Mert minden jó, ha...

BUÉK 2013! Kissé megkésve.

12.10.12.12.12.12.12.01.13. 221. Nem, nem őrültem meg. De igen, hiszek a szám-misztikában. Mostanában úgy fest, a kettesek és a tizenkettesek uralják az életem. Meg a nagy nullák – mondhatnám a szóvicc kedvéért, de ez távol állna a valóságtól. Ha valamire nem panaszkodhatom mostanság, az az Élet: őrült sebességgel zajlik ugyanis. Annyira, hogy papírra vetni sem marad időm.

Minden jel arra utalt, hogy nagy ívben el kellene kerülnöm a várost. Az asztrológia szerint ugyan nem balszerencsét jelentett az apróságok bosszantó láncolata, csupán a figyelmemet kívánta a Sors felhívni arra, hogy ez egy emlékezetes nap, fontos, tán Sors-fordító. Az volt.

Mármint emlékezetes biztosan, hiszen így, 3 hónap elteltével is tisztán látom magam előtt az események folyását, szinte percre pontosan.

Ott kezdődött, hogy a hajnali géphez hiába érkeztem tökéletesen időben a reptérre, mégis folyt a beszállás mire átjutottam a biztonsági ellenőrzésen - pedig még majd’ egy óra volt indulásig. Tipikus. Olyannyira, hogy nem kockáztattam meg pénzt felvenni az dublini oldalon, rohantam a kapuhoz, úgy ahogy illik, topánkában, laptop táskával. Mondanom sem kell, más utastársaim nem pánikoltak és nem rohantak fejvesztve, melynek eredményeként elsők között szállhattam a fedélzetre, és csücsülhettem bő félórát a gépen a többiekre várva. Tanulság: never panic! Felesleges.

A gép időben landolt – csak azért sem árulom még el, hol! – és szapora léptekkel indultam a kijárat felé, mégis csak interjúra vagy valami olyasmire megyek... Félúton döbbentem rá, hogy a sálam a fedélzeten maradt. Ajándék volt, de nem túl értékes. Sem az emléke, sem az ára, mégis fájt a szívem érte. Mondanom sem kell, egy sál nem igen landol a talált tárgyak osztályán... Ez legalábbis nem tette sem a helyi, sem a dublini képviselet állítása szerint. Pech. Az első. A második az volt, hogy a reptéri pénzkiadó automatánál nem működött a bankkártyám. Szerencsére volt még nálam annyi készpénz, hogy kifizessem a rablóbanda taxist. Ez nem gonosz szójáték, valóban átvágtak. 70 eurót fizettem azért az útért, ami a 40-et is csak kivételes esetben éri el. Persze erre csak utólag derült fény. Pech number három – ám legalább célba értem. Ez félúton ugyanis még komoly kétségként merült fel bennem a jelöletlen, lepukkant taxiban, amit egy észak-afrikai benvándorló navigált maga sem tudta szerintem merre. Mindezt, miután majdnem ölre ment a taxi dokkon várakozó egyik hasonszőrű kollegával. Akkor kellett volna időt – és egy másik taxit kérnem. Nem rasszista vagyok - bizonyára véletlen egybeesés – hanem szerencsés, tudom. Hangsúlyoznám, a reptéri hivatalos taxi sorban szálltam be a soron következő járműbe. Tanulság: többet nem teszem.

Az „ismerkedős - nap”, ahogy a cég elkönyvelte, elég jól sikerült gondolom - pozitív benyomást hagyván mindkét félben. Pár dolgot leszámítva legalábbis. Például, hogy David Copperfieldet megszégyenítő módon tüntettem el várakozás közben a pár perccel azelőtt kezembe nyomott belépőkártyát. Miközben ültem egy széken. Rejtélyes pech. Szerencsére nem tartották fogva az útlevelem bosszúból. A napot ezen túl menően én inkább belső PR-nak titulálánám: rám annyira nem voltak kíváncsiak - mintha ismeretlen ismerős lennék -, inkább a céget akarták számomra eladni. Megtisztelően kivételes szituáció. A derűre kisebb borút kedvenc topánkám letört sarka vetett, ami folyamatos feszengésre kárhoztatott a nap hátra levő részében – nincs annál idegesítőbb, mint amikor a női léptek felemásan visszhangoznak a garázs, műhely, stb padlóján. Számomra legalábbis. Ötös számú pech. Tanulság, mindig tarts egy pótsarkat a táskádban - ha lehet, egy mini kalapáccsal. (Kedves Férfi Olvasóim, íme a női retikül egyik rejtélyének megoldókulcsa.).

