Aranyélet?

Olykor megesik, hogy a munkám túlmutat négy keréken. Néha, de nem elég gyakran sajnos, a nagy hírű nemzetközi cég neve, a gigabájtokat felölelő tervszámok, a végeláthatatlan marketing értekezletek és megfoghatatlan stratégiák mögött meglátni embert. És sikerül megérinteni szíveket is, nem csak kimutatni számokat! Végre!

Akkor is, ha az ember nem négy-, hanem kétkeréken érkezik. Vagy inkább két kerékben. Annál inkább!

Dublin Airport. 5 bronz. Gyülekező tömeg. 3 ezüst. 1 óra várakozás. Dalra fakadó szurkolók. 8 arany. Még 1 óra. Korgó gyomor. Tágra nyíló fotocellás ajtók, nedves szemek és száraz szájak, örömkönnyek és -kiáltások.

Megérte.

Kivárni ezt a két órát. Hiszen mi ez a két óra több év munkájához mérten? Több hónapos feszített edzésterv árnyékában?

Megérte. Küzdeni, szenvedni, harcolni azért az éremért. Résztvenni! Kitartani! Nem adni fel az álmokat! Nem törni meg a Sors által rájuk rótt teher alatt.

Megérte. Eszmei és anyagi támogatásunkat adni ezért az ügyért, ezeknek az embereknek. Mert emberfelettit hajtottak végre ott Londonban, ország-világ előtt, mindannyiunknak példát állítva az emberi nagyságról, kitartásról, akaratról, csapatszellemről, hitről.

Mert ugyan ki hitte volna? Ki hitte volna, hogy az a markonyi atléta, akiket két évvel ezelőtt a cég által szponzorált limericki edzőtáboruk alkalmával alkalmam nyílt személyesen is megismerni, ilyen kimagasló eredménnyel térnek majd haza a Londoni Paralimpiáról. Ki hitte volna, hogy ennyi éremmel gazdagítják hazájuk hírnevét és szeretteik büszkeségét? Talán ők maguk sem merték bevallani, de titkon biztos, hogy mindannyian remélték. És egytől-egyig akarták! Másképp nem ment volna.

Szótlanul áll az ember lánya ilyen emberek felettiség és teljesítmény előtt! Szerény, de szívből jövő, mindent eláruló mosolyuk, amivel fogadják az őket üdvözlő tömeg és a kamerák kereszttüzét, a csillogó tekintetek, az aláírásra és fotókra várók hosszú sora órákra feledtetik mindenkivel a kerekes széket, a hiányzó vagy lebénult végtagokat,  az álmatlanul töltött órákat, a fárasztó edzéseket, az elmúlt időszak megfeszített tempóját. Hiszen megállás nélkül mozgásban voltak!

Az angol nyelv a "disabled" jelzővel illeti a mozgáskorlátozott embereket, ami nyersfordításban annyit tesz: valamire képtelen. Ironikus megfogalmazása ez annak, hogy mennyivel többre képesek ezek az emberek, mint a testiekben talán nem, de hitükben, kitartásukban, optimizmusukban és akaraterejükben korlátolt társaik. Nevezzük őket "abled"-nek. Mennyivel teljesebb, kiegyensúlyozottabb, célratörőbb (és -vezetőbb) s egészségesebb életet élnek lelkileg - és sok esetben testileg is - nem mozgáskorlátozott családtagjaiknál, ismerőseiknél, munkatársaiknál. Támogatóiknál.

Holott ők támogathatnának Bennünket - és fura mód, tudatalatt, teszik is! Tették ezt ott is anno, az edzőtáborban, ahol egy asztalitenisz meccset minden beleadásom ellenére elvesztettem az asztal másik felén két kerékből lazán ütögető, mosolygós hölggyel szemben. Lelkesedésük és akaraterejük óhatatlan csodálatot ébreszt és érthetetlenül szemléljük önmagunkat a tükörben egy ilyen találkozó után. A lelki tükörben.

Fizikai helyzetüknél fogva lefele nézünk rájuk, pedig nálunk sokkal hatalmasabbak és minden okunk megvan arra, hogy felnézzünk ezekre a nem hétköznapi hősőkre. Akkor is, ha nem írek. Akkor is, ha nem nyertek se aranyat, se bronzot. Akkor is, ha Olimpia közelében sem jártak. Különösen akkor, ha nem tudnak járni. Ha "csupán" a hétköznapokban "futunk" össze velük. Főleg akkor! Pusztán azért, ahogyan élnek, amiért élnek! Magáért az életükért!

Le a kalappal!

Mert ezerszer messzebbre jutnak ők így is, gyakran lábak nélkül! Más szögből és ösztönösen más szemmel nézik ugyanazt a világot, így számos olyan dolgot meglátnak, gyakran nem látóként is, ami nekünk hivatalosan "egészséges" embereknek akkor sem tűnik fel, ha kiveri a szemünket. Vagy ha egy karnyújtásnyira van. Akkor sem észleljük, ha van szemünk, hogy meglássuk, kezünk, hogy elvegyük.

Mindegy, mi az. Legyen az az emberi jóság, a bajtársság, az önzetlenség, a kitartás, az erő, a pozitív hozzáállás, az egyszerű dolgokban rejltő szépség, a kérés nélküli segítségnyújtás, a figyelmesség, törődés, sportszerűség, becsület és a nehéz, verejtékes munka egy-egy pillanatnyi boldoságért cserébe. Ők megélik a boldogságot is - mert megérdemlik. Küzdenek érte, nap mint nap. Nem adhatják fel, mert önmagukat adnák fel. Mi sokszor csak a munkát éljük meg - gyakran kényszerből azt is, holott választhatnánk. Dönthetnénk úgy is, hogy boldogok leszünk. Bármilyen helyzetben. Bármi áron. Hiszen a döntés a mi "kezünkben" van!

Miért kell az embert fizikai korlátok közé szorítani ahhoz, hogy ráébredjen milyen áldás korlátok nélkül élni? Hogy értékelje mindazt, amije van? Amire képes? Hogy ne csupán azt lássa folyamatosan, amire képtelen? Amit képtelen birtokolni, elérni, megtenni? Hogy lehet, hogy egy maroknyi paralimpikon emel fel a nemzetközi színpadra egy egész válságban lévő nemzetet és ébreszti rá állandóan rohanó, az orránál tovább nem látó és folytonosan elégedetlen átlagpolgárát, hogy csak és kizárólag önmaga korlátozza a saját boldogulását és boldogságát?

Le a korlátokkal a Team Ireland előtt, hatalmasat ugrottak a sportvilág és az írek szemében! Az enyémben főleg! Micsoda emberi képtelenség! Gratulálok!

They might be double gold medal winners, but they are still a bunch of messers! Jason "The Bolt" Smyth, Michael "Mobot" McKillop and Mark "Golden Eye" Rohan showing off their London2012 spoils to the press.

Ui: ezúton ragadom meg az alkalmat, hogy gratuláljak nem csupán az ír, hanem  - és szívemből szólva főleg - a magyar olimpiai és paralimpiai csapatnak is! Büszke vagyok a magyar válogatottra, akik kis, hányatott sorsú és vitatott jelenű hazánkat a nagy nemzetközi éremtáblázat előkelő 9. helyére emelték. A TOP10-en csupa sok résztvevős, sok atlétás nagyhatalommal osztozkodunk, ami fényében még ragyogóbban csillognak azok az otthoni érmek! Köszönöm!