyek kitörölhetetlen fényképként rögzülnek bennünk. Jók és rosszak egyaránt.
Olyanok, amelyeket évek múltán is teljes intenzitással fel tudunk idézni. Érezzük az illatokat, halljuk a hangokat, mintha megelevenedne a múlt...
Vasárnap reggel van. Igaz , a nyári időszámítás alattomos módon megrövidítette az éjszakát, de már túl vagyok a kezdeti sokkon (ti., hogy vasárnap is ébresztőórára ébredjek), és pillanatnyilag cseppet sem bánom. Itt ülök az ablak előtt, és eláll a lélegzetem, ahogy kitekintek rajta: szikrázó napsütés, tarajos hullámok, ködbe vesző sziklák, partmentén sorakozó apró házak. A táj leírhatatlan, ezért megpróbáltam fényképezővel megörökíteni.
Kétes sikerrel – azt hiszem csak az agyamba bevésődött kép projektoros, 3D-s kivetítése adhatná vissza az elém táruló, lenyűgöző látványt.
Hirtelen belém hasít a felismerés: már értem, miért is jöttem ide ! Mindezért!
Nekem EZ Írország. És ezekért a pillanatokért éri meg itt lenni. Gondolatébresztő környezet. Folyamatosan megihlet. Furcsa élmény megélni azt, hogy megelevenedik a naptár, a fali poszter , a giccses képeslapok: mert mindez itt van, karnyújtásnyira az ablakomtól.
Aztán persze Írország nem hazudtolja meg önmagát: amint kilép az ember az utcára a szoba melengetően csalfa védelméből, a rideg és jeges ír valóság fogadja. A szikrázó napsütés már kevésbé szikrázik a viharos szélben. Hiába, mégsem Mediterrán tengerpart ez itt! De legalább autentikus az élmény.
És hogy miért is keltem ébresztőre? Mert meg kellett tapasztalnom ismét, hogy az Irish breakfast nekem nekem való! A brit-irish sem. Gondoltam a traditional verzió helyett most valamivel beújítok, és ezúttal “pancake” került a bab, a tükörtojás, meg a zsírban-vajban fürdő tócsni mellé. Nem jött be. Viszont korán kellett kelni miatta. Már 9-kor. Ami figyelembe véve az óraátállítást, a kései elalvást és a vasárnap tényét, mindenképpen felért egy tortúrával.
Kezdem az elején – immár pár nap elteltével. 200 lovas fogattal baktattunk végig a festői észak-ír tájon. Mivel a pacik megéheztek félúton – hiába, ennyi lónak nagy az energiaigénye – megálltunk, immár a brit oldalon, némi üzemanyagért. A kis falu kis kútján magyar mentalitásomat meglepő becsületkassza működik: előbb fizetsz, azután tankolsz. A kutas azért udvariasan felhívja a figyelmed, hogy ha 30 fontot fizettél, akkor annyit is adj a lovaknak és egy cseppel se többet. De innentől kezdve pont azt csinálsz, amit akarsz.
A kút oly modern, hogy csupán a pénzt számolja, a litert nem, és még véletlenül sem old le magától, ha elérted a kifizetett mennyiséget. Most erre mondjam azt, hogy van olyan hely, ahol ez működhet? Olybá tűnik.
Azért a benzinkutas történethez szorosan kapcsolódik, hogy hazafele úton nem volt kedvünk kis kitérőhöz sem pusztán egy etetés kedvéért, bízván abban, hogy kitart hazáig az eledel. Tudni illik, hogy Belfast és Dublin között NEM található benzinkút az autópálya / főút mentén (csak a közeli falvakban, véletlenszerű eloszlással, amiket viszont kész kincsvadászat megtalálni). Ez durván 150 km-t jelent. Swords felé tartva már erősen imádkoztunk, hogy a fedélzeti számítógép által jelzett ”még megtehető út” és a navigáció ”célig hátralévő távolság” becslése közti 20 km-es eltérés fedezze az esetleges pontatlanságokat. Fedezte. Halleluja! Sebaj, ennyi izgalom kellett, mert amúgy majd leragadtak a szemeim. Ami nem szerencsés 120 km/h-nál. (Amivel az ír auópályán haladók többségét könnyedén leelőzi az ember...)
Visszaugorva időben és térben: szombaton sikerült a Dublin – Portrush közti 250 km-es szakaszt potom 5 óra alatt abszolválni. Ennek több is oka volt, az egyik, hogy nem siettünk. Ez luxus: az ember általában mindig rohan valahova. Rögtön hozzáteszem: nem is igen lehetett volna a parti úton. Gyönyörködni a tájban már annál inkább – ezt meg is tettük, minden percét kiélvezve a hullámokon csillogó napfénynek.
Sőt, a lovak megetetése után a sajátunkéra is gondoltunk, és hirtelen ötlettől, meg az éhségtől vezérelve az egyik partmenti parkolóban lévő mozgó hamburgeresnél feltankoltunk sült krumpliből meg cheese burgerből – és szinte ingujjban elfogyasztottuk a szinte tűző napsütésben. (Itt jegyzem meg, hogy ma, kedden, a fentiekkel szöges ellentétben, szakadó hóesésre ébredt Dublin!)