Jódolgom végeztével megcéloztam a várost egy telefonos segítséggel hívott, jelölt és számozott taxival. Mondanom sem kell, a kedves sofőr megerősítette a gyanút bennem a reggeli átverést illetően... és még arra sem volt rest felhívni a figyelmem, hogy a hosszú órák kutatásával gondosan kiválaszott hotelem környékén lehetőleg ne nagyon mászkáljak sötétedés után egyedül. Upsz. Következő pech. Tanulság: pályaudvar környékén nem lakunk, nem egészséges. Az igazsághoz tartozik, hogy semmiféle atrocitás nem ért, mégis jobb félni, mint megijedni. Ezzel együtt ugye lásd: never panic.

Korgó gyomorral érkeztem a találkára este egy kedves ismerőssel, aki tanácsokkal volt hivatott ellátni a helyi életet illetően. A korgó gyomor még hangoskodott egy darabig, mire sikerült leparkolnunk. Úgy fél óra kavirnyászás után. Mindezen véletlenségből elkövetett „éheztetés” után még kellett találnunk egy bárt. Olyat ahol felszolgálnak eledelt e kései órán is - értsd: este 8-kor. Mindig azt hittem Dublinban hamar zárnak az éttermek, bárok. Meg kell állapítsam: minden relatív. Korgó gyomrom éhségét sikerült valami harmadrangú, hideg szendviccsel csillapítani (az előtte lévő, étlap alapján választott három rendelésem már épp elfogyott...)  – a melegítés csak délben jár, vagy kb. addig. Különben is, ez egy bár, ide az ember inni jár. Jogos. Inni, nem enni, nem beszélgetni. Sem. Ezt hamar értésünkre adta a háttér- ill. Aláfestő zenének legjobb indulattal sem nevezhető, bömbölő rádió is, amit többszöri kérésre sem voltak hajlandóak minimálisan sem halkítani. Sőt, konkrétan idióta, vén szatyroknak tűnhettünk szemükben... Az udvarias modor távoli ismerős sem volt arrafele. Vendégszeretetből jeles.

Másnap hónom alá csaptam az útikönyvet és nyakamba vettem a várost... meg az esernyőt. Szakadt ugyanis. Egész nap. Csak a viharos szél törte meg a csendes monotóniát olykor-olykor. Mintha az idő juszt is be akarná bizonyítani, hogy nesze neked, Dublin egy trópusi sziget, napi 24 óra napsütéssel. Aznap így rémlett legalábbis. Nem szépítem: bőrig áztam. Szó szerint. Reggelim nem volt a hotelben – egy csokis gofrit kaptam be útközben – nem egyszerű a térkép és az esernyővel egyensúlyozni ezalatt. Ráadásul megtudtam, hogy a helyiek csak simán eszik. Az ízesített cirkalmak csak a turistáknak készülnek. Nagyjából 6 órát gyalogoltam, a főtéren át, kis utcákon keresztül a parkokig. Felfedeztem. Félúton engedélyeztem egy ebédet: fedett helyen, meleg teával. Finom volt – és borsos. Nem a fűszerezése. De rég esett valami ennyire jól. E felüdülés után kapott el az orkán erejű szél egy park melletti kis utcába fordulva. Semerre nem tudtam menedékbe húzódni – megadóan becsuktam az ernyőt, és vártam a végítéletet. Mindez a szállótól minimum egy óra sétára esett meg – esett... Ezután már minden lépés hangosan cuppant, a farmerom páncéllá keményedett a víztől, és két kacaj közt egyetlen gondolatom az volt, hogy szárazon – értsd: tüdőgyulladás, felfázás, stb nélkül - megússzam ezt a kalandot. Bő negyed órát álltam a zuhany alatt. Mármint a szállodai alatt. Váltócipőm nem lévén – ez volt az ugyanis, ami váltotta a repedt sarkút – hajszárító segítségével próbáltam életet lehelni a bőrtopánkába, hogy este elbattyoghassak benne a moziba. Pót nadrágom egészen kivétesen nem volt, csak egy ruha, ami a repülőn hagyott sálam nélkül elég lenge öltözéknek bizonyult a metsző szélben. Tanulság: mindig legyen váltás mindenből, és annak váltása is. Megjegyzés: ez nálam az esetek 99%-ban így is van. Az esetek 98%-ban soha nincsen rájuk szükség. Most lett volna.

