Rugby és hot dog

Az utóbbi tévedésből került kezembe: sajtburgerre pályáztam, de rossz sorba álltam. Megesik. Ide sodort a tömeg a félidőben. Korgó gyomrom pedig inkább az időre adott, mint magára a tárgyra.

Az azonban korántsem véletlen egybesés, hogy mindez a Croke parkban esett meg az ír-olasz Six Nations rugby bajnokság "hazai" meccsének szünetében. Komoly előkészületeket igényelt ugyanis ide kerülni. Hosszas siránkozást például arról minden lehetséges ír ismerős előtt, hogy mennyire idióta a jegyrendszerük. Vagy 3 meccsre veszel közel 300 euróért előre jegyet, vagy inkább bele se fogj!... Nos, nem lennék törzsvendég, de mivel ezer éve ki szeretnék jutni már egy meccsre, határtalan örömmel fogadtam a felkínálkozó lehetőséget.

Nos, Fortuna, és egy kollegám kegyes volt hozzám, sikerült egy single mérkőzésre bejutni egy jobb koncert áráért. Talán nem véletlenül az ír-olaszra: erre viszonylagosan gyér az érdeklődés egy ír-angol vagy ír-francia meccshez képest!

Ez a lelátókon, valamint a kapuknál kevéssé volt érzékelhető: konkrétan akkora tömeg volt, hogy barátnőmmel nem sikerült a stadionon kívül összefutni. Ebben mondjuk szerepet játszott, hogy nehezen lehet, alapos helyismeret hiányában, beazonosítható találka helyet megnevezni. Pub minden sarkon van - nem jó támpont. Vasúti híd pedig legalább 3 a stadion környékén - mivel a vasút éppen mellette halad!

A Sors a házigazdágkhoz igen kegyes volt, a nézősereghez már kevésbé: az írek kb. a 15. perc után utcahosszal vezettek, innentől kezdve a lelkesedés lanyhult mind a játékosokban, mind a nézőkben. ÉPedig az elején még bőszen buzdította mindkét tábor saját fiait: az olaszok bátortalan vonyítását az írek felbőszült tigrisként egyként ordították túl! Nem volt nehéz.

A szurkolói kedv azonban meredeken zuhant alá az eredmények közti gap szélesedésével egyenes arányban. Olyannyira, hogy a "drukkerek" kevésbé elvetemült fajtájának egy része már jóval a meccs lefújása előtt távozott a nemes tett színhelyéről... (Nem úgy, mint a hétvégi londoni összecsapáson, ahol az utolsó percig kérdéses volt, kié lesz a győzelem - de ismét bizonyított a címvédő, vad kelta tigris.) Ráadásul a kommentátorokat csak egy 10 euró fejében helyben vásárolt fülhallgatón keresztül lehet hallgatni, így, a szabályok ismerete nélkül, fentről szemlélve, leginkább apró hangyabolyok mulatságos birkózásához hasonlítható a küzdelem.

Nem meglepő...

Mintahogy az sem, hogy az írek egy része már nem szomjasan érkezett, és az alkohol-vér arány tovább romlott a félidők között.

Az azonban meglepő otthoni balhékhoz szokott, gyanakvó lelkemnek, hogy abszolút békességben, sportszerűen ment végbe a szurkolás, tábortól függetlenül, és a nézőközönség összetétele nemre, korra, státuszra lebontva is roppant széles köröket fed le, kicsit minden társadalmi osztályból mazsolázgatva. Ez kifejezetten tetszett.

Nos, mindent összevetve remek kis 80 perc volt, éppen himnuszra estünk be, és kb. fél óra volt kikecmeregni a helyünkről a végső sípszó után!

Nem lettem ugyan rabja, de mindenképpen megérte megtapasztalni, hogy mitől bolondul meg fél Írország szezonról szezonra, meccsről meccsre. A Guinness mellett, persze...