IRsettLer

Ok. I checked into my blog last night. And checked out the drafts. There are 2 posts hanging in the virtual notebook of my life since last May, waiting to be finished and pulished. What a shame... If I had time....! Although, I have. Plenty. I don't think I'll ever have more time (not in my next few decades at least) for myself than these days - unless I am made redundant. Quite unlikely but may happen. Nowadays anything like this can happen. For instance, a(n ex) collegue of mine, around 30 was "fired" last week, with a one day notice - I am not exactly sure how severe mistake he had made. I don't think he made any serious one to be honest - this is just the way things happen today when you are not the one in power. At work, in life, in love. Sometimes there is no sign at all of an upcoming bad turn. A break-in, break-up, an illness, a loss. Sometimes it just happens. You can never be ready for it. But the good news is: the opposite is also true.

Nem forradalmi a helyzet, de tény, hogy kissé fura (májusi) cserebogárnak érzem magam a többiekhez képest, akik kivétel nélkül panaszodnak az időre. Nem is értem, miről beszélnek. Vagyis nagyon is értem - ezt csináltam én is állandóan Írországban... most viszont, hosszú évek után végre fellélegezhettem és újra belélegezhettem a tavaszt! Harapni lehetett a levegőben a virágtól roskadó fák és az újra éledő fák illatát! Nem véletlen kaptam rá a futásra sem - egy élmény! Nem csak a pelyhes kislibák, meg kacsák miatt, de azért is. Egyszerűen csak jó látni, hogy van élet a pubokon kívül is, emberek a tóparton, a fűben, a virágok közt, a fák alatt. Piknikeznek, esznek, nevetnek, szeretnek, vannak, élnek. Ez éltet! Ebből látszik, hogy mint az éleben annyi minden, köztük az időjárás, meg a hely szelleme is, viszonylagos. Én átérzem és megértem magyar barátaim fájdalmát - én is szenvednék, ha még emlékeznék a forró májusi estékre otthon. De már nem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy

"Látom van valami, ami a szívedet nyomja... tudom, az Élet súlya... tudom, a Világ gondja..." Közhelyes, de nagyszerű. Idézet, és mégis eredeti. Nem én mondom, de nem is tagadom. Magával ragadott. Nem ezekkel a szavakkal, és nem is ezen dallamokkal. A koncertjéből több tanulságot levontam, többek között azt is, hogy születni kell a tehetséggel. Fejleszthető bizonyára, de alapból belülről fakad. Ő az. Egyéniség, mégis tömegeket ráz fel, ringat el, nevettet vagy ríkat meg. Bájos és naív, bölcs és szenvedélyes. Nem akarom tovább magasztalni, de jó helyen, jó pillanatban találkoztam vele és a művészetével. Büszke vagyok arra, hogy egy nyelvet beszélünk, még akkor is, ha angolul énekelt, és hálás vagyok, hogy beszéli a nyelvemet. A gondolataimét is. Harcsa Veronikával a brüsszeli Balassi Intézetben keresztezték egymást útjaink. Ezt persze csak én tudom, ő még csak nem is sejti. Sokan voltunk ott - mégis mintha csak nekem énekelt volna. Mintha a fejemből szőtte volna a gon

2.2. Not a chapter number from a school manual, although it could be. Indeed, it starts a brand new one in some particular book. In my life’s one – with big lessons to learn. I owe you some explanation about numbers and 2s, as promised in a previous post. (Apologies to my Hungarian readers for writing in English this time, but it saves some precious time to redirect my international friends to the very same webpage as opposed to writing everything in 3 different languages.) 2.2. is the date when I left behind the green fields, the dark Guinness and the grey clouds. The day when I flew out from that little island that gave me so much, bringing both pain and joy to my life throughout the last 4 years. It marked numerous pages in that Book and also deep in myself. Ireland, in my view, is one of the best places in Europe for all kinds of artists, for people wanting to escape the reality of the cruel loud world out there to find some peaceful and quiet shelter and look into their

BUÉK 2013! Kissé megkésve. 12.10.12.12.12.12.12.01.13. 221. Nem, nem őrültem meg. De igen, hiszek a szám-misztikában. Mostanában úgy fest, a kettesek és a tizenkettesek uralják az életem. Meg a nagy nullák – mondhatnám a szóvicc kedvéért, de ez távol állna a valóságtól. Ha valamire nem panaszkodhatom mostanság, az az Élet: őrült sebességgel zajlik ugyanis. Annyira, hogy papírra vetni sem marad időm. Minden jel arra utalt, hogy nagy ívben el kellene kerülnöm a várost . Az asztrológia szerint ugyan nem balszerencsét jelentett az apróságok bosszantó láncolata, csupán a figyelmemet kívánta a Sors felhívni arra, hogy ez egy emlékezetes nap, fontos, tán Sors-fordító. Az volt. Mármint emlékezetes biztosan, hiszen így, 3 hónap elteltével is tisztán látom magam előtt az események folyását, szinte percre pontosan. Ott kezdődött, hogy a hajnali géphez hiába érkeztem tökéletesen időben a reptérre, mégis folyt a beszállás mire átjutottam a biztonsági ellenőrzésen - pedig még majd