Here we go again

“Choosing one path means abandoning others – if you try to follow every possible path you will end up following none.”

Három éve és hét napja. Pontosan akkor került ez az idézet a blogomra - magyarul. Az angol verzió nem írségem fitogtatása, különösen nem egy brazil író tollával ékeskedve.
Csak azért, mert hónapok óta üresen tátongnak a blogoldalak, még nem felejtettem el édes anyanyelvemet.

Valóban régen írtam.

Éltem.

Nem tudom, melyik a jobb: elmélkedni az élet dolgairól vagy megélni őket, hogy utána szavakba önthessük élményeinket, tapasztalatainkat. Nem véletlenül állnak nyitányként éppen itt a fenti sorok ilyen hosszú hallgatás után.

Három éve bölcsen megállapítottam, hogy mindig csak egy úton járhatunk a sok közül. Egyszerre csak egyen. A sárga köves úton. Hiszen azt kell követni. Csak olykor, első blikkre, por, sár és homály fedi a sárga köveket.

Három éve azt gondoltam, megértettem az idézet lényegét - és bölcsen vállaltam akkori döntésem minden követkeményét. Itt létem, éltem minden velejáróját. Nem mintha oly sok választásom lett volna akkor és ott. Szép volt, jó volt, köszönöm. Ennyi?

Sokat tanultam. Azt hittem. Sokat fejlődtem. Gondoltam. Sokat sírtam, utaztam, nevettem. Felfedeztem - ahogy a bevezetőben is írom - magamat, a világot, az embereket. És reméltem, hogy ezentúl minden útkereszteződéshez felkészülten, térképpel érkezem.

Íme, úgy fest, hogy újabb útkereszteződés felé sodor a Sors, a Mindenható, Önmagam. És bár azt gondoltam, az elmúlt három év felnyitotta a szemem, és látni tanított, hogy felismerjem majd az utam, most mégis megszeppenve, jobbra-balra segítségért pislogva és kétszer hátra fordulva merek csak egy új útra lépni.

Megszoktam már ezt a mostanit.

Ismerem. Minden árnyoldalát, göröngyét, gödrét.

Sok meglepetés nem érhet rajta.

Bezzeg az új út: csupa veszély, rejtély, bizonytalanság.

Felkészültem-e rá?

Ezt kerestem-e vajon eddig?

És ha igen, miért rettegek mégis attól, hogy tévúton járok... ?

Az Élet cseles: addig sodor bizonyos élethelyzetekbe, ameddig meg nem tanuljuk a leckét. Azonos döntés, azonos eredményt szül. Ha minden kereszteződésnél balra fordulunk, előbb-utóbb bezárul a kör. Nem jutunk előre. Csak vissza oda, ahol anno egyszer már álltunk. Egy hete, egy éve, három éve. Valahol itt tartok én most. Előrébb jutottam, ám mégse. Mert az előre attól függ, mi a cél. Hiszen az utat csak akkor tudjuk élvezni, ha bízunk benne, hogy a jó cél felé igyekezunk egyébként fáradságos munkával. Aki célt veszt, utat veszt. Értelmet veszt.

Ezúttal nem egy útvesztővel állunk szemben. Csak egy egyszerű, huszonegyedik századi, emancipált életkérdéssel: karrier vagy család? Nincs helyes válasz - mindenkinek más.

De fontos tudni, hogy nőként, mindkettőt, egész egyszerűen n e m   l e h e t. NEM lehet. És ezt nem én találtam ki: ezt élő példák sora bizonyítja környezetem minden egyes szegmensében. Van, aki vérében hordozza a választ születésétől fogva. Van, aki saját verejtékén, könnyein és kudarcain keresztül tanulja meg, hova tovább. A lényeg az, hogy idővel megértsük, melyik a mi utunk - és tudjunk, merjünk úgy dönteni.

Család, barátok és egyéb jó-( v kevésbé jó)t akarók befolyása nélkül.

Önmegvalósítás vs önfeláldozás? Törékeny, de nem lehetetlen egyensúly. Ennek megtalálásáról szól az Élet.

Három éve még naívan és ábrándosan azt hittem, ez a két dolog ügyesen lavírozva kompatibilis. Hamar kiderült, hogy tévedtem.

Tévedésem ezer jó dologhoz (is) vezetett, de több mint egyértelművé tette, hogy idővel választani kell. Mielőtt túl késő lenne.

Meg sem lep, de a döntés ennyi idő után sem könnyű.

Viszont legalább egyértelmű.

Ugyan sosem tudjuk, mi lesz, csupán feltételezünk dolgokat a jelen alapján, de fontos, hogy mindezen bizonytalanság ellenére, teljes valónkkal a döntésünk mögött álljunk, és vállaljuk fel azt is, az utunkat is.

Félelem nélkül. Mert csak így van értelme!

.. és legfőképpen semmi esetre se lepődjünk meg, ha hasonló döntés majdan hasonló eredményt szül.

Akár szó szerint is!