IRsettLer

Fiatalság . Keith Barry . Villa Real. Wind. Carton House . Zero Emission. Mi a közös bennük? Na mi? A munka. Igen: Mi. A Renault. Nem a reklám helye, de ismét beüt a French touch. Ki miért volt oda a héten... Az újságírók az első teljesen hétköznapi és a várhatóan abszolút megfizethető elektromos autóért, a kolleganők - és egyes futball bolond kollegák - a Juventus Írországban vendégszereplő csapatának tagjaiért, én meg a Wind -ért. Nem, nem az ír szélért, azért nem vagyok annyira oda. De az egyetlen írországi Wind kifejezetten kellemes csalódás volt. Akkor is, ha az autóba legfeljebb két ember préselhető, abból sem a magasabbik fajta, és akkor is, ha a maga 100 lóerős motorja nem éppen versenyautót sejtet. 100 lóerő egy ekkora testet könnyedén mozgat: repíti, mint a szél. Talán innen a neve az exkluzív, kétüléses kis roadsternek, mert különben nem igen tudnám hova tenni. Kis autónak túl piperkőc, sportautónak túl bohó, ábrázatra üdítően mosolygós, és bőrülései...

Azzal kezdte, hogy senkit nem fog nevetségessé tenni - a show első felében... Éppen ezért kérte, hogy a színpadra szólított áldozatok lehetőleg ne nagyon húzzák az időt! Aztán leszögezte, hogy bizony lehet valakit hipnotizálni akarata ellenére is, csak sokkal több időt vesz igénybe, és mi erre most nem érünk itt rá - szóval lehetőleg szkeptikusok kíméljék! A többek között illuzionista srác valószínűleg vagyonokat (fog) keres(ni) egy olyan szenzációs showműsorral, amely könnyekre fakaszt a nevetéstől, ugyanakkor félelemmel tölt el emberi mivoltomban. Rámutat, hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk mi, emberek. Hátborzongató belegondolni, hogy a tudatalatti milyen mértékben átveheti saját testünk felett a hatalmat, és hogy bizonyos emberek, megfelelő technikával és bizonyos, józan paraszti ésszel felfoghatatlan képességekkel úgy rángatnak minket kedvük szerint, ahogy kisgyerek a marionett bábut. Könnyedén, kíméletlenül, ahogy éppen kedvük tartja. Mi pedig zokszó nélkül...

Az írás nem erőszak. Hangulat és idő szükségeltetik hozzá. Ihlet. Ha valamelyik hiánycikk, inkább hozzá sem fogok. Mert tartalom mindig akadna bőven. De nem naplót vagy jegyzőkönyvet írok, hanem blogot. Az pedig unalmas lenne, ha pusztán tényeket sorakoztatna fel. Az elmúlt 99 blogbejegyzés alkalmával igyekeztem beleadni apait-anyait, de főleg önmagam, hogy ne csak én élvezzem, amit látok, hogy kicsit láttassam is, amit érzek , ahogy élek, amit megélek. Talán sikerült. Írni sosem esik nehezemre, ha a feltételek rendelkezésre állnak - de olykor rémesen sokat kell várni a tényezők prózai együttállására. Mint egy csillagkonstelláció: különleges látványt nyújthat, csak győzd kivárni! Az elmúlt közel két esztendőben, amióta az Irsettler megszületett és én ide kivándoroltam, számoltam már be színekről és szagokról, szivárványról és esőről. Olykor napról is. Utaztunk többesben és külön, határon innen és túl. Örültünk, talán sírtunk is együtt, megdöbben...

Foghatják a fejüket az Oxegen fesztivál szervezői idén is. Azt ugyan nem tudom, milyen alapon jelentik ki magukról, hogy "Europe's Greatest Festival", mert a Sziget például méretben, minőségben és programokban is lazán veri a lóversenypályára szervezett ír fesztivált - az ír nyár kellős közepén. Még akkor is így lenne, ha történetesen maradt volna a két hónapja tomboló napsütés és "kánikulai magasságokba törő" 25fok. De nem maradt. Mintha az eső csak azt várna volna, mikor tesz be leginkább a smaragzöld lakóknak. Idén már csak ezért sem vállaltam a sárdagonyát, tavaly bőven elég volt belőle. Ráadásul az idei zenei repertoár engem egyáltalán nem mozgatott meg. Tulajdonképpen örülök az esőnek - már kezdett sárgulni a szép zöld gyep. Viccet félretéve, így legalább fájó szív nélkül hódolhatok indoor passzióimnak, mint alvás, írás, sütés és mozi . Többek között. Igazából, ha végig gondoljuk, a legtöbb tipikusan ír tevékenység, mint a pub, a zene, a tánc, a shop...