Modern mese a lórúl, a sziklárúl, meg hajórúl

Egyszer volt, hol nem volt, volt négy barát. Elhatározták, hogy felkerekednek, és meglátogatják a világ egyik csodáját. Sem a gízai piramisokat, sem a rodoszi kolosszust nem nyílt alkalmuk ezúttal megtekinteni, ez utóbbit már csak azért sem, mert egy földrengés áldozatává vált építése óta. Kis szigeten éltek, repülőre szállni nem volt idejük, ezért kénytelenek voltak helyi csodákkal beérni.

Írország nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a modern világ hét csodája közül akár csak egyet is a számlájára írtak volna a newsevenwonders 2007-es szavazásán. Ez számunkra akkor és ott érthetetlen volt. Természetesen kevés emberi alkotás érhet a kínai Nagy Fal, a jordániai Petra városa, a perui Machu Picchu, vagy az indiai Taj Mahal nyomába. Kevés az ezekez fogható világhírű emberi műremek.

Ám a természet gyakran képes másféle, ugyanakkor nem kevésbé lélegzetelállító csodákra. Gyakran különbekre is. Ilyen lehet, minden bizonnyal, bár még sose láttam, a Grand Canyon. A Niagara vízesés. Vagy a Cliffs of Moher. Azaz a Moher-sziklák. Hogy mi közük a moher-pulcsihoz, arra nem sikerült fény deríteni, de talán az itt uralkodó, állandó szél ellen védekeztek a helyiek a vastag fonálból készült kelmével. Ez persze se nem megalapozott, se nem bizonyított.

Mindenesetre, ez utóbbit láttam. Nem a pulcsit, a sziklákat.

Lenyűgöző látvány.

Elképesztő.

Természetesen egy 2D-s fénykép sosem fogja tudni érzékeltetni a mélységet és magasságot.

Sem az Atlanti-óceán homokos partján megélt, felhőkbe burkolt naplementét. (Rémlik, igaz, kedves E&B? :))

Mindez lélegzetelállító, akár fúj, akár esik. És ez gyakran megesik.

De valahogy ez éppen akkor senkit sem izgatott. Hőseink kalandvágytól - és ezúttal nem Guinnesstől - fűtve vágtak neki a meredek sziklák meghódítása után a közeli szigetek bevételének is. Ez még anno a nagy spanyol Armadának sem sikerült - innen is az éjjeli menedéket nyújtó szálló* neve : Hotel Armada, valamint a régió elnevezése is: Spanish Point.

Hehe, ez nem a hotelben készült, hanem a kastélyban... de ehhez végig kell olvasni a mesét. Tudom, a fogyasztó aljas megtévesztése...

(*akciós áron, 99 EUR /szoba / éj reggelivel)

Számunkra azonban nem volt lehetetlen: az óperenciás tengeren túl kurta farkú malacra nem akadtunk ugyan, de az Aran-szigetek legkisebbjén azért különleges kincsre leltünk.

Az eső mellett egy hajóroncsra, egy kis tóra, kis temetőre, világító toronyra, és természetesen egy pubra is.

Mindezt szekérháton, 45 percben, derűs mosollyal dacolva az elemekkel - meg ernyővel és esőkabattal. Hiába, a jó kalandor felkészült. Sok midenre. Arra annyira nem, hogy 3 szekérből egy se akart felvenni - és mint a bölcs mondásból már tudjuk, ilyen után nem is érdemes futni. Csak nem értettük, hogy miért nem kell nekik a pénzünk. Végül egy nagyon kedves, középkorú - ám kb. 15 évvel idősebbnek tűnő - bácsika szánt meg minket, és borravalóval honoráltuk nemes cselekedetét: jó tett helyébe jót várj alapon. Feltételezhetően ugyan sörre költi majd a félszáz eurót a kétszáz fős lélekszámú szigetecske egyik - és talán egyetlen - pubjában, de váljék a maga és a lovacskája egészségére, akit folyamatos "c'mon" kíséretében bíztatott a szekér hegymenetben való kitartó vontatására. Slainte!

Emellett persze egyéb komoly akadállyal is szembesültek alkalmi felfedezőink. A már megszokott eső és szél ellen ugyan kivonták esőkabátjaikat, és többnyire sikerrel vették a harcot - de a szigetre vezető enyhén lélekvesztő hajóúton könnyedén borították be az óvatlan turistákat a hullámok. Persze ők nem voltak óvatlanok.

Az olyanokkal, mint a 80-as tábla azokon az utakon, ahol legfeljebb 50-nel lehet bevenni biztonsággal egy-egy kanyart, viszont már nehezebb dolguk akadt. Nem is beszélve arról, mikor a szembejövő komolyan is gondolta a 80-at ott, ahol legfeljebb másfél autó fér el kényelmesen egymás mellett ilyen tempóval. Tipikus nyugati parti logika. Ezek után már meg sem lepte őket a kétszer kétsávos autóúton a 60-as sebességkorlátozás. Próbálták megfejteni a titkot, de kifogott rajtuk ez a vélhetően kelta trükk.

Ezt a sárkányt nem sikerült ugyan legyőzni, de mesehőseink mégis igazi királykisasszonynak és lovagnak érezhették magukat a Shannon folyó mentén magasodó Bunratty mesés várában.

A 15 eurós belépővel fűszerezett kifejezett turistacsalogató-látványosság nem csupán szuvenírshopot és gazdag amerikai látogatókat rejt.

Egy igazi kis skanzen,

gondosan és részleteiben felépített kisváros, korabeli lakóházakkal,

tóval, malommal, templommal, iskolával, postahivatallal,

és bármily meglepő: kocsmával. Benne egy bájos, idős nénivel, aki ránézésre a várral egy időben került a helyre.

Nem minden szavát értettük ugyan az anekdotáinak, de milyen jó, hogy a harmonikaszó nemzetközi nyelve kárpótolt mindezért. És nem meglepő módon, három óra után is nehezen szakadtak el a megfáradt vándorok az ír sziget eme békés szegletéről. Ahol még a nap is kisütött.

Mert minden jó, ha vége jó.

Itt a mese vége, de ne fuss még el véle. Holnap is lesz nap!