A film jó volt: egy öreg Clint E. western egy művész moziban - és nem mellékesen viszonylag olcsón. Kár, hogy kissé elkéstünk, így már csak elszórt helyeken maradt ülés, nekünk egy kissé büdi, kissé bolond ember mellett. C’est la vie. Itt feladtam a pechek számolását. A vacsora a nagy bőrig ázásban elmaradt, ezért beültünk egy jó kis pitás helyre. Mert itt volt asztal és étel is eme kései órán. 9 fele. No comment.

Kártyával a moziban sem lehetett fizetni, készpénzt pedig nem sikerült azóta sem felvennem sehol sem: ezek szerint a kártya és nem az automata hibája volt. Pedig alig pár hónapja cseréltem. Kezdtem számon tartani hátra lévő készpénzem: még éppen futja a holnap reggeli reptéri vonatra, ha nem eszem túl sokat. Futotta. A hotel földrajzi előnye volt, hogy a pályaudvart gyalogosan kettő (!) perc alatt elértem. A jegyet biztos, ami biztos alapon előző este beszerztem, így még nappali fénynél érthettem meg, miért kerülendő a pályaudvarok környéke. A reptér kb. 12 perc alatt, 12 euroért megközelíthető volt emód - itt vonnék párhuzamot a pénteki érkezésemkor igénybe vett taxival. No comment. És ezzel a pechszéria végére értünk. A reptéren már ragyogó kék égbolt és üde napsütés intett búcsút nekem a lóherés gépen.

Hogy Sorsfordító volt-e mindez, az egyelőre a jövő titka. Az viszont biztos, hogy székhelyet váltok. Igen, motiváltnak kell lenni a költözésre, ha ilyen pechsorozat sem tántorít el a hely szellemétől. Nem tette. Pedig vonzó alternatívaként Prága is képbe úszott egy rövid időre – hóviharral kísérve. De ezt a futó gondolatot is gyorsan elmosta a heves eső. Így pár nap múlva becserélem a szél verte, eső áztatta zöld legelőket és a barna Guinnesst az esőverte, szürke ám számomra otthonosabb légkörben fürdő brüsszeli utcákra és arra a fura ízű, gyümölcsös sörre. Igen, Belgium lett  a francia álomból – egyelőre -, és én hiszek a nem-véletlenekben.

Így égi áldás és folyékony kenyér perspektívájából nézve a változás nem annyira nagy mértékű – pedig de.

Egyrészt a Sziget effekt eképpen omegájához érkezik, vissza a jó Öreg kontinensre annak minden átkával és nagyszerűségével. Mégis csak európai lennék, ha igaz – és bár sosem értettem, az írek miért emlegetik Európát és a Kontinenst harmadik személyben, mintha ők nem tartoznának hozzá, már értem. Mert valóban más világ az.

Másrészt ezzel a fordulattal véget ér perfekt két- (illetve három-) nyelvűségem, amikor is olyan nyelven szólalok meg / gondolkozom, amilyenen éppen hozzám szólnak. Megdöbbenve tapasztaltam, mikre képes az agyunk – igen, még az enyém is. A dublini négy év alatt egyensúlyba került a francia és az angol, és mivel fele-fele arányban aktívan használtam őket, gombnyomásra váltogathattam akár mondaton belül is, sőt, olykor anélkül, hogy észleltem volna.

Ezentúl legfeljebb francia-flamandul élhetném meg e földöntúli élményt – de kissé hiányos (még) a flamand tudásom hozzá. Ami késik nem (mindig) múlik – az olasz mellé bőven befér ez is.

És végül, de nem utolsó sorban, az irsettler, ami anno az ír élmények leírására alakult és szakosodott, kissé lényegét veszti. Illetve vesztette már az elmúlt évben, amikor nagyritkán, olyan fehér hollóként jártam csak felé. Szárnyát és kedvét szegte ez a fajta hanyagság a derék ír ebnek, és sértődötten veszi tudomásul, hogy nincs több szükség őrá.

Írországnak annyi, de mindennek nincsen vége. Az irsettler marad, talán átalakul, fejlődik, de lényegét nem veszti el. Továbbra is szócsövem marad minden olyan helyzetben, amikor kívülről magam vagyok, ám belül beszélek, kiáltok, nevetek, sírok... Hiszen élek. Ilyenkor szegődik társamul az írás. Magányos sport ez, mégis ismerősök tucatjai osztozhatnak rajta velem. Hogyan lehetne ezt csak úgy feladni...?

Következő lépés? 02.02. Na ugye... ismét kettesek. Később még felfedem titkukat... Ha itt már számot vetettem mindennel és mindenkivel... Nehezebb, mint hittem.