Derűre b-ír-ság

Pár nap varázslatos és szinte felhőtlen napsütés után ma a szürke valóságra, és relatíve nevetséges hóesére ébredtem. Ennek ellenére nem szükséges alapos helyismeret, hogy megfejtsük, az alábbi képek NEM Dublinban készültek. Reggel az ír hó pár perces erőlködés után feladta, és átada helyét egy egész napos szürkületnek. Hétvégén állítólag hatalmas pelyhekben hullott ugyan alá, de maradandó nyomot nem hagyott már pár nap elteltével... csak hűlt helyére bukkantam.

És minden bizonnyal közelébe se ért a muraui szikrázó napsütések. Mert szikrázott. Szó szerint. Ezerfele verte vissza a csillogó hó a tündöklő napsugarakat. Szívtam lemerült testembe-lelkembe a sugárzó D vitamint: a 200%-os feltöltés igencsak ráfért már szegény szervezetemre, mely csontra lemerült az ír télben.

Nem emlékszem mikor volt részem tartósan és megszakítás nélkül ennyi napsütésben - újabban csak akkor süt ki itt a nap, ha éppen más országban tartózkodom. Na ott viszont garantáltan esik azon idő alatt. Lakótársam kifejezetten örül neki, ha elhagyom a smaragdzöld szigetet, mert legalább addig van esély néhány kegyesen derűs órára.

De mint közmondás is tartja: derűre mindig ború. És lám, a napsütötte és hófödte hegyek álmából egy nem remélt, de várt levél által hipphopp visszazökkentem a zordan komoly, szürke kelta valóságba.

A levelet helyi hatóságok, röviden Garda, címezték "nekem", egy cseppet sem előnyös fotóval kísérve, és felszólítva 80 euró mielőbbi befizetésére. Nem opcionális jótékonykodás, hanem gyorshajtás címén. Sajnos mire a fehér furgon feltűnt a sáv szélén egy álmos, ám sietős reggelen a reptéri kihajtónál, már későn léptem a fékre - főként, hogy éppen jogosan, ám kissé gyorsan előztem egy indokulatlanul (=kb. 45 km/h) lassan haladót. Mégis Ő járt jól. Én meg fizetek a 60-as táblánál bemért 78-ért. Repült a madárka, és repült a bírság is. Egy hét sem kellett a levél megérkezéséhez. Hatékonyságból jeles. Tiszta sor. Mea culpa. Lassan járj, olcsóbban megúszod.

Ezentúl majd kétszer meggondolom, kiállom e a reggeli sort a lámpánál, vagy a gyorsabb kerülőt választom. Drága mulatság ez, mely ismét bizonyítja az alaptézist: az idő pénz.

Így esett, hogy gyorsan köddé váltak az elmúlt napok mulatságos emlékei, a hócsipkés és tehénszagú hegycsúcsok, a harapnivalóan friss levegő, a szikrázó napsütés, a gondtalan siklás, a felhőtlen kacajok. Szertefoszlott a borgőzös kártyaparti, az ínycsiklandó vacsoracsata, a bocit sétáltató helyi kisfiú mosolyra fakasztó emlékképe.

Egy szempillantás alatt átvette mindezek helyét a véres kelta valóság. De őszintén vallom, hogy az apró bosszúságok, a kilátástalan szürkeség és az esős hétköznapok nélkül nem értékelnénk ennyire a derűt, a napsütötte, gondtalan napokat.

Az Élet mérlegének egyensúlyban tartásához minderre szükség van. Így leljük meg a harmóniát, és értékeljük mindazt a jót, amit a Sors nekünk ád. Hálával teli a szívem az elmúlt napokért, és mindezt még ez a sajnálatos, ám jogos rendőri incidens sem tudja elrontani.

Őrizzék csak a rendet! Én meg csak azért is őrzöm lelki békém...!

A múlton kár rágódni, döntéseink, tetteink is megmásíthatatlanok. Következményeik ugyan kihatnak olykor a jelenre, befolyásolhatják a jövőt, de mégis célszerű előre nézni... Persze, olykor óhatatlan sőt mszáj visszatekinteni, elemezni, átértékelni. Így fejlődünk.

De folytonosan a visszapillantó tükörbe bambulva ne lepődjünk meg, ha előbb-utóbb falnak megyünk! Irányt váltani sosem késő, bár nem kevésbé kockázatos. Ehhez azonban muszáj minden figyelmüket az előttünk lévő útra össszpontosítani.

Hajrá!