Két észrevétel tartozik ehhez az adhoc piknikhez: a parkoló nyilvános WC-jében szappan, WC papír, hideg-meleg víz, és makulátlan tisztaság fogadott. Remélhetőleg a büfés is élt ezzel a lehetőséggel olykor, mert bár roppant jófej volt, de olyan íresen laza: lazán összedobta a hamburgert azzal a kezével, amivel két perccel azelőtt még a pénzt adta vissza. Negyed órával azelőtt meg ki tudja mit csinált. ÁNTSZ-nek és a HACCP szabványnak meg toll a fülébe.
A fenti két pontot visszafelé is megtapasztaltuk, egy másik megállóhelyen. Innentől kezdve a mintát reprezentatívnak tekintjük. Amúgy meg túléltük.
Kissé hosszúra nyúlt utunk a fenti észak egyik kis városában ért véget (Portrush). Nem főszezon lévén dúskálhattunk volna a B&B-kben, de azért jobbnak láttam előző este foglalni egyet. És íme, hogyan dől be a marketinges az on-line marketingnek. Hát így! A neten ugye mindenki egyenlő! A színes-szagos-ízlésesen desginos honlap indokolta a 35 fontos /fő árat. A valóság már kevésbé. Félreértés ne essék, semmi különösebb probléma nem volt, azt leszámítva, hogy mi voltunk az egyetlen vendégek (a legutolsó bejegyzés február közepén esett meg), nem működött a zuhany (de cserébe használhattuk az amúgy is üres szomszéd szoba fürdőjét), képtelenség hatékonyan használni (vagy csak én vagyok tehetségtelen) a különálló jéghideg és tűzforró vizes csapokat a mosdónál, minden mozzanatra hangosan nyöszörgött az ágy, a bekészített keksz és tej szavatossága lejárt, és borzasztó zsíros volt a reggeli. Ennyi pénzért kicsit túlzás! Viszont első osztályú volt a ház központi-, illetve a szoba tengerre néző fekvése, a mesés kilátás, táncolni lehetett volna a fürdőben (de zuhanyozni nem…) és meleg a fogadtatás. (Bár a férfi páros azon tagja, amely a reggelit szolgálta fel elég morcos hangulatban volt!)
Házibácsink kedvesen ajánlott éttermet is estére, közölve, hogy az egyik legjobb a környéken, hétköznap is zsúfolásig tömve van, de asztalt foglalni nem lehet. First come, first served alapon működik. Mafla módon, mivel korainak véltük még az estét, sétáltunk egyet a partmenti, és így holt-szezonban eléggé kihalt “sergő-forgó-nyerőgép” centrumban. Mikor gyomrunk korgásnak indult, betértünk az ajánlott helyre, ahol hosszú sor nem fogadott ugyan, ám rövid távon kiderült, hogy ennek csupán egy oka van: sorszámot osztanak! Mint a bankban, vagy a postán… Kiváló üzleti érzékkel a közel másfél órás várakozás elütésére javasolják a szomszédos, szintén tulajdonukban lévő pubot, ahol hangos bemondón szólítják a soron következő, addigra már bizonyára spicces, ám korgó gyomrú delikvenst, sorszámostul, név alapján. Micsoda business modell! Még jó, hogy eszük ágában sincs bevezetni a telefonos asztalfoglalást!
Ráadásul, ebben a kissé illuminált és kiéheztetett állapotban már teljesen mindegy, mit kap maga elé az ember! Biztos, hogy kiürül a tányér. Nos, mi azért ennyire nem voltunk becsípve, bár éhgyomorra alapoztunk az isteni nedűkkel. A választott lasagna átlagos volt, a csokis desszert kiváló, a chilei “ház bora” azonban csapnivaló. Olyannyira, hogy szentésgtörésként csak kólával csúszott le. Tanulság: a ház bora Írországban nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a sarki bolt leakciózott, alsó polcos terméke. Másik tanulság: bármily’ gyatra is a bor választék a zöld szigeten, mindig olvasd végig az itallapot. Mert utólag rájöttünk hogy volt ott olasz Chianti is. Meg spanyol Torres. Nem sokkal drágábbért.
A kiadós, fél-önkiszolgáló vacsora után (a bárpultnál kell leani a rendelést + fizetni) a pincérnél érdeklődtem táncos-zenés helyek után. Két opciót vázolt fel: a szomszédos, már jól ismert pubot, ahol henpartyk mellett élő zene szórakoztatott, valamint a szomszédos faluban (!) található night clubot, ami földrajzi elhelyezkedése okán azonnal kiesett a rostán. Így kerültünk vissza a pub táncparkettjére, onnan meg a holdfényes tengerparton át vissza a szállásra. Reggel takaríthattam a csizmámra száradt homokot. Talán nem véletlenül vonz ennyire a tenger – elvégre Rák lennék, vagy mi a fene.
Mindenesetre van egy olyan megalapozott érzésem, hogy ez a nap is felkerülhet a huszas listára.
A másnapi traumatikus reggelit követően ismét a lovak közé csaptunk, és nyakunkba vettük a Giant’s Causeway romantische megállóit. A Dunluce Castle-t ezúttal belülről is megszemléltem, és megéri a 2 fontos belépőjét.
A kétszáz ló nyugalomban húzott hazáig minket, versenyzésre kész, illetve irigy pillantások közepette, és a pihentetőnek jóindulattal sem nevezhető hétvége után nem kellett altatódalt énekelni aznap éjjel. Sem.
De addig jó!
Megjegyzések